Az emberiség, mint egy nemibeteg pánsperma… – Outriders teszt

A People Can Fly csapata nem éppen kezdő a videójátékiparban, igaz, nem is a legtapasztaltabbak, már ami azt illeti. A világ a piacon kis brigádnak számító csapat nevét Painkiller sorozatról ismerte meg.  Emellett ők portolták át a Gears of War első epizódját személyi számítógépekre, valamint ők készítették el a hírhedt Gears of War-spin offot, a Judgementet.

Legutóbbi, relatíve nagy sikert övező játékuk a Bulletstorm volt, egy igazi űrwestern és shooter-szatíra. A Bulletstorm bája abban rejtőzött, hogy tévéfilm kategóriás sci-fi történetét az árkád játékokra jellemző pontozási játékmenet rendszerrel társította. Ez gyakorlatban úgy működött, hogyha sikerült a játékosnak  az ellenséget mondjuk röptében ánuszrózsán durrantani (lőfegyverrel nem a „simafejű főhadnaggyal”), vagy esetleg egy jól irányzott rúgással egy kaktuszra tapasztani, akkor azt a játék magas pontszámmal értékelte. A pontszámok pedig a fejlődéshez voltak szükségletek. A Bulletstorm játékmechanikája tulajdonképpen ezért is adott programnak egy szatírikus hangulatot, mivel ez élből tartott görbe tükröt a videójáték hagyománynak: sokat kell ölni, hogy még hatékonyabban tudjál ölni.

A People Can Fly úgy tűnik tisztában volt a játékaik „kulturális értékével”, illetve és valószínűleg látva azt, hogy a szintén lengyel CDPR narratív minőséget is le tud tenni az asztalra, úgy döntött, hogy ők is csinálnak egy újabb szórakoztató játékot, de most bebizonyítják, hogy tudnak ám ők is írni. „Spoiler”: majdnem sikerült.

Szinopszis – A Föld oda lett, új bolygót kell tönkrevágni

(Itt a történet és keretezés hosszabb leírását olvashatod spoilermentesen, ha nem vagy kíváncsi rá, görgess/simogass tovább a következő szövegközi címig, ahol már értékeljük a narratívát)

A készítők egy ismerős, jóformán megszokott keretezést választottak. A 21. századra az emberek sikeresen tönkreverték a Földet. Nem csupán a klíma érte el azt a pillanatot, amikor már közel a lakhatatlansági állapot, hanem a társadalom is. Félőrült zsák- és zsebdiktátorok mindenhol, az elkeseredettség és az ebből fakadó bűnözés az egekben. Generációk nőnek fel úgy, hogy tudják, nem fogják megérni a nyugdíjas kort. A végórákban a vezetők arról döntenek, hogy a problémára egyetlen megoldás van: az exodus.  Elkészítenek két nagy csillaghajót, amik a gondosan kiválogatott, párszázezres hibernált állapotban lévő utassal, élelemmel, magvakkal eljutnak a vizsgálatok alapján leglakhatóbbnak bizonyult exobolygóra, az Enochra, hogy majd azt jól „megkolonizálják”. Nagyszerű ötlet, és még a szabad hely lehetősége okán a diktátorok is együttműködtek a projektben.

Két hajó, a Flores és a Caravel, mint kettő, büszke csillagközi fallosz – amelynek rakománya az emberi faj utolsó egyedei, a nemibeteg pánspermium -, elindul, hogy betörje és teherbe ejtse emberekkel a csinos kis, lakható szomszéd kancát.

-írhatjuk körül a tervet így is, ami nem teljesen a reméltek szerint indul. A Caravel még a Föld gravitációs sugarát sem tudja elhagyni. A hajtóműve elszáll, majd a leharcolt kék bolygónk fogságában marad. A Flores viszont nyolcvan év alatt eljut a céljáig és megkezdené a kolonizációt, ám a bolygó látszólag nem szeretné. Furcsa fekete, antigravitáló trutymótól betegednek meg az emberek, emellett időközönkét rontom-bontom módon tűnik fel az Anomáliának keresztelt energiavihar, aminek villámai egyeseket porfelhővé változtat, másokat pedig “megreformál”, plusz kisüt, megolvaszt minden elektronikát, amivel találkozik.

Az utasok (tudósok, művészek, hasznosabb, egészségesebb közemberek) biztonságért felelős elit militáns osztag, az Outriderek feleltek. Főhősünk – aki egy közülük – szintén megsimogat az anomália, aminek következtében elkezd átalakulni. Társai, tartva attól, hogy meghal, hibernálják azzal a tervvel, hogy majd, ha rájönnek mi ez és hogyan működik, segítenek rajta. Az Outridert idegenek ébresztik.

30 év telt el az incidens óta, az Enoch földi kolóniája pedig megtermékenyítette a bolygót azzal, amihez a legjobban ért: gyűlölettel és háborúval.

Az elmúlt harminc évben a fogyatkozó élelem, az anomália egymás ellen fordították az első telepeseket a később ébresztett hibernáltakkal. Emellett az Anomália mutálta az élővilágot, ellenségessé téve a flórát és faunát. Az Outrider hamar szembesül a Föld 2 rideg rögvalóságával. Az egyik frakció kivezényli a háborús senki földjére, ahol éppen lecsapni készül az Anomália, aztán rohanjon, amerre tud. Itt fedezi fel a hősünk, hogy már nem ember, valami sokkal több annál. Úgynevezett Altereddé (Módosított?) vált és nem ő az egyetlen.

Az Outridernek részt kell vennie a háborúban, ám, az egyik tudós megoldást lát a békére: a Flores nem szállt le az Enochra, a szállítmánya még mindig elérhető, csupán le kell azt hívni. Az esélyeket tovább növeli, hogy egy rádiójel érkezik az energiaviharon túlról, amit azt jelenti, nem csak létezhet egy lakható vidék, de van technológia a Flores szállítmány lehívására. Megoldás: újabb expedíciót kell indítani egy olyan területen keresztül, amin még ember élve nem jutott át. Vagy mégis? S hogy szövegközi kattintásvadászattal zárjuk a szinopszis felvázolását: Nem hiszed el, mivel találkoztak a felfedezők az idegen bolygó felderítése közben…alatt.

Szórakoztató B kategóriás űrwestern

A People Can Fly az előző munkáihoz képest valóban egy érettebb történettel célozta meg a játékosbázist. A játékmenetet és mechanikát tekintve ugyan egy fedezék alapú looter shooter, de itt a narratíva itt nem alibi, mint például a The Divisionben volt. Tehát a pornót és a játékot története miatt néző és játszó közönség örülhet. Már ha szereti a középkategóriát.

Az Outriders írói minősége azokra a középkategóriás sorozatokra jellemző, amiket hétvégente valamelyik kereskedelmi csatorna délutáni óráiban fogyasztottunk félkedvvel, hétvégi csordogáló nyálacskával az állunkon.

Ez negatívan hangozhat, de korántsem az. Az Outriders valóban egy B kategóriás háborús űrwestern, amivel elverjük az időt, míg várunk a finomabb falatra. A történetének csavarjai pont elegek ahhoz, hogy örömmel rágjuk végig magunkat a narratíván. Emellett a történet tényleg mondani akar valamit, mesélni akar valamiről. Egész végig azt pedzegeti, hogy az emberiség – ahogy Smith ügynök is vélte a Mátrixban – egy vírus, egy daganat, egy tumor, ami képtelen elszakadni kártékony jellemzőitől. Nem csak a környezetét, de önmagát is elpusztítja, hol a vérszomj okán, hol félelemből, hol pedig hatalomvágytól. A People Can Fly tényleg érett témához akart nyúlni, ám talán a kreatív és képesség korlátaik, vagy a játékról alkotott koncepciójuk egyszerűen elnagyolttá tette a végeredményt. Viszont a B kategóriaként értékelést nem azért érdemli ki, mert sablonos, újat nem mondó, hanem azért, mert minden érdemi, drámai szálát egyszerűen hanyagul kezel, illetve a narratív ágait egyszerűen félbehagyja.

A legnagyobb fordulatát a játék konkrétan random szétszórt dokumentumokban adagolja úgy, hogy küldetést csinál jegyzetgyűjtésből.

Rettenetesen elveszi kulminációs pont drámai élét és narratív súlyát az, amikor a történet érett pillanatát, az emberiségkritikát talált papírszeletek tartalmi összegzésén keresztül adagolja a főszereplőn keresztül.

Emellett számos karakter, és egy lény csak megjelenik a történetben, mint fenyegető veszedelem, esetleg gyanús szövetséges. Ezek a szereplők sokat sejtetnek, várunk tőlük valamit, viszont a People Can Fly nem kezd velük a történetben sokat. Egyeseket pillanatok alatt kiír, a másokkal összecsapunk, győzedelmeskedik felettünk és többet nem látjuk, pedig a narratíva mindent fenyegető veszélyként írja körül. – Ez első blikkre slendrián és figyelmetlen írás, de elképzelhetően velük a játék kiegészítőkben akar majd valamit kezdeni, legalábbis erre utal a játék készítőinek egyik nyilatkozata, amiben elmondja, hogy rengeteg történet van még, amit el szeretnének mesélni.

Az elmúlt harminc évet, a lore-t is dokumentumokból és párbeszédpanelek kínálta opciókból szedjük össze, szóval azok a játékosok, akik szeretnek olvasgatni, ad tápot az Outriders szépen, viszont túl sok, kielégítő magyarázattal nem fog szolgálni. Bár a játék a cselekményben is foglalkozik az anomáliával, az eredetével, nem fogunk rá megfelelő magyarázatokat kapni. Ez is, csak úgy, mint a történeti szálak, félbeszakadnak.

Karakterizálás terén sem kiemelkedő a lengyel csapat játéka, viszont nem is tragikus. Főhősünk egy igazi faszagyerek, aki meghúzza a ravaszt, ha kell. Már-már annyira anti-hős szerű, hogy azt hihetnénk, hogy a játék narratív szinten akar majd valamit kezdeni vele (például altered mivolta morális sötétséggel jár), de nem ez a helyzet. Hősünk csak pragmatikus. Az expedíció alatt velünk tartó karakterekhez sem édesget minket az írás, de legalább ad nekik hátteret, kicsit alibinek tűnő konfliktusokat és problémákat. Ezek közül a legjobban kidolgozottak a söfőrünk, a lengyel származású Jakub, és fogadott lánya, a látomásainkban is megjelenő Channa. A két karakter közötti morális problémákon nyugvó feszültség bár félgőzzel megírt, de így is értékelhető.

A középszerűséget tovább táplálja az is, hogy az írás sok esetben tényleg rettenetesen hanyag. Például népcsoportok, személyek nevét egyes szereplők hamarabb használják, minthogy megtudnák azt valakitől vagy valamiből.Egyes jelenetek pedig végtelenül buták, szörnyen ostoba rendezéssel.
A cselekmény zöme és maga a történet, na meg a lövöldözés úgy általában ellensúlyozza ezeket a szembeötlő hiányosságokat, na meg a tudat, hogy ennek a looter shooternek legalább van értékelhető története.

Az Outrider és a küldetéseik

Hősünk külsejét mi állítjuk össze egy roppan szerény arc, haj választékból. Ezen akár menet közben is változtathatunk. Én legalább kétszer módosítottam a karakter arcát, mert bár a „profilképe” a karakterválasztásnál megfelelő volt, kiderült, hogy az arcanimációja szörnyű és még szarul is néz ki (ennyire felszínes vagy, de az én hősöm akkor is egy gyönyörű faszi lesz).

Az Ouridersben mindig ugyanazt fogjuk csinálni, legyen szó bármilyen történeti pontról. Hősünk eljut egy helyre, ahol pribékek hada próbálja majd molesztálni minden oldalról. Rajtuk keresztül kell majd eljutni a kijelölt célig, ami annyit jelent, hogy nagyon sokat fogunk lövöldözni és „alteredkodni”, A prológus után (Enochon landolás, szembesülés az anomáliával) a játék lehetővé teszi, hogy négy altered kasztot válasszunk. Ezek a következők:

• Pyromancer – közepes távolságra hatékony, tűzzel parádézó fenegyerek azok számára, akik szeretnek lőni és kicsit „varázsolni”
• Trickster – a rendkívül gyors „üss és fuss” stratégiát kedvelőknek.
• Devastator – azok számára, akik zúzni szeretnének lehetőleg végtagokkal és kishatótávolságú lőfegyverrel
• Technomancer – azok számára, akik inkább távolabb maradnának az ellenségtől és stratégiai szándékkal helyeznének szét a csatatéren pár segédeszközt, emellett szeretnének jéggel hadonászni.

Miután ez megtörtént, már csak el kell kezdenünk mészárolni nagyon sokat, hogy sikeresen eljussunk A-ból B-be. Küldetéseinket RPG-jelleggel haduraktól és egyéb „prominens” személyektől kapjuk, amelyek kicsit szintén hozzájárulnak az új Föld kolóniáról kialakított képünkhoz. A játékmenet és narratíva szempontjából is mindig ugyanazokat a feladataink, csupán az indíték változik. A fő- és mellékmissziók általában a “keresd meg”, “találd meg”, “győzd le”, “vadászd le” tengely köré épülnek.  Összeütközésbe kerülünk majd hasonlóan veszélyes altereddel, vadászunk majd szörnyeket, keresünk majd földi emlékeket. Itt mindig az lesz a feladatunk, hogy tegyük el a célpontot láb alól. Sajnos egy idő után ezek is önismétlők: ugyanazok a szörnyek, ugyanazok az ellenségek.

Amit viszont kifejezetten jól csinált a People Can Fly: nem tolta túl a mellékküldetések számát. Kényelmesen, kellemesen, a történettel párhuzamosan haladva 40 órányi tartalom van a játék sztorimódjában, amihez természetesen a nehézség is hozzájárul, de erről kicsit később.

A játszótér és a játék

Az Enoch háborúig kolonizált térképe bár nagy, a játékos lineáris tervezésű pályákon fogja tölteni az idejét, ami annyit tesz, hogy az összecsapások zöme szélesebb pályaszakaszokon fognak megtörténni. A térképen a kis expedíciós karavánunkkal haladunk a történettel párhuzamban. A pályarészek kisebb szakaszait is egy töltőképernyő és egy animáció választja el egymástól. A pályarészek és azok szakaszainak felépítése ugyanazon logikával épülnek fel: három sávos, fedezékkel tarkított zónák, amik a megfelelő ügyességgel a hasznunkra fordíthatunk. A fedezékekre szükségünk van, mivel az Outriders a Gears of Warhoz hasonlóan egy fedezék-shooter is, de csak részben, mivel ahhoz, hogy győzedelmeskedjünk, nem lesz elég az, hogy bebújunk a betontorlaszt mögé, aztán terítjük az áldást.

Mozognunk kell, mivel folyamatosan terrorizálva leszünk minden gyújtótávolságról. Lerohannak a baltás és sörétes fegyverrel hadonászó pribékek, távolról mesterlövészek fenyegetnek, középtávról pedig a gyalogok szórakoztatnak a sorozatvetőikkel. Ha ez nem lenne elég, akkor megjelennek melléjük még a tankként előretörő, lassú golyószórósok és persze, hogy a zsengébb képességű altered kollégák is.

Nem maradunk igazi, klásszikus bossfightok nélkül sem. Hatalmas szörnyeket kell majd lenyomnunk nagyon erős Altered harcosok mellett, ám itt fontos megjegyezni, hogy a mentési rendszer pillanatok alatt idegbajt varázsol a nagy összecsapásokból is. Egyes főellenfeleket kétszer is le kell nyomnunk egymás után, és van, hogy ez nem kevés időt vesz igénybe. Viszont ha második körben elbukjuk (ami valószínű, hacsak nem játszunk könnyű fokozaton, vagy nem vagyunk istentelenul ügyesek), akkor elölről kell kezdeni az egész parádét, ez pedig nem kis frusztrációt tud generálni.

Az ellenség súlyos számfölénnyel rendelkezik, ami érthető, mivel az Outriders egy kooperatív lövölde, ám nem lesz teljesíthetetlen haveri vagy idegen társaság nélkül. A darálóba érkező ellenségek sajnos lövedékszivacsok, ami a lootközpontúság sajátja. A számfölényt és ezt szivacshatást próbálja ellensúlyozni az Altered képességek, illetve a fegyverek és azok bónuszai. Jómagam a Pyromancer kasztot választva próbáltam túlélni az Enochon. A kasztok három képességet használhatnak a választható nyolcból. Mindegyik képesség nem csupán zsebezi az ellenfelet, de gyógyítja a játékost is. Ezt egészíti ki a fegyverek bónusz tulajdonságai és a modok is, amik vagy a képességeinket vagy a fegyverünket teszik hatékonnyá.

Ahogy azt említettük, a People Can Fly játéka looter shooter is, ami voltaképpen a Destiny fűziója a Remnant: From of the Ashes-zel. A Zsákmányt ládákból, hullákból, valamint boltokból szerzünk. A fegyverek és felszerelések a hagyományokhoz hűen rangosítva vannak. A skála öt rangból áll, ami a gyakoritól a legendásig terjed. Minden hacukánk statisztikája pedig a rangtól függ, igaz, minden alacsony rangú fegyvert módosíthatunk egy magasabb rangra a tudós csapattagunknál, mivel ő a fejlesztő fószer az expedícióban. A statisztikák is értelemszerűen a besoroláson múlnak és minden fegyver fejleszthető, moddolható, amihez nyersanyag szükséges, amit szintén vásárolunk, kapunk, bányászunk. A fejlesztésre pedig szükségünk lesz, ugyanis a játék nem kímél.

World Tier rendszer, annak átka és a fejlődés

Az Outriders ahelyett, hogy nehézségi fokozatokban gondolkodna, World Tierekben gondolkodik. Az elképzelés nem csupán jó, de működik is (helyesebben működne, de a hibákról kicsit később). A játék fokozatosan növeli a nehézséget, aszerint, hogy mennyire teljesítünk jól a játékban. Összesen 15 World Tiert érhetünk el, viszont ennek eléréséhez tényleg oda kell figyelni a stratégiánkra és a felszerelésünkre.
A rendszer úgy működik, hogy a tapasztalati pontjainkat nem csupán a szintünkhöz adja hozzá, hanem a World Tier mérőhöz is. Minél többet ölünk, minél többet győzünk, annál magasabb a World Tier, viszont, ha meghalunk, akkor bizonyos mennyiségű pontot elvesz a World Tier szintből a játék. Magyarán, ha rengeteget veszítünk, nem haladunk a Tier rendszerben. Minél magasabb a Tier, annál nehezebb a játék, viszont ezt magasabb rangú, jobb statisztikájú fegyverekkel és felszereléssel kompenzálja. Ha túl nehéznek találjuk az adott World Tiert, akkor nyugodtan lejjebb válthatunk, de akkor a játék nem ad finom lootot. Erre pedig szükségünk lehet, ugyanis a játék nagyon nehéz egy bizony tier felett, ráadásul bután nehéz és ezzel elértünk az Outriders legkiábrándítóbb problémájához.

A fejlesztők egy bizonyos játékbázist akartak nagyon kiszolgálni. Ez pedig az a bázis, akik hatalmas, euforikus teljesítményélményként, preztizsként élik meg, ha valami rettenetesen nehéz dolgot visznek végig egy videójátékban.

Így az Outriders az erőltetett nehézség elitizmusának oltárán éldozza fel a szórakoztató, kiegyensúlyozott, kihívásokkal teli játékelményt.

Még mielőtt megkapnám, hogy nyilván én vagyok a gyenge és “git gud”, kifejteném az erőltetett részt. A játék nehézsége nem attól válik nehézzé, hogy az ellenfelek okosabbak, szívósabbak lesznek, hanem azzal, hogy nagyon sok érkezik belőlük, sokkal szívósabbak, jóval nagyobbat sebeznek és a legfrusztrálóbb: tűpontosak. Nem hibáznak, minden gránátjuk alattunk landol, a mesterlövészek abban a pillanatban eltalálnak, ahogy megmozdulunk, kinézünk a fedezék mögül. Belátnak a falak mögé, a képességekkel rendelkező ellenségek pedig konkrétan mindig oda lőnek, ahol állunk, vagy abba az irányba, amerre mozgunk. Ezt pedig meg kell tennünk, mert a tűpontos gránátok érkeznek, a lerohanó pribékek pedig nem lacafacáznak.

Összegezve: a mesterséges intelligencia inkább csal, mint okos és erős.

Persze a játék nem teljesíthetetlen, minden a loot kérdése. A játékos – hacsak nem akar alacsony tierben játszani, mert nem szeretne ő is a jó játékosok jachtklubjába belépni – ezért arra van kényszerítve, hogy folyamatosan zsákmányt „bányásszon” (grindeljen) és erősödjön, ami egy bizonyos mennyiségű igazságtalan mélytorkozás és kudarc után rettenetesen frusztrálóvá és időemésztővé válik.

A legmagasabb szint a harmincas, viszont a fegyvereink esetében ez a szám egészen 50-ig nyúl, amiket fejlesztéssel vagy megfelelő szintű loottal tudunk elérni (nem minden fegyver fejleszthető 50-ig) Hogy hatékonyabbak legyünk, szintlépéskor pontokat kapunk, amiket a képességfán statisztikát erősítő passzív tulajdonságokra költhetünk.

Endgame tartalom

Miután befejeztük a történetet, a játék további 15 küldetéssel dob meg minket, amiket Expedíciónak nevez. Ezek voltaképpen nem mások, mint hullámokban érkező szörny és emberhordák visszaverése, esetleges főellenfelek leverésével keresztezve, mindig ugyanazért a célért (a célról nem beszélek, mert spoiler lenne a történetre nézve). A nehézség itt is tierekre bontódik és ugyanazok a problémák. A tizenöt küldetés a térkép különböző részein vannak szétdobálva, viszont nem kezdhetünk bármelyikkel. Mindegyiket meg kell nyitnunk azzal, hogy teljesítjük egy másikat és felmarkoljuk az érte járó valutát, amivel kinyitunk egy újabb expedíciót.

Mivel a feladatok voltaképpen ugyanazok, így az Outriders leginkább a nehézségével, illetve a választott kaszt/karakter kipattintásával (azaz build építéssel) tudja benntartani a kitartó, erős kihívást szerető játékosokat. Mindenki más számára ezek az expedíciók nagyon hamar nagyon unalmassá, már-már munkajellegűvé válhatnak, amit nem old fel az sem, hogy mindegyikhez alá ad némi narratív keretezést a játék.

Külcsín és technikai problémák

A People Can Fly játéka alatt az Unreal Engine 4 dübörög és nem sajtolja ki a motorból a maximumot. A helyenként jól kinéző játék leginkább közepes vizuális minőséget képvisel. Már nem ronda, de nem is mondanánk szépnek. Kellemetlen arcanimációk, nagyon furcsa fizikumú karakterek, plasztikus bőr és üres tekintetek jellemzik. A környezet, a táj az, aminek akadnak kifejezetten pofás szegmensei.

Vizualitás szempontjából az Outriders ambiciótlan, viszont ennek köszönhetően alacsonyabb hardverű gépeken is nagyszerűen elfut magas képkockaszámmal.

A technikai problémák nagy részét a megjelenés után pár héttel sikerült javítani a People Can Fly csapatának, bár még mindig akadnak kellemetlen bugok. A legidegesítőbb a céljelző dinamikus irányvonal, ami elvezet minket a célunkig. Sokszor beragad és teljesen rossz irányba irányít minket. Ezt a bugot pedig még frusztrálóbbá teszi az, hogy a játékban a térkép statikus. Csak azt jelzi, hogy az adott pályarész és szakasz melyik zónájában tartozkodunk, azt nem, hogy pontosan hol. Így egészen nehéz navigálni a játékban.

Verdikt

Az Ouriderst nehéz egy nagy egészként értékelni. Míg a sztori módja egy kifejezetten kellemes, kicsit slendrián, de izgalmas háborús űrwestern, amit szívesen folytattam volna, elmélyedve kicsit jobban Enoch-ban, addig a játékélmény sokszor lelombozó, kiábrándítóés frusztráló volt. Aki úgy érzi, hogy neki nincs szüksége a Tier rendszer által nyújtott presztizsre, az nyugodtan fogjon bele és egy szórakoztató 40 órányi tartalmat fog kapni érte. Aki viszont szeretne a csúcsra törni, az készüljön fel arra, hogy nagyon sokat fog dolgozni a játékban szórakozás helyett, dehát…a szórakozás is csak nézőpont kérdése.