Talán még az is emlékszik A marsi (avagy moziverzióra faragott nevén a Mentőexpedíció) sikerére, aki alapvetően nem követi nyomon a kortárs SFF megjelenéseket. Egy magányos férfi vergődése a Marson, humorral, kreativitással megtöltött lapok, elmés mérnöki megoldások: úgy tűnik, meg is van a bevált recept, ugyanis A Hail Mary-küldetés pont ugyan erről szól, csak Mars nélkül. Kritika.
A marsi sikere után nehéz elhinni, hogy Andy Weir következő regénye, az Artemis sokkal mérsékeltebb kritikai fogadtatásra lelt, és még a közönség sem kifejezetten lelkesedett érte. Sokáig úgy tűnt, hogy Mark Whatney és a marsi krumplik története egyszeri és megismételhetetlen sikersztori, de aztán, néhány évvel és egy köztes könyvvel később Weir bejelentette, hogy új regényen dolgozik, amit idén végre kézbe is vehettünk.
És micsoda regény lett! Az az összeszedettség, következetesség és precizitás, amivel Andy Weir kimérte, kiszámította és összeállította A Hail Mary-küldetést, ismét felemelte őt oda, ahol A marsi idején egyszer már megtörtént: a kortárs sci-fi írók legnagyszerűbb és legszórakoztatóbb szerzői közé. Egy olyan elit klubba, aminek tagjai immár írhatnak bármit, legyen az még nagyszerűbb történet, vagy gyengébben duruzsoló töltelékregény, biztosan bérelt helyük van a 21. század elejének legjelentősebb alkotói között.
Ha a Weir-életmű ezentúl mindig is ugyanabból a maga által kreált sémából fog táplálkozni, mint jelen regényben, akkor sem lesz okunk panaszra, mert ha valami működik, ugyan miért is kellene kihasználatlanul hagyni? Talán így vélekedett a szerző is, amikor központi karaktert épített készülő könyvének, ugyanis a narrátor főhőst sikerült egy az egyben korábbi marsi Robinsonjáról lemásolni: jól karbantartott, fehér harmincas fickó, aki nagyon penge a természettudományokban, humora kiváló, de néha kissé fárasztó, és remekül alkalmazkodik a környezetéhez, a felmerülő, akár életveszélyes problémákhoz is. Nem mindig bátor, de rettentően kreatív, néha kissé hebehurgya, de szerethető és szórakoztató.
És ha már megvan a központi karakter, nincs más hátra, feladatot kell adni neki! A Hail Mary-küldetés legélvezhetőbb eleme az ismerős főhős mellett pedig az ismeretlen, felfedezésre váró probléma, egy aprócska idegen létforma, ami veszélybe sodorja az emberiséget, és talán számos más, központi csillagjának fényétől függésben lévő életforma létezését. Tipikus építkezős regényről van szó, amely szó szerint az apró dolgoktól kezdve a nagy távlatokig juttatja el olvasóit. A közeli jövőben járunk, ahol a legújabb felfedezés egy mikroszkopikus méretű élőlény, mely igazi extremofil: a nap felszínén él, de közeli bolygók szén-dioxidjával táplálkozik. Emiatt az asztrofágnak elnevezett kis létforma hosszú vándorutat jár be a Nap és a Vénusz között, hogy szaporodásra képes állapotba kerüljön. Ám ami neki az életben maradás, az emberiségnek lassú halált jelent: a túlszaporodott asztrofágok idővel akkora hányadát fogják elfogni a napfénynek, hogy a Földön lassan bekövetkezik egy globális lehűlés, ami biztosan az emberiség kipusztulásához vezethet. Tudósok egy csoportja viszont megállapítja, hogy a probléma nem korlátozódik csupán a Naprendszerre, más közeli csillagokat is érint, kivéve egyet. Ezért nem marad más választás, mint odaküldeni egy csapatot, hogy kiderítsék, miként lehetne eltenni az asztrofágot láb alól, mielőtt ő tesz el minket.
Nyilván a történet sokkal összetettebb a fentebbi beharangozónál, és rétegezettebb formában mutatja be, miért hibás azt feltételezni, hogy az élethez víz és oxigén szükséges, vagy hogy miért ne létezhetne olyan életforma, ami kiválóan elbír az extrém hőmérséklettel, netán vaksága miatt a fény teljes hiányával. És hogy az intelligencia megléte mellett mennyire szükséges az is, hogy egy másik bajban lévő faj épp hasonló fejlődési szinten álljon a miénkhez annak érdekében, hogy a közös együttműködés kivitelezhetővé váljon, dacára az embert próbáló körülményeknek. A jókor, jó helyen tipikus esete áll fenn, de ha eltekintünk attól, hogy egy ilyen véletlen milyen kevéssé valószínű az ismert világegyetem méreteit figyelembe véve, az elv működik. A regény szórakoztatni akar, ugyanakkor agytornáztató módon teszi ezt, hiszen egy pillanatra sem engedi elfeledni, mi miért is történik éppen.
A probléma tehát adott, de a legzseniálisabb húzás mégis az, milyen elmésen építette fel az író a történet ívét, a mikroszkopikus méretű élettől egészen a csillagközi utazás lehetőségéig, és egy új civilizáció megjelenítéséig. Nem kéri az olvasótól, hogy azonnal képben legyen, hogy több oldalas világleírásokon rágja át magát, csupán annyit, hogy figyeljen és értőn olvasson. Ehhez segítséget is ad, az amnéziában szenvedő főszereplő fokozatosan visszatérő emlékei. Segítségével könnyen és fogyasztható mennyiségekben kapunk újabb és újabb információkat mindarról, ami a főszereplő jelenét megmagyarázza, sőt, a lépcsőfokokat egyre bátrabban megjárva néhol kifejezetten a töredékes emlékezet nyújt segítséget egy-egy felmerülő probléma megoldásához. Ezek az okosan szövegbe rejtett megoldókulcsok rávezetnek a helyes útra, pont úgy, ahogy egy diákjait gondolkodásra bíró tanár a természetismeret órán.
A Hail Mary-küldetés ugyanis nem csak szórakoztat, hanem tanít is, miközben letehetetlenné teszi magát. Matematikai, fizikai, kémiai és biológiai problémákat, kísérleteket, összefüggéseket tár az olvasó elé kellemes és érdekes módon, vonzóvá téve alapvetően száraz és unalmas tantárgyakat a fiatalabb olvasók számára.Ki ne hinné el ezek után, hogy a fizika igenis hasznos és király dolog? (Hogy elég lenne csupán néhány kilogramm asztrofág a csillagközi utazáshoz, és el is felejthetjük a térmeghajtókat?) Vagy hogy a szervetlen kémia ismerete életmentő lehet? (Pláne, ha egy idegen élettani folyamataival ismerkedünk éppen.) De ami miatt igen nagy tisztelettel adózom a szerző felé, az a történet részévé tett idegen kultúra olyan módú beemelése, hogy ismét visszatér az ember bizalma az ismeretlen, de intelligens és civilizált életformák irányába, noha más kortársak ennek épp az ellenkezőjéről próbálták meggyőzni olvasóikat (pl. Cixin Liu A háromtest-problémában), vagy épp olyan neves szakmabeliek intették óva az emberiséget attól, hogy világgá kiabálják létezésüket a galaxisban, mint a nem túl rég elhunyt Stephen Hawking.
Attól függetlenül, hogy Andy Weir új regényében az emberiség jövője nagyon is pesszimista végkifejlettel kecsegtet, a teljes szöveg és a kultúrák között kialakuló kapcsolatrendszer nagyon is optimista. Azt tanítja, hogy minden problémára van megoldás, minden kérdésre van válasz, és minden döntés mögött érzelmi reakció áll, legyen szó bármilyen racionális kérdésről.A Hail Mary-küldetés okosan hasznosítja újra A marsi bevált receptjét, sőt, tovább finomítja azt, így kérdéses, hogy Weir vajon ezt a szintet egyszer majd képes lesz még egy adag hozzávalóval stabilizálva újabb fokozatra emelni? Hiszen minden eleme nagyon kimért, minden blokk a megfelelő helyre illesztett. Alig néha rezzen csak meg ez az építmény, és ilyenkor sem kell világromboló dolgokra gondolni.
Sajnos nem lehet előre felméri a teljes olvasóközönség korábban összeszedett információs ismereteit, ezért becsúsznak szájbarágós jelenetek is. Például amikor a világ legjobb kutatói elmagyaráznak egymásnak tudományos alapvetéseket, vagy amikor a főhős belső narrációiban gyakorlatilag leképeződik egy teljes iskolai tanóra, annak minden gondolatébresztő kérdésével és lehetséges válaszaival együtt. Ezek a kívülre szánt információmorzsák biztosítják, hogy minden olvasó képes legyen továbblépni a történet következő lépcsőfokára, és ne maradjon le az ok-okozati összefüggésekről útközben, ami a maga módján, még ha kissé magyarázó is, de okos megoldás.
Nagy erénye viszont a regénynek, hogy sikerül olyan idegen civilizációt felvázolni benne, ami testfelépítésében, fizikai szükségleteiben eltér az emberi hagyományoktól, mégis képesek vagyunk azonosulni vele, sőt, izgulni a túléléséért. Bár a csáplények ideje úgy tűnik, lassan lejár, azért számos forma és alakzat van még a világegyetemben, ami segítségére lehet egy sci-fi szerzőnek. Andy Weir a másik nagy kortársa, Adrian Tchaikovsky után a pókszerű verzióban látta meg az egyszerre taszító, mégis kedves idegen tökéletes külsejét, amivel bár nem segít az arachnofóbiás olvasóknak a póklények elfogadásában, de talán közelebb tudja vinni képzeletünket ahhoz, hogy a „földönkívüli” kifejezésben ne csak a sztereotipizált magas, mandulaszemű, szürke lényeket lássuk meg. Ez a figyelemelterelés és új formák iránti érdeklődés pedig akár be is indíthat egy kortárs írói brainstormingot arról, milyen számos alakzatban létezhet (akár intelligens) élet a hozzánk legközelebbi csillagrendszerekben, és ez a törekvés biztosan nem lesz kiaknázatlan, ha az olvasó is igényt tart rá. Ha arra ösztönzi az SF-írók modern generációit, hogy legalább olyan, jobbnál jobb regényekbe passzírozzák bele minden elmés gondolatukat az általuk elképzelt világokról, mint amilyenbe teljes tudását Andy Weir ezúttal is belefektette.
Sokkal több olyan SF könyvre lenne szükség, ami a szórakoztatás mellett tudást is közvetít, kíváncsiságot ébreszt. A Hail Mary-küldetés olvasása ezért elsősorban a természettudományok iránt érdeklődőknek ajánlott, illetve mindenkinek, akinek bejött A marsi, Tchaikovsky-tól Az idő gyermekei, vagy éppen Neal Stephensontól a Seveneves.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
