A történelmi fikció berkein belül virágkorát éli a világháborúkat feldolgozó regények alzsánere. Egyre több szerző igyekszik valamilyen módon kivenni részét az emberiség egyik nagy traumájának fikciós, vagy féligazságokat tartalmazó, de leginkább fiktív szereplők sorsát valós történelmi eseményekkel, helyszínekkel összedolgozó alkotások sorából. E folyamat legújabb terméke lett az Elvesztek Párizsban című kémtörténet. Kritika.
Nem előzmények nélküli a csatazajtól mentes, inkább a hátországokra, illetve azokon belül is a nácik által megszállt, ellenőrzés alatt tartott területekre koncentráló regények iránti szélesebb körű érdeklődés. Pam Jenoff szövegének elég konkrét helye van a kémnők kalandos életét bemutató regények sorában, és olyan kötetek előzik meg időben, mint Ken Follett 2001-es Vadmacskák (Jackdaws) című téglája, Laurent Vachaud Kémnők (Les femmes de l’ombre) című, 2008-as regénye (amelyből film is készült ugyanebben az évben), illetve Kate Quinn-től az Alice hálózata (Alice’s Network, 2017). Ezekben a könyvekben egy fontos közös nevező van: mindegyik történet szerves részét képezi a német megszállással szembeni francia ellenállás.
Az Elvesztek Párizsban tehát egy népszerű, izgalmas és érdekes hagyományt folytat, amelyhez ugyanazokat a hozzávalókat használja, amit a nagy elődöktől ellesett: végy egy adag fiktív szereplőt, adj hozzá egy nagyközönség által kevéssé ismert, elhallgatott titkosszolgálati műveletet, majd ezeket keverd össze, és kész is a cselekmény gerincét alkotó ív, amelyet már csak fel kell díszíteni. Jenoff ráadásul semmit nem bízott a véletlenre, az elmúlt években trendivé vált, több nézőpontkaraktert mozgató, szereplőnként váltakozó fejezetekből álló szerkesztési módot alkalmazta, ezért egyszerre három női karakter útját követhetjük nyomon, különböző idősíkokban és földrajzi területeken. Grace az 1946-os év New York-jában, Eleanor 1944-ben Londonban, míg Marie ugyanekkor Párizs környékén tevékenykedve halad a neki szánt végzet felé.
A korszak és a cselekmény viszonylag könnyen összefoglalható: az angol hírszerzés egy női kémekre specializálódott részlege ügynököket küld a németek által megszállt Franciaországba, hogy az Ellenállásba beépülve gyengítsék az ellenséget, és akadályoztassák a nácikat abban, hogy a közelgő szövetséges partraszállási manőver helyszínére gyorsreagálású csapatokat tudjanak küldeni. Ez a cél cseppet sem fikció, a francia Ellenállás előszeretettel robbantott fel fontos utánpótlási vonalakat, vasútvonalakat és hidakat, hogy akadályozza a nácik mozgását. Ráadásul az egyik leghíresebb, háborút is túlélt „francia” ellenálló szintén nő volt: Nancy Wake még csak nem is a szomszédos Angolhonban, hanem Ausztráliában született és nevelkedett, majd egy ellenállóhoz ment férjhez, és számtalan alkalommal kicsúszott a nácik keze közül. Angliában kapott kémeknek kijáró kiképzést, rádióadásokat bonyolított le a megszállt területekről, lőtt, robbantott, ha kellett, és szépségével kicselezte az üldözőit. A Szürke Egér névvel is illetett hölgy végül 2011-ben pihent meg, mint a háborút túlélt Ellenállás egyik utolsó, ismert tagja.
Ilyen példakép és valós életút után cseppet sem meglepő, hogy a fikciós irodalom hasonló, bátor nők karaktereit használva próbál utat találni a történelem bugyrain át az olvasóhoz, akárcsak Pam Jenoff hősnői. A probléma inkább az, hogy a mainstreambe való beolvasztás során leegyszerűsödtek, kissé meg is koptak ezek a karakterek, és mire az olvasó szeme elé kerültek, már csak a jelen korunk elvárásainak megfelelő individuumok maradtak hátra belőlük. Grace önálló, dolgozó nő a 40-es évek nagyvárosában, ami a lázadásnak feleltethető meg, mellyel a családi elvárásoknak próbál keresztbe tenni; Eleanor a karrierista törtető, aki a munkájának él, és a férfiakat megszégyenítő, kiharcolt pozíciójában teljesedik ki; Marie pedig azt igyekszik bebizonyítani, hogy a női ügynökök is képesek elvégezni a férfiakra szabott kemény kiképzést, és helytállni az ellenséges vonalak mögött. Erős női karakterekből tehát nincs hiány, legalábbisaz alapszituációban minden adott hozzá, hogy kiváló, cselekménydús történet szökkenjen szárba.
A szerző mégsem tudja teljes mértékben kiaknázni a történetekben rejlő lehetőségeket, és csak tologatja a fontosabb jeleneteket. A kiteljesedésben nem segíti az sem, hogy gyakran kell magyaráznia, hogy a történelemórákat elbliccelt, vagy az iskola után a témával egyáltalán nem foglalkozó olvasó is biztosan megértse, hol és mikor játszódik a cselekmény, ki kinek az ellensége, és pontosan mit is kell érezni, kinek kell drukkolni, kit és mikor kell félteni. A szájbarágós szövegrészekben gyakran ismétlődnek is bizonyos magyarázatok, mint például a német kémelhárítás, a Sicherheitsdienst SD rövidítésének dekódolása, illetve többszöri emlékeztetőt kapunk a női ügynökök rádióadásában jelen lévő mintázatokra is. Ezzel szemben az érzelmi töltet viszont kevés, egy szereplőhöz sem lehet igazán kötődni, a mozzanatok kimértek és sterilek, és mire mégis történik némi fejlődés ezen a téren, és mire eljutunk oda, hogy igazán érdekes legyen valaki sorsa, a szerző elfárad. Elfárad, és mintha előre be nem tervezett, hirtelen megoldásokat húzna elő a tartalék ötletek jegyzeteiből. Leginkább addig nem szerepeltetett tárgyak kerülnek elő lehetetlen és életszerűtlen pillanatokban, amelyek aztán továbbviszik a sztori ívét, és szolgáltatnak egyfajta bizonyítékot vagy magyarázatot az események és a szereplők életének alakulására. De ezek igazán erőltetett látszatmegoldások, amelyeknek következtében a lezárás súlytalan, bizonytalan, ráadásul még az egyik történetszál létjogosultsága is megkérdőjelezhetővé válik.
A regény időkezelése sem segíti a fokozatos előrehaladást, mivel egyes fejezetek csupán órákat, napokat ölelnek fel, míg egy rákövetkező másik történetszál a korábbihoz képest hónapokkal később veszi fel a fonalat. Az olvasó ide-oda ugrál az idővonalon, amivel alapvetően nem lenne probléma, ha nem volna kellemetlen az előzmény-következmény összefüggéseket is együttesen érezni, érteni, átélni a nézőpontkarakterek fejébe újra és újra belehelyezkedve. Amíg az egyik oldalon a gyász feldolgozása tart, a másikon el kellene hinnünk, hogy a veszélyek közepette bimbózni kezd egy szerelmi történet. A néhány napot felölelő történet terjedelemben közel ugyanannyi, mint a hónapokat az ellenséges vonalak mögött töltő szereplő története, és míg a napok krónikájáról alaposan értesülünk, a másik vonalon az eltelt hónapok eseményei szinte említésre se méltóak, az olvasó képzeletének kell kipótolnia a hiányt.
Ám ha ezt sikerül megszokni, ha az olvasó képes elfogadni, hogy van, amit nem mutatnak meg neki, akkor a kötet második fele könnyen, gyorsan, elvárásoktól mentesen olvasható. Az utolsó 100 oldalon akad néhány kellemesen izgalmas fordulat, mint például a Nacht und Nebel (Éjszaka és Köd) fedőnevű program, illetve újszerű a frissen felszabadított koncentrációs táborok bemutatása is. Magáról az Ellenállásról viszont nem tudunk meg túl sok dolgot, legfőképp semmi olyat, amit korábban ne lehetett volna már olvasni másutt. Ebből a szempontból Jenoff sokkal érdekesebb és jobb témát talált, amit Eleanor fejezeteiben elénk is tár, ez pedig a brit hírszerzés eltitkolt és eltussolt műveleteinek bosszantó, érzelmeket felkavaró bűnlajstroma, az F-szekció eltűnt kémnőinek emléklapja.Nem csoda, hogy ha a könyvet össze kellene foglalni néhány mondatban, nem is a francia, hanem az angol-vonal lenne hangsúlyosabb a kivonatban. Talán ez magyarázza azt is, hogy az Elvesztek Párizsban című regényben francia szereplőt csak nagyítóval találni, mintha a cím csak marketingeszköz lenne szerző és kiadója számára, de a központi karakter, aki végig jelen van és összeköti a múltat a regénybeli jelennel, nagyon is angol. Neki köszönhető, hogy a háború után zajló nyomozás lehetőséget ad egy sor helyszín és (köz)felfogás bemutatására, hogy kritikát fogalmazhat meg a nőiségük okán még csak szolgálat utáni járadékra sem jogosított ügynökökkel szembeni bánásmódról. Illetve, hogy a szerző a már említett tárgyi bizonyítékok hirtelen előrántásával lehetőséget kap arra, hogy megoldhassa azon rejtély szálait, amelyekbe menthetetlenül belegabalyodott az alkotás folyamán.
Összességében az Elvesztek Párizsban korrekt, kissé steril, kimért iparosmunka, amit nyugodt szívvel a kezébe lehet adni a női hősöket kedvelőknek, a kikapcsolódni vágyóknak, és a kezdő krimirajongóknak is. De többet egyáltalán nem tud mutatni, mint a témát korábban feldolgozó szerzők írásai, és a francia Ellenállás színfalak mögötti történetét sem ebből a kötetből fogjuk olvasóbarát módon megismerni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
