Egy többgenerációsra tervezett űrhajó első nemzedékében problémák adódnak, miután meghal a fedélzeten tartózkodó egyetlen felnőtt. Ezzel meg is születik a Legyek ura az űrben, aminek pont annyi köze van az űrutazáshoz, mint egy aliennek a húsvéti tojáshoz. Voyagers kritika.
Visszatérő, filmeseket és írókat, valamint tudományos kutatókat és szabadgondolkodókat egyaránt foglalkoztató probléma szolgáltatja a hátteret a Voyagers című űrdrámához : ha rá is lelnénk egy második Földre, miképp juthatnánk el oda, hogy birtokba vegyük? Erre láttunk már számos megoldást, ráadásul a telepeshajók útja gyakran nem is a történet fő cselekményszála kell, hogy legyen (Alien: Covenant), de amikor mégis, minimum szerelmi drámába van csomagolva (Jennifer Lawrence-féle Utazók). Most készült egy túlélős-akciós verzió is Neil Burger (Divergent, Limitless) rendezésében, aminek van ugyan pár jó pillanata, de egészében nézve mégis egészen gyatra lett. A történet dióhéjban annyi, hogy a klímaváltozás visszafordíthatatlan a közeljövő Földjén, de szerencsére máris találtunk egy új bolygót, amire átköltözhetünk a megunt régi helyett, csak hát valahogy oda kellene jutni. Ezen a ponton minden logikát félretéve fel sem merül a mélyaltatásban apránként áttalicskázott emberiség víziója, inkább többgenerációs űrhajókban gondolkodnak a világ vezető koponyái, de hogy kellően alátámaszthassák a film valódi cselekményének létjogosultságát (amire később még rátérek), egyszerűen laborkörülmények között, tudósoktól vett mintákból legyártják hozzá a megfelelő legénységet is, akiket aztán az űrhajó másolatában nevelnek fel.
A Voyagers meg sem próbál magyarázatot adni arra, hogy miért éri meg dollármilliókat beleölni egy igen méretes csillaghajó megépítésébe, ha ezt akár a klímaváltozás megfékezésére (netán visszafordítására) is lehetne költeni. Helyette már készen kapjuk a díszletet, csak bele kell még helyezni a szereplőket is a start előtt. Egészen érthetetlen, hogyan is merülhetett fel annak a gondolata, hogy egy rakás kiskamaszt eredetileg kísérő nélkül lőjenek fel a bolygó körül keringő monstrumba, és útnak indítsák őket 86 évnyi útra. A gyerekek nevelőjét, Richardot kiválóan alakító Colin Farrellnek külön kérvényeznie kell az egyirányú útra szóló jegyét, hiszen valakinek muszáj lesz védelmeznie majd ezeket a srácokat a kezdeti időkben, így végül a fedélzeten harminc kamaszra jut egy ötvenes férfi. Be is indul a csillagközi osztálykirándulás, hogy később végre áttérhessünk a valódi cselekményszálra, de ebben nem lesz köszönet.
A Föld vezető tudósai, akik éveket öltek bele a projektbe ahelyett, hogy tömeges megoldásokon gondolkodtak volna, tényleg komolyan azt hitték, hogy ezek a mesterségesen létrehozott, ingerszegény környezetben nevelt, egyébként teljesen életképtelen gyerekek fogják megmenteni az emberi fajt a kipusztulástól?
Ez az alapkoncepció akkora bődületes ostobaság, hogy remekül példázza, mennyire nem születnek jelenünkben eredeti ötletek, jól felépített filmek, és csak elvétve látni kis költségvetésű, jól átgondolt produkciókat, többnyire azokat sem moziban. A Voyagers nem áll be ebbe a sorba, nyíltan ostoba és idegesítő.
A harminc főre egy felnőtt férfi eleve érthetetlen felállás, és a szereplő kiiktatásával mutatkozik csak meg, hogy mennyire buta vállalkozás is egy csapat burokban nevelt droidra bízni az emberiség jövőjét. Bár van arra kísérlet, hogy a hormonok tombolását kiküszöböljék, nem kell bonyolult valószínűségi számításokat végezni hozzá, hogy egyértelmű legyen, ez az összeszedett gondolkodáshoz, a jól működő szervezettséghez és legénységi csapatmunkához édeskevés. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, a kontroll feloldásával el is szabadulnak az indulatok, ezért az ügyefogyott sztorin felülemelkedve érdemes megvizsgálni azt is, miként valósul meg a lényegi mondanivaló.
Az első nagy problémakört a kiaknázatlan lehetőségek képviselik. Tomboló hormonok, felszabaduló érzelmek, ösztönös igazságérzet, hataloméhség, klikkesedés, zsarnokság és gyilkosság. Minden van itt, mint a búcsúban, de mindenből csak egy kicsi, csak amolyan ízelítőféle, ezért a kéretlen taperolás, a koholt vádak alapján meglincselt fiú, a csordaszellem kialakulásának folyamata egyáltalán nem jól kidolgozott folyamat eredménye, és még csak nem is váratlan. Az ébredező szexualitás nyomokban mutatkozik meg, holott kezdetben nagy hangsúlyt kap ennek hiánya. A történet mégis eltér ettől és a „szabad szerelemből” már csak vágóképekre, mellékszereplők és statiszták tomporaira futja. Agressziókezelés nem létezik, bár agresszió is alig, néhány másodpercnyi ordítás és szaladgálás hivatott bemutatni a kialakulófélben lévő káoszt.
Érzelemmentes, faarcú színészek próbálják meg átadni a düh, a vágyakozás, a szexuális energiák megtapasztalásának eufóriáját, csak kár, hogy nem látunk semmit ebből. Különösen kifejezéstelen faarcot vág minden egyes jelenetében Lily-Rose Depp, akitől pedig többet várnánk a vezetésre termett, okos főorvos szerepében annál, hogy ő a szép. A józan gondolkodás és a realitásérzék hangoztatása még nem egyenlő a jégkirálynői tartással, pláne ha a fő téma épp az érzelmek felszabadulása és megélése. Egyedül a negatív karaktert játszó Fionn Whitehead képes érzéseket közvetíteni és kiváltani a nézőből, akinek legszívesebben megszorongatnánk a gigáját. Mindenki más csak beugrott egy mellékszerepre és két mondatra, mert épp nem volt más munkája, és ez különösen igaz a Trónok harcából ismerős Isaac Hempstead-Wright-ra, akinek annyi a feladata, hogy ráhozza a frászt a képzelt idegennek képével a többiekre, de karaktere annyira jellegtelen, hogy még a nevét sem lehet megjegyezni.
Teljesen világos, hogy ez a film cseppet sem szól arról, miféle problémák adódhatnak egy többgenerációs űrhajó fedélzetén, hogy miként válik a Földet már nem ismerőknek semlegessé az otthon fogalma, vagy akár a parancsnoki lánc. Az alkotók valójában arról akartak beszélni, mi történik, ha néhány érzelmileg labilis kamasz felnőtt kontroll nélkül marad, és egymásnak esik. Csakhogy egy sima tévés reality is jobban képes reprezentálni a klikkesedés folyamatát, a hatalomvágy és pozíciószerzés módját, mint ez a majd’ kétórányi nyünnyögés. Sorozatként jobban megállta volna a helyét, mélyebben lehetett volna ábrázolni az egymás öldöklésééig elvezető lélektani folyamatokat, így viszont alig-alig mutatkozik meg némi karakterfejlődés. A káoszban eltelt idő sem érzékelhető megfelelőképp, inkább olyan, minta egyik napról a másikra történne meg a két táborra oszlás. Nem érzékelhetőek mindennapi túlélésért folyó problémák, úgy mint éhezés, szomjazás, vagy a hajó irányításáért feltételezhető harc. Egyszerűen nem látunk valóban éhes, szomjas, beteg szereplőt, legfeljebb szóbeli utalás történik rá, az is csak feltételes módban, hogy a kisebbségi klikk tagjai bizonyára éhesek, márpedig egy űrhajón mindez nemigen hagyható figyelmen kívül.
Felejthető alkotás lett a Voyagers, sok kihagyott ziccerrel. Nem büntetően rossz, egyáltalán nem jó, csak amolyan sterilre varázsolt fajta, mint a legtöbb szereplő arckifejezése. Drámára és figyelmet fenntartó thrillerre éhezőknek nyugalmát nem feltétlenül fogja túlzottan megzavarni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
