A Crooked Kingdom – Bűnös birodalom nem is annyira bűnös élvezet, mintsem egy young adult fantasytől várnánk, sőt egy minden korosztályt kielégítő heist fantasy. Szélhámosság szélhámosságot követ, miközben némi fan service és karakterdráma is lecsúszik. Könyvkritika.
Kaz Brekker és varjúi kalandjai pontosan ott folytatódnak, ahol a Hat varjúban félbeszakadtak: a banda sikeresen kimenekítette a grisadrogot, azaz jurdaparemet előállító Kuvejt, hogy leszállítsa a megrendelőnek, Ketterdam leggazdagabb és legbefolyásosabb kereskedőjének, Jan Van Ecknek. A kereskedő azonban átverte Brekkeréket: nem fizette ki az ígért jutalmat, úgy intézte, hogy a Hat varjú üldözöttekké váljanak a rendőrei és a bűnbandák szemében is, ráadásul a kereskedő emberei elfogták Kaz jobbkezét, Inej Ghafát is. Nincs mese, a bandavezérnek ismét alaposan meg kell dolgoztatnia agytekervényeit, hogy méltó revansot vegyen a csapatát ért sérelmekért, és hogy persze megmentse Inejt.
Bardugo nem sokban tér el a jól bevált recepttől duológiája második részében sem. A már jól ismert karakterek E/3. személyű POV (nézőpont) fejezetein keresztül meséli el cliffhangerekkel és érzelmi töltettel túlpakolt heist kalandját. Mindig történik valami váratlan, egy olyan meglepetés, amire nem számol az olvasó, még akkor se, ha megpróbál lépést tartani Kaz Brekker legújabb eszement tervével. Summásan összefoglalva, az írónő akcióban nem adta lejjebb a színvonalat, mostani regényében is biztosan hozza a Grisaverzum kötetektől az elvárhatót.
Amiben viszont képes igazán megmutatni a ketterdami történeteinek zsenialitását, az a heistok felépítése. A banda vezéréről, Kaz Brekkerről tudott, hogy mindig legaláb egy lépéssel mindenki előtt jár, továbbá Sherlock Holmes-i szinten képes minden apró részletet észrevenni és megjegyezni, de ezen képességeit Bardugo kreatívan használta ki úgy, hogy teljesen hétköznapi szituációk köré építette.
A jól ismert rablás, szöktetés és pisztolypárbaj mellett láthatunk például közgazdasági könyvbe illő piaci spekulációt, de a koronavírus-járványra reflektáló ügyeskedést is.
A nagyszabású mesterkedések mellett viszont markáns változásnak tűnhet az előző kötethez képest, hogy szinte elvész a nagy átívelő történet jelleg. A jurdaparem ügy végleg háttérbe szorul – egy a szomszédos birodalomból átszivárgó shukkal való fiaskót leszámítva –, hogy a sztori teljes fókusza a Jan Van Eck ellen irányuló bosszúhadjárata legyen. Ahogyan Kaz újabb és újabb akcióit egytől egyig egy dolog vezérli – minél nagyobbat ütni Van Ecken -, Bardugo úgy próbál minden újabb epizóddal felülmúlni az előzőt. Spoilerek nélkül annyi elmondható, nem válogat az eszközökben. A holtak feltámasztásától egészen a pszichológiai manipulációig kapja az olvasó a meghökkentő, olykor karakteridegennek tetsző, de Ketterdam morális miliőjébe teljesen beleillő fordulatokat és konfliktus feloldásokat.
A szerző nem csak az olvasó izgalmának fenntartására tartogat aljasabbnál aljasabb húzásokat, hanem bevallottan kedvenc szereplője, Brekker jellemfejlődésének aktuális állásába is beleszövi ezeket. A fiú belső gondolataiba – a többi nézőpont fejezethez viszonyítva – eleinte ritkán vagy alig kapunk betekintést, a cselekmény előrehaladtával viszont semmit nem ismerő bosszúvágya és gyűlölete lép elő a regény hátsó mozgatójává.
A meredekebbnél meredekebb terveit és azok kibontakozását olvasva nem is az a kérdés, hogy sikerül-e kivitelezni az adott akciót, hanem sokkal inkább az, hol van az a határ Kaz erkölcsi kódexében, ahol képes megálljt parancsolni magának.
A könyvet egyértelműen Kaz végső küldetése, életének revans általi beteljesülése teszi ki, ám Bardugo ennek ellenére se hanyagolja már meglévő és újonnan megismert karaktereit. Mindegyik főszereplő megkapja új drámáit, konfliktusait, nehézségeit, ezzel tudatosan továbbvíve jól ismert személyiségüket, egy-egy új dimenzióval. A brancsból legtöbbet az eddig csak comic reliefnek használt Jesperrel kezdett a szerző azáltal, hogy bemutatta gyermekkorát és egyben eredettörténetét. Nyinán – akinek az előző kötetben beadták a grisadrogot – keresztül némi betekintést kap az olvasó egy elvonási tünetektől küzdő ember mindennapjaiba, Mathhiasnál pedig a több évtizedes, más népek elleni gyűlöletre nevelés és a honvágy kettősségének feldolgozását bontja ki Bardugo. A varjak közt új szereplőként köszönthetjük az előző kötetben elrabolt Van Eck fiút, Wylant. Karaktere a szegény fiú-toposzt idézi meg, miközben végigjárja a verbális erőszak feldolgozásának folyamatát is. Wylan ugyanis analfabéta, amiért édesapjától csak megvetést és szánalmat kapott, de ennek ellenére él a srácban a remény, hogy valahol csak szereti őt az édesapja. Talán nem árulok el sokat azzal, hogy Wylan útját részben a családtól való végső elszakadás teszi ki, továbbá az, hogy újra meg kell találnia elveszett önbizalmát és azt, miben is tehetséges. Az új szereplők bemutatása mellé némi rajongó-simogatás is belefér: spoileres, de néhány korábbi történetekből ismert karakter tűnik fel a varjak oldalán.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Leigh Bardugo jó szokásához hűen a Crooked Kingdomban is sokat elidőzik karakterei életútján, érzelmein és gondolatain. Folyamatosan elmerülni hét ember fejében nem túl kifizetődő a cselekménynek, és ezúttal nagyon is érezhetően meg-megakasztja a történet folyását a sok szereplős narráció. A szerző viszont képes valamelyest megtartani a cselekmény és a karakterizáció közti vékony egyensúlyát azzal, hogy változatlanul érdekes, könnyen azonosulható életutakat mutat be a varjakon keresztül. A nyaktörő, pszichológiai hadviseléstől és karakter-feláldozástól sem visszariadó sztorival képes megadni a megnyugtató boldog befejezést. A két kötetből megismert bűnös város atmoszférával erős kontraszt mutat egy majdnem rózsaszínes happy end, ám a gondosan felépített szereplő-szimpátia azért csak azt mondatja, hogy ez ide kívánkozó pozitív befejezés.
A Crooked Kingdom – Bűnös birodalom sokkal inkább heist fantasyként működik (már ha létezik ilyen kategória), mint elődje. Több kalandra, összeesküvésre és agyalásra jut idő, mint a Hat varjúban, viszont pont ettől a vonásától érződik inkább hosszú levezetésnek, semmint közvetlen folytatásnak. Értékéből persze ez semmit se von le, de jó tudni, mire számoljon az olvasó, ha a Shadow and Bone trilógia és a Hat varjú után veszi kezébe jelen részt.
Féltégla mivolta (688 oldal hosszúságú a magyar kiadás) pedig biztosítja, hogy bőven ne maradjunk Grishaverzum nélkül a Netflix széria következő évadáig.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
