Hogyan ne írjunk filmet a Mars-utazásról – A potyautas

Megyünk a Marsra, ez nem kérdés! Megyünk a Marsra, de még nem tudjuk, mikor, mivel, hogyan. Egyre-másra születnek erről filmes variációk, a teljesség igénye nélkül elég csak az évezred elején gyártott, már-már gagyiszámba menő Mars-mentőexpedícióra (Mission To Mars, 2000), vagy riválisára, A vörös bolygóra (Red Planet, 2000) gondolni. De van nekünk egy szórakoztató-realisztikus The Martian-unk is 2015-ből (forgalmazói keresztségében Mentőexpedíció), és ne feledkezzünk el a NatGeo dokusorozatáról sem, a Mars – Utunk a vörös bolygó-ról (Mars, 2016) se. Hogy mennyire izgulunk a valószínűleg még a mi életünkben bekövetkező expedíció miatt, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy nyakra-főre halmozzuk az utazással, az utazók személyes drámájával foglalkozó sorozatokat is, mint pl. az Away (2020) vagy a Sean Penn nevével fémjelzett The First (2018).

Mivel az űrhajózás egyébként is közkedvelt téma, nincs abban semmi meglepő, hogy újabb és újabb feldolgozások születnek Hold-Mars-Naprendszer-küldetésekre, vagy csak az űrhajóslétre akár. A bökkenő sokkal inkább a téma lassú kifulladása, avagy a fáradt, fásult ötlettelenség, ami beburkolja az izzadtságszagú B-filmeket, és ezzel lealacsonyítja magát a témát, illetve kiábrándítja azokat, akik még hisznek, hinni akarnak a sikerben. Avagy abban, hogy felkészültünk minden kihívásra, minden problémára, jöjjön bármi is.

Nos, nem készültünk fel. Olyannyira nem, hogy A potyautas (Stowaway) alapproblémájával nagyon nem tudtak mit kezdeni az ötletgazdák. Némi spoilert elsütve, adott egy űrhajó, fedélzetén három emberrel, ami útnak indul a vörös bolygó felé, különösebben nem kifejtett céllal, de ez valójában senkit se érdekel, hiszen eleinte elég csak azért odamenni, hogy elmondhassuk, képesek vagyunk rá. Persze ha már megtesszük, legyen gyakorlati haszna is, ezért állítsunk fel igazolandó hipotéziseket, szervezzünk le kísérleteket, tegyünk majd megfigyeléseket, és teszteljük le az előre odaküldött modulokat, műszaki egységeket. Tulajdonképpen az első Mars-expedíció célja nem más, mint hogy kiépítse a hidat a két bolygó között, ami nem éppen egyszerű, és nem veszélytelen feladat. Na, hát ebből semmit nem fogunk a filmben kapni, csak kósza feltételezések keringenek arról, hogy lenne kísérleti fázisban lévő feladat a bolygóhoz érkezéskor, de ezt, és még sok mást is sikeresen tönkrevágja az első logikai hiba, ami konkrétan a film alapkoncepcióját adja: a legénység felfedez egy szerelőpanelbe zárt műszaki munkatársat a már pályára állt űrhajóban.

Azt most hagyjuk, hogy ez képtelenség, ostobaság, és a forgatókönyv ötletét eleve itt kellett volna a kukába dobni. Ilyen nincs, legalábbis a film nem támasztja alá szinte semmivel ennek lehetőségét, se technikai oldalról, se máshogy. De tegyük fel, hogy a legelső Mars-expedíciót előkészítő, több száz fős csapat, ami minden egyes csavart át kell, hogy vizsgáljon kilövés előtt, és dupla/tripla biztonsági előírásoknak kell, hogy megfeleltesse a team minden tagját, ekkora orbitális és hülye hibát vét. Tegyük fel. Tehát adott egy potyautas, egy negyedik ember az eleve maximum és jóindulattal háromfősre tervezett űrhajón. Addig hőseink is eljutnak, hogy ennek a plusz egy főnek ennie, innia és lélegeznie kell. Illetve dehogyis! Evésről és ivásról szó sem esik már a filmben, mert a legénység eleve fennakad azon, hogy négy embernek kellene hónapokon át lélegeznie a kettőnek elegendő légtérben. Azt most hagyjuk, hogy a logikai hibák szép lassan láncba is rendeződnek, hiszen kérdéses hogy egy olyan fontos berendezés alkatrészeiből, mint a szén-dioxid szűrő, miért is nincs tartalék egy két évesre tervezett expedíció űrhajóján? Vagy, hogy a küldetés 12. órájában felfedezett potyautas miatt miért is nem lehet megszakítani az egész küldetést, és visszafordulni? Elképzelhetetlennek tűnik, hogy bárminemű, korai probléma jelentkezésekor nincs mód az út megszakítására, pályamódosításra. A logika azt diktálja, hogy még egy mesterségesen létrehozott forgómozgást végző, nagy sebességgel száguldó űrhajó számára is kidolgoz a földi irányítás egy vészforgatókönyvet, egyfajta visszatérési protokollt, hiszen bármi történhet a kezdeti szakaszban, amikor újra kell gondolni az egész küldetést. Ez a lehetőség A potyautasban fel sem merül, ami nonszensz, amatőr és buta elhallgatása a nyilvánvaló megoldásnak.

A fő konfliktust tehát a plusz ember felfedezése adja, illetve csak adná, ha lenne bármiféle valós ellentét a szereplők között. Azon a ponton, ahol az eredeti legénység tagjai között felmerül a nem kívánt negyedik mesterséges kiiktatása, már-már körvonalazódik némi konfliktusforrás, de ezt is igen hamar elseprik az etikusság és a lelkiismeretesség szőnyege alá, és a fókusz inkább az oxigénhiány problematikájára helyeződik.

A közös munka, az oxigénpótlás lehetséges módjait boncolgató ötletelés a film egyetlen élvezhető, valamelyest tudományos alapokon nyugvó mozzanata. Egész kreatív ötletek születnek arra, hogyan élje túl négy ember a teljes utat anélkül, hogy bárkinek áldozatot kellene hoznia a társaiért. 

Kár, hogy ez a jófajta ötletbörze hamarosan gagyi akcióba csap át, ahol a gravitációs anomáliáktól kezdve az oxigénszerző feladatot elvállaló szereplők érthetetlen kiválasztásán át a teljesen indokolatlan napviharig minden akad, mint egy zsibvásáron. Miért nem a jó fizikumú potyautas kúszik át a rakétához a hajtóanyagból hátramaradt oxigénért? Hiszen miatta keveredtek méltatlan helyzetbe a három évig képzett legénység tagjai. De nem, ő csak vár, néz, mint aki lát, és az egész film alatt tulajdonképpen nem csinál semmit, érdemben nem járul hozzá a legénység munkájához, túlélésért folytatott harcához. A forgatókönyv-írók megalkották a műszaki végzettségű, de felesleges ember karakterét, akiről még azt sem tudjuk meg, hogy miként került a hajóra, van-e szándékosság az „ottfelejtettségében”, vagy nincs.

A potyautasból épp, hogy a potyautasról nem tudunk meg semmi érdemlegeset, a karakter családi háttere, mely megpróbál valamiféle személyiséget adni neki, érdemben nem járul hozzá ahhoz, hogy szerethetővé tegye a szereplőt, vagy megkedveltesse a nézőkkel a személyt, aki tönkrevágta másik három ember életét. A színészi játék hullámzó, érzelmi szempontból leginkább az orvost alakító Anna Kendrick tud időnként meggyőző lenni, a többiek (Toni Collette, Daniel Dae Kim, Shamier Anderson) felejthetőek.. Talán egy hatásos témával vissza-visszatérő filmzene segített volna a filmen, de ez is elmaradt.

A filmnek komoly problémái vannak az időkezeléssel is, így a nézők számára egyáltalán nem követhető nyomon, hol is tartunk a Föld-Mars távolság „nyomvonalán”. Időnként a szereplők elejtenek információkat arról, miként múlik az idő, de ez alapján nehéz belőni, mekkora összefüggés van a távolság és az utazás időtartama között. Támpontként megtudjuk, hogy a potyautast a küldetés 12. órájában találják meg, ahogy a Földtől való távolodást is remekül érzékelteti a kilátóban egyre zsugorodó bolygó képe. A biológus mikrozöldjei megnőnek (amihez elég 1-2 hét csupán), de a kapitány hat hétre tervezett balkezes gipsze még a film tetőpontjául szolgáló oxigéntartályos jelenetben is feltűnik, többek között ezért nem képes vezetőként vállalni a kockázatot, és saját maga elkúszni a rakétáig. Nos, ha egy kartörés gyógyulási ideje hat hét, a küldetés oda-vissza útja, beleértve a marsi tartózkodást is, két év, és a zárójelenetben az életét feláldozó űrhajós már látja is a kis, vöröslő bolygót a napviharos űrben, akkor hány éves a kapitány? 

Jelenlegi tudásunk szerint egy kedvező Föld-Mars indítási ablakban fellőtt űrhajó Marsig tartó útja 6-9 hónap, ilyen indítási ablak pedig átlagosan kétévente fordul elő. Mivel a filmben semmiféle utalás nincs arra, hogy milyen évet is írunk, de a technikai eszközökből azért sejthető, hogy az igencsak közeli jövőben járunk, legyen 5 hónap ez az időtartam. Szinte kizárt dolog, hogy a 12 óra elteltével megtalált negyedik ember felfedezése során kartörést szenvedett kapitány asszony hat hetes, 3D nyomtatóval készített gipszének levétele előtt a Mars már látható legyen az űrhajó fedélzetéről. Ugyanitt merül fel a kérdés, miért nem nyomtatták ki a hiányzó alkatrészt a tönkrement létfenntartó panelbe.

Számos egyéb, még el nem spoilerezett, de listába szedhető baki tarkítja a fentieken kívül is a Netfix friss produkcióját, avagy már-már provokatívan sok blőd ostobaságot sikerült belezsúfolni ebbe a közel két órába. A potyautas hiába kategorizálható sokkal inkább drámaként mint sci-fiként, hiába érezhető ki a bezártság minden terheltsége, ami a jelenlegi helyzetben akár képes is lehetett volna empátiára nevelni az egyszeri nézőt, ez az alkotás nem lett más, mint egy intő példa arra, hogyan nem szabad rálépni a marsutazásig vezető útra. Levetítését minden küldetéstervező teamnek, minden forgatókönyvírást tanuló hobbi írónak bátran javaslom, mint esettanulmányt arra, hogyan ne csináld.