Az Egy igazán dühös emberrel Guy Ritchie letette az asztalra 2021 egyik legstabilabb lábakon álló akciófilmjét. Nyílegyenes történet, Jason Statham kevés szótagos, de annál fenyegetőbb színészi játéka, átgondolt történetvezetés, és persze akció. Egyedül az író-rendező ismertetőjegyei hiányoznak a filmből, de azért nem teljesen. Egy igazi régivágású akció-thriller, bosszúfilm, Wrath of Man kritika.
A Fortico Security pénzszállító vállalatra rájár a rúd. Páncélozott autóit rablók pécézik ki kifosztásügyileg, ami ugye nem tesz jót egy ilyen üzletnek elég egyértelmű okokból. Egy ilyen támadás során nem csak a jármű sofőrjét és a másik pénzszállító őrt öli meg az ismeretlen elkövető csapat, hanem egy civilt is. Az eset után öt hónappal egy új, meggyőző referenciákkal rendelkező fazon, Patrick Hillt (Jason Statham) érkezik a Forticóhoz, mint új pénzszállító őr. A munkaközösség hagyományai szerint megkapja a becenevét, jobb híján a „H”-t (ejtsd: écs). A jól kondiban lévő, ránézésre „hat év letöltendő súlyos testi erőszakért” külsejű középkorú fószert az egyik kollégája, Bullet (Holt McCallani) vezeti körbe és felméri a képességeit. H éppen, hogy csak átcsúszik vizsgán, ám hamar kiderül: súlyos rejtett tartalékai vannak. A képességei pedig még a fenyegető aurájánál is veszélyesebbek: Már az első komolyabb munkanapján Bulletet túszul ejtik, amire válaszul H habozás nélkül kicsinálja az összes támadót. Gyors, mesterien céloz és kegyetlen. Nem kell sokat várni a magyarázatra. H valójában nem Hill, hanem Hargreaves, egy bűnszindikátus feje, az a fajta főnök, akitől reszketnek a pribékjei. Hargreaves pedig nem véletlenül épült be a Forticohoz. Az öt hónappal korábbi támadás során lelőtt civil a szeretett fia volt. A kép gyorsan összeáll: H nem csak egy maffiavezér, hanem a gyásztól és bűntudattól fűtött igazán dühös ember, aki nem szarral gurigázik. Főleg, ha van egy kis megbosszulnivalója.
Ahogy azt bevezetőben is írtam Guy Ritchie legújabb filmje egy valódi keményvonalas, régimódi bosszúfilm, aminek a cselekménye és története nem tartalmaz meghökkentő csavarokat, inkább kiszámítható, de izgalmas revelációkat. Az Egy igazán dühös ember nem azért nagyszerű akciófilm, mert rétegelt története vagy karakterizációja van, hanem azért, mert Ritchie ért ahhoz, hogyan meséljen el sablon szituációkra épített alapkonfliktusokat izgalmasan és tartalmasan. És ehhez még csak nem is kell felhasználni a stílusjegyeit, a rá jellemző vizuális és dramaturgiai megoldásokat.
Az Egy igazán dühös ember ugyanis nem egy szokványos Guy Ritchie film, hanem egy „diétás” Guy Ritchie film.
Bár az intrója ennél jobban már nem is lehetne szerzői (igaz, kicsit szokatlan, mert az ilyen jellegű bevezetők már a sorozatvilág sajátjai), erősen hiányzik a filmből a Ritchie-ség. Nincsenek expozíciós, helyszínekről helyszínekre, szereplőkről szereplőkre pattogó, ún. ugróvágások (jumpcutok), érzelmi pillanatokat, impressziókat megragadó és kimerevítő lassítások, és a cselekmény sem épít sokat a Ritchie-re olyan nagyon jellemző „fenyegető aurás, szellemes, keménykedő privát beszélgetésekre”, a verbális játszmákra, amiknek a csattanóit imádják ismételgetni a nézők (Persze van némi szóbeli pöcsméregetés, de nem olyan erőst, mint általában Ritchie filmjeiben). A becenevek azonban maradtak, a főszereplő itt is alvilági figura és a gonoszok is egy társadalmi igazságtalanság eredményei és a történetét is – igaz kicsit máshogyan –, de többszálasítva meséli el.
– Ez a film letisztult a rendező dramaturgiai megoldásaitól, éppen ezért azok, akik Blöff- vagy …füstölgő puskacső-élményre vágynak, csalódni fognak, de csak ha nem tudnak elvonatkoztatni a rendező személyétől és megoldásaitól, pedig ebben az esetben kellene.
Az Egy igazán dühös ember egy koherens, következetes akciómozi, ami kíméletlenül robog a végkifejlete felé, és aminek nagyon jót tesz Jason Statham. Ritchie régóta dolgozik a színésszel, így pontosan tudja, hogyan használja őt, tisztában van az erősségeivel, így nagyon könnyen gyúr belőle kevés keretezéssel kőkemény és hatékony bűnszövetkezeti alfahímet, amit a színész tökéletesen alakít.
Pedig H tényleg nincs túlárnyalva, ami hiányosság, de nem kiszámlázható hiba. Ritchie kevés szöveggel állítja fel a főszereplő tekintélyét. Nem monologizál, nem ad információt róla például párbeszédeken keresztül. H-nek egy érzelme van, a harag, az is pókerarc mögött. A többit annyira elnyeli, hogy még a nézők sem látják, de ez nem gond, mert azaz érzelmi világ Statham kisugárzásában kódolva van. Nyílegyenes, egyszerű és egyértelmű expozíció, mégis tökéletesen világos, ki a főszereplő és miért teszi. Éppen azért, vagy inkább annak ellenére működik az a karakterbeállítás, hogy H minden reális megalapozás nélkül (például katonai múlt) egy mesterlövész terminátor. Statham zord kiállása és hallgatag, rendíthetetlen szikársága hihetővé teszi azt, hogy ezzel a fazonnal nem igazán érdemes kekeckedni, mert már attól elönti a langyos pisa a combodat, hogy ül a fotelben és kérdez. Erre pedig erőből játszik rá a zenei score, ami a főszereplő haragját a zenén keresztül ülteti át a film atmoszférájára.
Guy Ritchie célratörő írói megoldásai sokkal jobban felépítik és érezhetővé teszik H karakterének tekintélyét, mint például Ilya Naishuller és Derek Kolstadt a Senki-ben a Bob Odenkirk alakított Hutch-ét.
S erre a karakterizálásra csatlakozik rá a történetmesélési tempó, ami középutas dinamizmussal halad. Nem pörög, ugyanakkor nem is lassú, ám a mai divik akciószekvencia-árral dolgozó akciófilmek sokaságában valóban lassabbnak tűnik. Viszont ez nem igazán könyvelem el hibaként, mert egyértelmű, hogy Ritchie mesélni is akar a lövöldözések mellett. Az Egy igazán dühös ember cselekménye több szálon keresztül fut, ám párhuzamos események helyett visszatekintésekkel dolgozik a film egész cselekményét pedig blokkokra bontva, beszédes fejezetcímekkel választja el, amik általában tételesen tükrözik a kulcsmomentumokat.
Ritchie kitűnően használja a visszatekintéseket. Nem bontja meg vele a történet dinamizmusát, nem zavar össze vele, egyszerűen felállítja velük a teljes képet és bemutatja a konfliktus fundamentumát. Tehát a cselekmény előtte és most szálakon játszódik, amiből megismerjük a személyes okokat, mert hogy a gonoszok sem csak azért lopnak, mert lopni muris. Persze ne várjunk mélylélektani árnyalásokat. Pont akkora motiváció -és indíték-konstrukciókat kapunk, amennyire egy hétvégi akciófilmben szükség van.
Ezek a szálak végig koherensek és stabilak maradnak, nincsenek bennük történeti lukak, végig megmaradnak célirányosnak, egyetemben az akciószekvenciákkal. Ugyanis az Egy igazán dühös ember akciójelenetei nem az új agyonkoreografált szürreál hagyományát viszik tovább, hanem a jó öreg, keményvonalas lövöldözést. Persze, a John Wickek és Tyler Rake-ek idején ez már kicsit kevésnek hathat (őszintén hiányoltam a látványosan vágott és vezényelt akciószerkezeteket), de legalább nem kell azon fognunk a fejünket, hogy az ellenség már megint önszántából szaladt bele egy fejlövésbe.
Az Egy igazán dühös ember tényleg egy igazán régimódi akciófilm, ami nem esik túlzásokba, nem akar kitörni. Guy Ritchie itt nem akart „önmaga” lenni, csak megalkotta maga saját karakter tekintélyre építő bosszúfilmjét. Nem ez élete műve, de a filmét nézve nem is ezt szánta annak. Sokkal inkább olyan, mintha meg akarta volna mutatni, hogy a teatralitás és a szürreál akciójelenetek nélkül is van relevanciája és létezési joga a stabil vázakra felhúzott akciófilmeknek. Tőle kicsit szokatlan ez a letisztultság, de amint elindul a stáblista, rögtön érezzük, hogy érti ő azt is, ami nem ő.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
