Az űrversenynek jót tett volna, ha Reagant hamarabb megválasztják

Űr-ver-seny! A szó, ami megváltoztatta a történelem menetét, és szüleink generációja kívülről fújta, mikor, melyik űrhajóval, ki utazott épp a világűrbe, és mi történt ott vele. Ez még a Keleti Blokk országaiban sem volt közömbös, pláne, hogy a valóságban az űrverseny rakétáját a Szovjetunió röffentette be a Szputnyik 1-el, majd Gagarinnal emelve a tétet meg sem állt Tyereskováig, Alekszej Leonov első űrsétájáig, vagy éppen az első űrállomásig. Aztán a világháborúban „zsákmányolt” német agy, Werner Von Braun és csapata alaposan felszívták magukat, majd embert küldtek a Holdra, kikiáltva ezzel magukat az űrverseny győzteseinek.

A For All Mankind első évada épp ezzel a történelmi eseménysorozattal játszik el jó alaposan, ahogyan az egy valamirevaló alternatív történelmi sorozathoz illik. Mi lett volna, ha…? Amellett, hogy iszonyú érdekes szituációk kerekíthetők ki ezekből a levezetésekből, a szériának sikerült új töltetet is adnia az alapkoncepcióhoz: a nemek közötti háborúskodás rövidre zárt vitáját. Ebben a világban a nőknek nem a konyhában és a szülőszobában a helye, hanem ha úgy döntenek, vállalhatják az űrutazás veszélyeit, a szűkös tereket, a kényelmetlenséget, kokettálhatnak a halállal, sőt, példaképpé is válhatnak. A megváltoztatott történelemfolyás mellett az a jó ebben a sorozatban, hogy elégtételt ad a nőknek, a mellőzött űrhajósjelölteknek, a komolyan nem vett NASA-alkalmazottaknak, mindezt úgy, hogy meghagyja a választás lehetőségét is, hiszen nem minden nő vágyik életveszélyes kalandokra, de aki igen, annak nyitott a lehetőség. Persze az idáig vezető utat valakiknek előbb ki kellett taposnia, a lehetőséget ki kellett harcolni, és az első évad nyitó epizódjai kiválóan építették ezt a szálat, hogy a végére aztán helyreálljon az egyensúly, és minden adott legyen egy magas színvonalú folytatáshoz.

Nos, a For All Mankind folytatása eleinte nem folytatja az előzmények emelkedettségét, még azzal együtt sem, hogy egy szimbolikus nyitánnyal, egy holdi napfelkeltével (és a hozzá kapcsolódó kínos énekjelenettel) indítja útjára a 80-as évek alternatív értelmezését. Míg korábban a „mi lett volna, ha…”-élmény adta az okát az események megváltoztatásának, addig most a túl nagy időbeli ugrás már nem az űrkutatás hőskorára kíváncsi, nem az űrhajóstársadalomba integrált nőkre kíváncsi, hanem arra, hogy fejlődhetett-e volna gyorsabban, nagyobb léptékben, intenzívebben a verseny hatására az amerikai űrkutatás, amennyiben ehhez politikai támogatottság is társul? Itt már nem fontos, hogy vannak-e női asztronauták, vagy hogy megéri-e állandó, tucatnyi főt foglalkoztató holdbázist eltartani az év minden napján. Ez a történet már sokkal inkább emlékeztet egyfajta pillangóeffektusra: előbb egy korszellemet meghaladó döntés (női űrhajósok engedélyezése), a végén pedig globális fordulatok garmadája, ami egy új, ismeretlen, alternatív jövő felé tendál. Nem véletlen, hogy a sorozatot indító, percekig tartó filmhíradóból számos ismerős mozzanat és információ ömlik a nézőre. A teljesség igénye nélkül úgy, mint: Afganisztán szovjet megszállásának elmaradása, Reagan második elnöki ciklusa, II. János Pál pápa meggyilkolása, Károly brit trónörökös és Kamilla házassága, vagy egy sikertelen merényletkísérlet John Lennon ellen. Gyakorlatilag a korszakot formáló, meghatározó események ellentétes kimenetelével magyarázandó az amerikai űrkutatás fényes jövője (jelene), ahol a Jamestown névre keresztelt holdbázis csak egy régi, toldozott-foltozott helyőrség, és a technika csúcsát már a második generációs űrsiklók, illetve fegyverzete jelenti.

Ez a technikai továbbgondoltság, ezek az ismerős eszközök hajtják előre a nézőt, erre vagyunk leginkább kíváncsiak, hiszen egy olyan világ, ahol az időben felfedezett, hibás O-tömítőgyűrű miatt nem robban fel a Challenger űrsikló, azért mégiscsak szívderítő optimizmust áraszt, annak ellenére is, hogy a háttérben megszólaló szirénák még mindig bekergetik a paranoid lakosságot a hosszú lejáratú konzervekkel felszerelt óvóhelyekre.Akkor mégis mi a baj ezzel a sorozattal? Sajnos az, hogy elgáncsolják a saját szereplői.Rettentő sok idő elmegy a drámára, az emberi kapcsolatokra, családi pillanatokra. A történetbeli tizenév alatt szinte semmit sem öregedett szereplők többsége már hiteltelen a 80-as évek elején, egy harmincnak kinéző, kétgyermekes űrhajósnőnek nem hisszük el, hogy szerepe szerint legalább negyvenes éveinek közepén jár, és nagyobbik fia már a haditengerészet akadémiájának tanulója. Egy külsőre mit sem változott űrhajós feleségnek nem hisszük el, hogy középkorú nőként szexuális kapcsolatba bonyolódik a halott gyereke játszópajtásával. Az alkoholizmusból épp kigyógyuló, súlyfelesleggel és klausztrofóbiával küzdő ex-űrhajósnak nem hisszük el, hogy pár hónap alatt bevethető szintre hozza fel magát fizikailag és mentálisan egyaránt. Egyszerűen nem hiszünk el a szereplőgárdának semmit, amit meg akarnak mutatni, mert már nem hitelesek a szerepeikben, és mert kinőtte a kerettörténet ezeket a személyes drámákat.

Kiváló példa erre az első évadban külön történetszállal felépített, alaposan megtámogatott mexikói kislány esete, aki immár fiatal nőként próbál becsatlakozni a NASA törzsgárdájába. Aleida példaképként tekintett a frissen kiképzett űrhajósnőkre, majd amikor családját deportálták, megszökött és elbújt a hatóságok elől. Nyilvánvaló volt, hogy az alkotóknak terve van ezzel a karakterrel, így nagy várakozással figyeltem, mi sül ki ebből a történetszálból. Hogy aztán csalódnom kelljen, és olyan kérdéseket feltenni, amelyek bizonyára sok néző fejében megfordulhattak: mikor, hol, hogyan vált tehetséges, szakképzett mérnökké egy olyan lány, akinek folyamatosan meggyűlik a baja a bevándorlásiakkal? Mi célt szolgál az ő karaktere, ha az egész évad során egyetlen olyan problémát sem generáltak a forgatókönyvírók, amit csak ő, a többször kihangsúlyozott tehetségével tudott volna kiküszöbölni? Talán a következő évadra neki is meglesz a szerepe, de egyelőre Aleida karaktere ellaposodott és elveszett a határain túllépő-történetben, és céltalanul teng-leng az irányítóterem konzolsorai között.

A bevándorlás, a női kvóták (vagy úgy egyáltalán a női egyenjogúság) kérdésköre mellett a For All Mankind igyekszik nemcsak a múlt, hanem a jelen kor társadalmi problémáira is valamiféle kompenzálással szolgálni. Bár a 60-as években erőre kapó polgárjogi mozgalmak okot adtak rá, hogy joggal követelhessen magának helyet egy fekete nő is az űrhajósprogramban, kissé mégis kirí a folytatásból az a jelenet, ahol a Danielle nevű veterán űrhajósnő konkrétan kiköveteli magának főnökétől és régi barátjától, hogy őt ne csak egy küldetési specialistaként, hanem egyenesen parancsnokként legyen szíves visszaküldeni az űrbe, kevesebbel már nem elégszik meg. Bár a nehezen megvalósuló Apollo-Szojuz (avagy Szojuz-Apollo) összekapcsolódás során logikussá is válik egy olyan személy pozícióba helyezése, aki kiválóan ismeri az akkor már veteránnak számító űrhajó minden egyes csavarját, maga a követelés mégsem a kor társadalmának leképeződése (hiszen már nem a 60-as, hanem a 80-as évek elején járunk), sokkal inkább jelenünk újraéledő fekete jogi mozgalmainak leképeződése. Hogy ezt mennyire sikerült hitelesen a sorozatba integrálni, döntse el a néző, számomra mindenesetre kiugrott a közegből.

Az évad most is a második felére tartogatta a cselekménysor legizgalmasabb jeleneteit, külön dicséret (és „végre valahára!”-érzés) illeti a Holdon leadott, hang nélküli puskalövésekért, robbanásokért, és némi elmarasztalás a holdbázison belüli mozgáskultúráért. Legalábbis nem történt arra való utalás, hogy csak űrruhában hatna egyhatod g az emberi testre, de a bázison belül már tökéletesen földi módon lehetne közlekedni, nem pedig ugrálva-bukdácsolba, kapaszkodókat használva, ahogy az a holdi gravitáció mellett elvárható lenne. Hiányosságként róható fel továbbá a szovjet félről való ismeretek gyatrasága. A beszélgetésekből, jelentésekből tudható csupán, hogy a másik fél is rendelkezik működőképes űrsiklóval (Burán), hogy már föld körüli pályán kering a Mir, és hogy ebben az alternatív világban az írók azért a szovjet térfélen nyugodt szívvel hagytak megtörténni olyan, a valóságban is lezajlott katasztrófákat, mint a Szojuz-1 szégyenletes hanyagságból bekövetkezett tragédiája, vagy a Szojuz-11 legénységének elvesztése (ráadásul mindezt még az orruk alá is dörgölik egy jelenetben, az Apollo-1 legénységének halálára reflektálva). De arról, hogy odaát milyen az űrhajós élet, milyenek a nemi arányok, semmit sem tudunk meg.

Bár a sorozat még mindig jó, a túlkompenzálás (női NASA vezetők, eltitkolt LGBT-szál, etnikai kérdések) néha már a következetes cselekményvezetés rovására megy. Az írók nagyon ügyeltek rá, hogy kellően óvatosan nyúljanak a nemi identitás kérdéséhez, két főszereplő is titkolja, hogy saját neméhez vonzódik, ezért érdekházasságban élnek, ugyanakkor már nem finomkodtak ennyire olyan diszkrimináció alkalmazásakor, amikor egy újonc űrhajósnak egyenesen a képébe mondja a főnöke, hogy hátrányban részesíti őt az utálatos vörös haja miatt. (Ami akkor is megalázó, ha később fontos feladatot szán neki.) Nem csak a fekete, vietnámi, latino főszereplők esetében illik kétszer fontolóra venni, hogy mit szabad még különbözőségként kezelni, és mit nem. Hiányzik továbbá a sorozatból a tipikus 80-as évekbeli hangulat, mind a díszlet, mind a ruhák és a használati tárgyak sokkal inkább a 70-es éveket idézik. Hol maradnak a színes ruhák, a flakonnyi hajlakkal fixált frizurák, a műanyag fülklipszek? A Stranger Thing egy epizódjában több 80-as évek hangulat van, mint ebben a szériában! Összességében viszont minden botlása, hullámzása, túlkompenzálása ellenére ígéretes folytatást sejtető, izgalmas és néhol valóban drámai lett a For All Mankind második évada. A 90-es éveket megjelenítő harmadik etapra pedig alaposan belengették a marsutazás alternatív megvalósításának lehetőségét, ami kifejezetten hálás téma lehet, ha jól építik fel. Reméljük, addigra új szereplők adnak friss karakterisztikát a gyerekkorunkból ismerős NASA atmoszférájához, a régiek pedig méltósággal öregednek bele a nyugdíjas pionírok szerepébe. Vérfrissítés nélkül nem sülhet el jól a befejezés.