A Disney legújabb élőszereplős filmjében előszedte az egyik leghétköznapibb gonosztevőjét, hogy eredettörténettel támogassa meg. A játékidő előrehaladtával egyenesen arányosan nyilvánvalóvá vált; Szörnyella az első, enyhén skizofrén tüneteket produkáló Disney-hercegnő. Szörnyella kritika.
Az élőszereplős mesék kereslete nem újkeletű dolog. A The Cannon Group például teljes franchiset épített fel 1986-89 között Grimm-mese feldolgozásokból, de a Disney is a 90-es évek óta meséli újra a klasszikus rajzfilmjeit, hús-vér szereplőkkel. Az áttörést viszont a Tim Burton nevével fémjelzett Alice Csodaországban (2010) jelentette, ami akkora siker volt, hogy szinte évente érkezik egy-egy mese-remake. Amivel nincs is gond, mert a legtöbb esetben az élőszereplős változatok nem kizárólag a nosztalgiára építkeznek, hanem valami pluszt adnak az ismert történethez. Vannak a szolgai másolatok, amelyek inkább funkcionálnak technikai presztízs-projektként, mint saját jogon létező alkotásként (Oroszlánkirály, A dzsungel könyve). Illetve elvétve születnek olyan darabok, amelyek feje tetejére állítják a klasszikus történetet, hogy más perspektívából mutassák be az ismert mesét, vagy főgonoszt. Ez utóbbi filmek a legizgalmasabbak. Utoljára a Csipkerózsika kapott egy igazán jó feminista újraértelmezést azzal, hogy a főhős ezúttal Demóna, a gonosz tündér volt, a megváltást pedig nem az igaz szerelem fizikai megnyilvánulása; a csók jelentette. Most pedig a kegyetlen, kutyakölyök-gyilkos, szőrme mániás, haute couture divattervezőn, Szörnyella de Frászon volt a sor.
Meglepő választás a 101 kiskutya gaztevőjének eredettörténete, főleg, miután Glenn Close parédásat alakított az 1996-os filmváltozatban. A meg nem értett gonosz szempontjának bemutatása pedig nem minden esetben jövedelmező történetmesélői szempontból, mert vannak olyan karakterek, akiknek az esszenciája a gonoszság, aminek felvizezése csak a hatásfokából vesz el. De érdemes megvizsgálni Szörnyella papír vékonyságú karakterét is. Kegyetlensége és szörnyűsége relatív, és csak Disney-mércével mérhető, hisz az emberek nagy többsége érzékenyebben reagál az állatokat ért visszaélésekre, mint az emberekkel szembeni társadalmi problémákra. Szörnyella nem akarja leigázni a világot, megszerezni a hatalmat, kiírtani a regnáló királyi családot, toronyba zárva tartani a varázshajú lányt. Ő csak kölyök kutyák bundájából készítene kabátot. Nehéz ennyire motivációmentes ellenfélt megtenni főszereplővé, antihőssé.
A történet egy rövid, gyerekkori visszaemlékezésekkel kitöltött kitérő után az 1960-as évek Londonjában veszi fel a fonalat. Estella (Emma Stone) a kisstílű bűnöző barátainak köszönhetően munkát kap von Hellman bárónő ruhaszalonjában, ami nem csak karrierutat jelent számára, hanem múltja titkainak feltárását is. Hamar rá kell jönnie, nem veszi sok hasznát évek alatt felépített, társadalmi normák közé szorítható perszónájának, Estellának, ezért életre hívja elnyomott, igazi énjét, Szörnyellát.
A forgatókönyvírók nem is szerették volna pozitív színben feltüntetni a címszereplőt, inkább kreáltak neki egy háttértörténetet, amiben Szörnyella válik az első, enyhén skizofrén tüneteket produkáló Disney-hercegnővé. Meglepő, de voltaképpen minden adott volt ehhez. Még ha nem is rajong az állatokért, vannak négylábú segítői. Elárvult, de múltjának titkainak felfedése a történet mozgatórugója. Kicsit féleszű, de szerethető bajtársakra tesz szert fejlődéstörténete során. Haja különleges és, bár nem bír mágikus képességekkel, jól tükrözi személyiségének kettősségét. Karakteríve pedig az önazonosságában csúcsosodik ki; elfogadja, hogy igazi énje kegyetlen, szokatlan, különc és céljainak elérése érdekében akár gonosz(nak tartott) tetteket is véghez kell vinnie. Még dalra is fakad, bár nem madárcsicsergésre, hanem benyomva, Nancy Sinatrára. A Szörnyella film legnagyobb erőssége éppen ez, a címszereplő egy cinikus, extravagáns, nagyra törő, kegyetlen géniusz, aki ezt elfogadja és öntudatos lesz, nem pedig azzá válik. Az ő szempontjából sajnos kissé gátat szabott a Disney imázsa a kiteljesedésnek, mert konkrét jeleneteken érződik, hogy a készítők inkább lépték volna meg a konkrét gyilkosságot vagy akár kutyanyúzást is, de a célközönség gyomra azt nem vette volna be.
De kik alkotják a célközönséget? Ezúttal nem az állatkák a főszereplők, a dalmata pöttyök háttérbe szorulnak. A központi karakterek pszichopaták és bűnözők, akik gyilkolni is képesek. Egy szülő, hacsak nem az SZMK bársonpáholyú tagja, akkor van esze és nem ülteti le a 10 év alatti gyerekét a film elé. Felnőtteknek viszont nem elég kemény és sötét, így a Szörnyella pont a Disney brand miatt esik két szék közé. Aki viszont egy, több mint kétórás fashion showra vágyik, minden számítását megtalálja.
Mert ebben a filmben a divaté a főszerep. A kosztüm dizájnért kijáró összes díjat be fogja is fogja zsebelni, megérdemelten. A ruhák hozzájárulnak a karakterépítéshez is, kifejezik a szereplők személyiségét. Mindez leginkább a Bárónő (Emma Thomson) és Szörnyella/Estella (Emma Stone) konfliktusát ábrázolja legjobban, vizuális nyelven. Hatalmas, majdnem az indokoltnál is több játékidő és fókusz kerül a divattervezésre, a Bárónő által képviselt, klasszikus, letisztult, konzervatív kollekciókra, amelyekkel szembemegy az új világ fiatal, rebellis hozzáállása, a punk-rock esztétikájú ruhaköltemények felvonultatása. Konkrétan narrációs eszközzé válnak a ruhák, a főszereplők csatájának fegyvereivé. Mindeközben az egyik legjobban összeállított soundtrack dübörög, igazi klasszikusokkal, tömítve különcökkel, kezdve a Queentől át a The Doorson, egészen Florence and the Machine-ig. Ideig-óráig szórakoztatóak, de több tucat után unalmassá válik, hogy a történet valóban csak a divattervezés körül forog. Mert Szörnyella múltjának titkait is kiegészítők nyitják és gördítik előre az eseményeket. Nem meglepő, mert a 101 kiskutya központi problémája is egy dalmata-kabát, de ezúttal motivációt, hátteret kellett volna biztosítani a címszereplőnek. Ez meg is valósult, a rendkívül kiszámítható csavarokkal és egy klisés, campy magyarázattal arra vonatkozóan, miért neheztel a dalmatákra a személyiségzavarral küzdő Szörnyella.
Emma Stone játékát viszont ebben az esetben is élvezet nézni. Míg Estella a tőle megszokott cinikus, brit humorú komika-szerep, addig Szörnyellában kiteljesedik, lubickol a szerepben. Ahogyan Emma Thompson is egybe gyúrta Miranda Priestly, az idősebb Szörnyella és a Főboszorkány szerepét, hogy megteremtse a Bárónőt. A kettejük közötti kémia pedig nagyon jól működik. A sidekick szereplők, Horace és Jasper szintén több játékidőt és dimenziót kaptak, ezúttal nem csak végrehajtói de Frásznak, hanem a családot is ők ketten jelentik – Jasper még a potenciális szerelmet is, aki visszafogja Szörnyellát az igazán kegyetlen tettektől.
Hibái ellenére a Szörnyella újabb példa arra, hogy ha a Disney megerőlteti magát, akkor nem egy újabb dalmata-bőr lehúzás lesz a végeredmény, hanem perspektívaváltás, karakterárnyalás, mint a Demóna esetében. Összességében a Szörnyella egy kissé túlnyújtott, high camp divatbemutató, aminek megvannak a hibái, mégis izgalmas interpretációja egy ikonikus, de eddig karikatúraszerűen felvázolt szereplőnek.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
