Shang-Chi és a gyűrűi kicsivel többek, mint egy, a kínai piacot szemközt nyaló célszerszám

Nagyon nehéz nem úgy tekinteni a címszereplő főhős Shang-Chire, mint az MCU kínai piacot szemközt nyaló célszerszámra. A szuperhős képregények történetében inkább csak eposzi történetek, kisebb-nagyobb sztori-arkok (erre van magyar megfelelő?) mellékszereplője és adaléka volt, mintsem élvonalbeli lovagja, igaz, akadtak és akadnak saját történetszálai is. De ha azt gondolná bárki, hogy a Shang-Chit a PC és a piac szülte volna meg, nos téved. A kínai hős jóval idősebb a PC-nél, a létrejötte meg inkább a kung-fu hősök iránti szeretnek köszönhető. A hős az amerikai képregények bronzkorában, 1972-ben debütált a Marvel Special Edition 15. számában, a The Hands of Shang-Chi Master of Kung Fu sztoriban, mint az akkori ponyvahős, Dr. Fu Manchu eddig nem ismert gyermeke. A harcművész lovag elenyésző történetekben kapta meg a főszerepet, csak kisebb saját sztorijai voltak, de számos más szuperhős mellett megjelent, mint segítő. Ebből látható, hogy a kínai kung-fu mester valóban nem az élvonalbeli hősökhöz tartozik, és azt is meg merem kockáztatni, hogy csak a valóban elszánt képregényolvasók ismerik a nevét. Így adódik a kérdés, miért választana a hátsó sorból az MCU egy új Bosszúálló tagot, ha nem az etnikuma és azon piac miatt, amit ez az etnikum képez (már ha merünk élni a gyanúperrel)? Jó, itt azért hozzátehetjük, hogy egy harcművész karakter minden akciófilmnek jót tesz, illetve jöhetünk az inkluzivitás nemes elvével, de egy olyan vállalat számára, mint a Disney mindig a pénz lesz az a kutya, ami ugatni fog. – De valójában a karakter megfilmesítésének okán felesleges lamentálni a minőségi mutatók megvizsgálása nélkül. Mert a kérdés inkább az, hogy képes-e az elkészített mű többé válni, mint a távol-keleti kultúrával kvaterkázó porszívóügynök, vagy marad a tokenizmus ékes példája, de első sorban pénznyomda?

A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája éppen a választóvonalon áll, amit leginkább annak köszönhet, hogy nem tud kifarolni az MCU filmek szeretnivaló, de egy dekád után már kicsit semmilyennek érződő sematizmusából. S ez a kerékkötője annak, hogy igazi távolkeleti eposszá váljon, ami baj, mert mondjuk, a koncepcióját tekintve megérdemelte volna.

De hát, sokan úgy vagyunk ezekkel az MCU filmekkel, hogy olyanok, mint a mémkultúra szerint a pizza: amikor nem olyan jó, akkor is jó. Kevin Feige egyszerűen kidolgozta a filmművészeti gyorskaja legjobban működő receptjét.

Valahol vicces leírni azt is, hogy a Tíz Gyűrű legendája tulajdonképpen nem szól a Tíz Gyűrű legendájáról. Ez csak egy jól festő cím. Az csak egy eszköz a filmben, de nincs legendája. Már a film nyitányában elmondják, hogy nem tudják honnan van, azt viszont tudják, hogy ki birtokolta korábban és birtokolja most. Nincs vonzata a használatának: nincs átka, kötelezettsége, nem kell megfizetni az árát. Nem nyerik el, nem szerzik vissza, nem lopják el. Magyarán nincs legendája, a tulajdonosának van. Persze, a cím utalhat a bűnszervezetre és annak vezérére, a gyűrűk használójára is, de róla sem tudunk meg olyan információkat, amik a legendákat legendává teszik, arról nem is beszélve, hogy a film cselekménye sem a szervezet történelme köré épül.

A történet szerint Xu Shang-Chi (Simu Liu) a már említett Tíz Gyűrű nevet viselő, titokban tevékenykedő, grandiózus bűnszervezet vezetőjének, a misztikus erővel bíró Tíz Gyűrű tulajdonos, Xu Wenwu-nak (Tony Leung) egyik gyermeke. Xe Wenwu, mután megszületett Shang és kishúga Xu Xialing (Meng’er Zhang) úgy gondolta, felhagy a világ dolgaiba magas szinten beleszóló bűnszervezetesdivel, és szimplán élni fog, ám a dolgok nem alakultak jól. Egy nap feleségét megölik, ami visszalöki a vezért a sötétségbe. Onnantól Shang-Chit gyilkosnak kezdi el kiképzeni. Egyfajta beavatásként apja megbízza az ifjú hőst anyja gyilkosának kivégzésével, ám Shang-Chi elszökik otthonról és Amerikában próbál elrejtőzni. Shaun álnéven londinerként kezd dolgozik; főleg a vendégek autóit parkolja le társával és barátjával, a csélcsapnak tűnő Katy-vel (Nora „Awkwafina” Lum). Napról napra élik az életüket, nincsenek konkrét céljaik, egzisztenciálisan stagnálnak, bár néha-néha megfogalmazódik bennük, hogy többet is akarhatnának az élettől, de általában az ambiciókkal teli gondolatokat gyorsan beássák némi éjszakai karaokezésába. Shang-Chi azt hitte, sikerült elmenekülnie az apja és a múltja elől, ám hamar kiderül, hogy tévedett. Shang-Chit egy csapat bérgyilkos támadja meg, akik a nyakában lévő medált akarják megszerezni. A fiú természetesen nem könnyíti meg a srácok munkáját, visszaveri a támadást, azonban a nyakláncot nem tudja megóvni. Tudva, hogy a húga, Xu Xialing is őriz egyet, úgy gondolja, ő is célpont lehet, így repülőre pattan, hogy figyelmeztesse őt. Katy – bár meglepi a srác múltja és harcművészi képességei – vele tart, és ekkor még nem is sejtik, hogy egy csapdába sétálnak bele. Az apának ugyanis tervei vannak, mivel elhunytnak hitt felesége elkezdett beszélni hozzá, mondván: őt fogvatartja a saját népe.  A projekt értelemszerűen az, hogy a srácok segítségével kiszabadítja halottnak hitt feleséget és édesanyát, akit a másik dimenzióban található szent faluban tart fogva nemzetközössége. A cél érdekében Xu Wenwu pedig ha kell, eldózerolja az egész vidéket. A dicső vezér nem is sejti, hogy mit őriznek a falu lakói.

A Shang-Chi tényleg egy nyugati szemmel készített vu-hiszia film, annak minden műfaji jellemzőjével, így, aki oda van az olyan filmekért, amikben a hősök olyan könnyedén mozognak a kung-fu közben, hogy képesek a szélre is rálépni, azok nagyon fognak örülni neki. Az első jelenetsor is ezt a műfajt idézi egy gyönyörű, ám romantikus verekedéssel Xu Wenwu és leenedő felesége között.  Ám ez az érzelmes távolkeleti harcművész fantasy nem tud kiteljesedni, mert megragad a szuperhős eredetsztorik MCU sematikusságnál, a bevált formuláknál, amik ott voltak már az első Amerika Kapitány filmben, vagy a Pókember filmekben, csupán a megvalósítás és annak minősége más. Közel ugyanazok a kulminációs pontok, ugyanaz a dinamika, ugyanaz a bejárt út, csak a kontextus változott.

Az MCU-nak érdemes lenne már túllépni ezeken a sémákon, és az eredetsztorikban is többet adni, mint a hős látványos útját a hőssé válásig. Igaz, a film így is működik, de már a stáblista után is érezhető, hogy ebből egy jóval eposzibb kalandot is kihozhatott volna David Callaham és Destin Deniel Cretton (a forgatókönyvet és a sztorit közösen írták, Cretton viszont a rendezői széket is elfoglalta).

Ettől függetlenül a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája egy koherens, koncepcióval felépített film, amibe csak pár apró lusta megoldás rondít bele. Ilyen a véletlenül felbukkanó, fej nélküli, pillangószárnyú, négylábú szőrgombolyag lény, ami egyrészt instant plüss merch, másrészt pedig lusta írói megoldás, hiszen ez egy szembeötlően kényelmes véletlen, mivel a lény pont ott van, ahol, és pont tudja, hogy merre kell elindulnia a főhősöknek. Valamint a random titkos alagút felbukkanása, amin keresztül a főszereplők könnyedén megszökhetnek . Viszont ezektől eltekintve tényleg ügyesen építkezik és meglepően jól karakterizál (fényévekkel jobban, mint például a Marvel Kapitány).

A Marvel Kapitány egy eredetsztoriba burkolt erődemonstráció

Sokat megtudunk Shang-Chiről és a húgáról, a tragikus múltjáról, mellettük, igaz nem akkora elánnal, de árnyalják Katy-t is. Ide nem mélylélektani dimenzionálást kell elképzelni, hanem egy releváns személyességet, amitől kedvessé válnak a karakterek. Ezt fokozzák kettőjük kapcsolatával, ami ugyan baráti, de valahol mégiscsak romantikus, ez pedig egy jó balanszú kémiát generál a karakterek között. Ettől az érzelmi faktortól válnak a Tíz Gyűrű legendájának hősei szerethetővé, élükön a címszereplővel.

Shang-Chi-vel az MCU egy szerény, alázatos, de erős szuperhőst kap, akin nem érezzük azt az übermenschséget, ami ilyen vagy olyan aspektusban, de jelen volt és van a hősgarnitúra túlnyomó többségében. 

Ugyanakkor nem is olyan teszetosza, kölyökképű, mint az egyesek (közöttük én is) szerint túl maníros Peter Parker.

Ilyen szempontból a kínai harcművész faszi az MCU legemberközelibb karaktere, ha nem számítjuk bele a Netflix Marvel sorozatainak hőseit, igaz, ő emberközelségük egy teljesen más aspektusát fogja meg az élet megélésének. Shan-Chi motivációi sem pátoszosan magasztosak: csupán meg akarja védeni a szeretteit, tisztelni akarja anyja emlékét azzal, hogy megvédi a népét az apjától, aki, bár szívfájdalomból, de rombol. Ugyanolyan emberi az gyűrűk hatalma miatt több száz évet megélt apa, a főgonosz Xu Wenwu is, aki voltaképpen csak ki akarja szabadítani a feleségét, azt a személyt, akinek a kedvéért hajlandó lett volna több száz év után letenni a gyűrűket és békében megöregedni és meghalni. – A karakterizáció hatásosságához természetesen nagyban hozzájárulnak a színészi kvalitások is. Simu Liu kiválóan alakít, nem különben a Xu Wenwut játszó Tony Leunggal, aki tényleg bitang jó ebben a filmben.

A karakterek mellett a film tempója is kimért, jól megférnek a karakterépítő jelenetek a pofozkodással, egyik sem vesz el a másikból, mégis mindkettő megfelelő mennyiségű játékidőt kap. Emellett a Tíz Gyűrű legendája fokozatosan megy át a belvárosi verekedősfilmből a mesebeli tájjal dolgozó fantasybe, amiben már még, ha csak egy pillanatra is, de megjelennek a kínai mitológia „fenevadjai”. A forgatókönyv ezzel kapcsolatos kontrasztváltása ügyesen megoldott, éppen ezért nem tűnik disszonánsnak, nem interferál a két tónus egymással, sőt, oda kerül a történet, ahová kerülnie kell.

Azonban hiába működnek a karakterek, a műfaji átmenet, valahogy mégis hiányzik a Tíz Gyűrű legendájából az eposzi nagyság, a monumentalitás igénye: az a sodrás, ami magával ragad, amitől nyúlunk a kardunk után, gondolva, hogy ebbe a bunyóba beszállok, mert lovagi kötelességem. Magyarán a kaland kevés súlyt adott a téteknek. A székből felállva arra gondoltam, hogy a Shang-Chi „MCUsága” mellett egy gyengébb, de szórakoztató, élőszereplősített távolkeleti témájú Disney animációs film is, amiből pont a szokásost túllépő, magasabb emocionális amplitúdó hiányzik. Az a fajta érzelmeken keresztüli erős történetmesélés, amit a vu-hszia műfaja is szokott képviselni, mint például amit az Ang Lee által rendezett Tigris és Sárkányban is láthatunk. Merthogy a film nem képes elérni, hogy aggódjunk a népért, amit ki akarnak irtani és annyira nem érezzük Shang-Chi nehéz szívét sem, hogy az apjával kell talán végzetesen összetűznie. Ráadásul a készítők még a végső küzdelmet is két szekvenciára, vagy inkább blokkra bontották, amit a spoilerek elkerülése érdekében nem fejtenék ki. A készítők szándéka narratív szempontból egyértelmű volt: tétet emeltek, s ennek a tétnek inkább vizuális funkciója volt (látványos végső összecsapás), mint narratív és gondolati súlya, mert azt már nem tudták megoldani, hogy mindkettő megvalósuljon. Ez pedig pont, hogy elvette annak a lehetőségét, hogy legyen valami, ami a néző lelkébe is belemarkol, nem csak a szemébe.

Persze, a Shang-Chi így is kellemes élmény. Nagyszerűen beállított, vágott és jól koreografált akciójelenetekkel, amiből azért hiányoztak azok a fajta kimunkált, sokat mutató harcművész összecsapások, amik általában az összes vu-hszia moziban megtalálhatóak, de így is kiváló pofozkodásokat kapunk úgy, hogy nincsenek képkockák kihagyva a bunyókból (khmm, Fekete Özvegy).

Végre (részben) kiderül, mi történt Budapesten – Fekete Özvegy kritika

A Marvel-humor sem maradt ki a filmből, azonban Shang-Chi jóval mérsékeltebb mennyiségű, kedvelhető humorbonbonnal dolgozik. Ezúttal rögtön kettő comic relief karaktert is kapott a film. Az egyik Katy, akivel az írók próbáltak viccesek lenni, a másik pedig a Ben Kingsley visszatérő karakterrel, Trevor Slattery, akivel viszont már tudtak viccesek lenni a készítők.  Az utóbbi a film második felétől csatlakozik a csapathoz és az ostobaságával szórakoztatja a nagyérdeműt, már aki vevő az ilyen típusú karakterekre.

Fontos említeni, hogy a Shang-Chi annak ellenére, hogy MCU film, nem próbál élősködni a nagy univerzumon. Igaz, feltűnik benne Wang, nincsenek említve a hősök, nem utalnak MCU-s eseményekre. Trevor Slattery is nevek nélkül meséli el a történetét. A Tíz Gyűrű legendája egy abszolút autonóm történet, amit az is megért, aki nem követi ezt a szuperhős cirkuszt. Persze, az első stáblistát jelenettel izomból csatolják be a hőst a nagy hőshalmazba, de erre szükség is van, hiszen az univerzumépítő vonaton nincsen fék, mert a rajongók is ezt preferálják, és persze azért, mert a Marvel moziverzum varázsa pont ebben rejlik.

Verdikt

A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája egy szórakoztató MCU mozi, amivel Feige-ék ezúttal a kínai vu-hszia műfajába nyaltak bele, hellyel-közzel sikerrel. A szuperhős eredettörténete izgalmas, látványos, kedves, ám hiányzik belőle egyfajta ambíciózusság és érzelem, amit nem csak ez a műfaj, de ez a koncepció is megkövetelt volna. S hogy több lett-e, mint egy üzleti stratégiai lépés? Igen is, és nem is. Úgy tűnik, hogy Shang-Chi az a fajta a diák, akit azért válogattak be a csapatba, mert szimbolikus haszna van annak, hogy ott van, viszont most, hogy így megismertük, remek, hogy közöttünk van. A közel-keleti kultúra becsatolás a MCU-be pedig csak jót tesz a franchise-nak, mégha a kultúra prezentálása igazából nyugatias is.