Mindig örömteli esemény, amikor egy itthoni geek kultúrához köthető mű lát napvilágot. A popkultúrához ismeretterjesztő szándékkal, vagy egyenesen akadémikus igényességgel közelítő könyvekkel már egészen jól állunk, legyen szó akár fantasztikus művek pedagógia (pl. Nevelj jedit), gazdasági szemszögű elemzéseiről, vagy éppen a hazai képregénykutatás aktuális állását tükröző tanulmánykötetekről. Filmek terén már más a helyzet. Ezen hivatott változtatni a Volt egyszer egy képregény című dokumentumfilm, ami tévéműsorokhoz inkább passzoló hosszából is fakadóan nem tud elég mélyre ereszkedni akár történeti, akár tematikai síkjairól beszélünk, de a képregénykultúra virágzására csak mostanában ráeszmélő nézőknek megfelelő gyorstalpaló lehet. Kritika.
A Volt egyszer egy képregény megpróbál átfogó képet nyújtani a képregényekről általában is, de természetesen hangsúlyosabban jelenik meg a kilencedik művészet mindenkori hazai helyzete. Egy rövid történeti felvezetés után nagyjából kronológiai sorrendben követhetjük végig, miként is alakult itthon a képregénykultúra. Előkerül, hogy hogyan lettek a XIX. századi élclapok karikatúráiból kezdetleges képregénycsíkok, majd később hogyan nyert teret magának az ötvenes években az egyébként elítélt médiumnak számító képregény az irodalmi adaptációknak köszönhetően.
Röviden arra is választ kapunk, hogy a képregényeket miért gondolják sokan még a mai napig is elsősorban gyerekeknek szóló formátumnak: míg tőlünk nyugatabbra már hódítottak a komorabb, felnőtteknek szánt hősök történetei, addig nálunk az ártalmatlanabbnak ítélt képsorok ifjúsági lapok oldalain kaptak helyet. Szóba kerülnek az itthon nyomott, de külföldre szánt képregények, amik a fekete piac közkedvelt és keresett termékei voltak, valamint a rendszerváltás utáni megjelenések. Történetileg nagy bakugrásokkal jutunk el napjainkig, amikor már minden eddiginél több cím jelenik meg itthon, és a médiumot éltető rendezvények száma is egyre gyarapszik szerte az országban.
Ezen a viszonylag lineáris, de kisebb-nagyobb kitérőket sem nélkülöző hazai kronológián túl azonban nem igazán található meg az a határozott gondolatmenet, amire felfűzve erőteljesebb narratívával tudná elmesélni a képregénykultúra itthoni alakulását és jelentőségét. Ennél fogva nincsenek igazán nagy felismerések, vagy konklúzió sem. Van helyettük azonban sok értékes gondolattal és háttértudással felvértezett megszólaló, akik némi informatív bepillantást engednek a képregénykutatás, kiadás és alkotás rejtelmeibe. A teljesség igénye nélkül a hazai képregénykultúra olyan prominens alakjai szólalnak meg a Gábor Bence által rendezett filmben, mint Szép Eszter, Kertész Sándor, Harza Tamás, Szebeni Péter, Korcsmáros Gábor, Tondora Judit, Csepella Olivér, vagy éppen Pálfi György filmrendező. A film pedig akkor mutatja meg legkedvesebb és legszerethetőbb oldalát, amikor a képregényekhez szentimentális módon is kötődő megszólalók saját sztorijaikat, anekdotáikat mesélik el.
A Volt egyszer egy képregény azonban – sajnálatos módon – keveset mond és mutat. Ez egyszerre fakad viszonylagos rövidségéből (uszkve 46 percről beszélünk), és a szerzői jogi viták elkerüléséből is. A film hossza inkább rímel egy tévéműsor kiragadott epizódjának időtartamára, semmint egy velős, tartalmas dokumentumfilmére. Ez a korlát viszont kevés mozgásteret hagy a megszólalók által felvetett témák jobb kivesézésére, vagy a tágabb kontextus felvázolására (pl. a Nyugat+Zombik körüli események taglalásánál). Pedig boncolgatnivaló akadna bőven – akár a megszólalók személyes történeteiről, akár a mélyebb történelmi, szubkulturális megismerés igényéről beszélünk. A folyamatos zenei aláfestéstől pedig néha olyan, mintha a teljes film egy felvezető lenne valami mélyebb, tartalmasabb alkotáshoz, vagy mintha egy túlnyújtott edukációs videóklip lenne. Kizökkentő és zavaró továbbá, hogy amikor szó esik egy-egy külföldi címről (pl. Bobó és Góliát vagy Batman), akkor gyakran nem az említett képregényekből látunk részleteket. A támadhatatlanságra és jogtisztaságra törekvés persze csak befogadói szempontból okozhat némi zavart az erőben, mert így a megjelenített képkockák, panelek, oldalak inkább tűnnek puszta illusztrációnak, mint valódi demonstrációnak. Örömteli azonban, hogy így viszont számos hazai kortárs alkotásból láthatunk részleteket.
A dokumentumfilm informatív jellege kétségkívül relativizálható, hiszen a képregényes szcénában otthonosan mozgó nézőknek csak itt-ott mond újdonságot, ám aki csak most eszmélt rá a képregénykultúra elmúlt pár évben történt felvirágzására, azoknak hasznos gyorstalpalónak bizonyulhat. A film személyességéből fakadó bája, és az alkotók/megszólalók képernyőn keresztül is puszta kézzel tapintható rajongása viszont kikezdhetetlen, így minden óvatoskodása, hibája és hiányossága ellenére is szimpatikus a végeredmény. Kár, hogy ezúttal csak ennyi fért bele.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
