Az elveszett tékák fosztogatói (vagy TékaFosztogatók) rovatunkban olyan filmeket ajánlunk, amelyek manapság talán kevesebb figyelmet kapnak, mint érdemelnének. Alulértékelt klasszikusok, elfeledett remekművek vagy éppen radar alatt repülő gyöngyszemek, amelyekben egy a közös: nem nyomja őket Netflix (vagy más nagyobb elérésű streaming szolgáltató) algoritmusa a pofánkba. Szóval ideje leporolni a videó-felvevőt, lenyúlni a szupermarketek DVD kosarának aljára, átnyálazni a kisebb zsáner-film fesztiválok programfüzetét, mert ahogy Shakespeare is fogalmazott: „Több film van lemezen és kazettán, olvasó, mintsem streaming azt álmodni képes”. Ha pedig már mindjárt húsvét, akkor mi mással is kezdhetnénk, mint a Hosszú nagypéntek-kel, avagy másnevén: minden idők legjobb brit gengszterfilmjével.
Ha rangsorolnánk a legamerikaibb filmes műfajokat, akkor a gengszterfilm minden bizonnyal ott lenne a dobogón, közvetlenül a western és a szuperhősök mellett. Kétségtelen, hogy ha szóba kerül a zsáner, akkor legtöbbeknek olyan hollywoodi klasszikusok jutnak elsőként eszükbe, mint a Keresztapa, Scorsese rendezései vagy esetleg A sebhelyesarcú. Pedig az angolok sem kevésbé tapasztalatlanok a műfajban. Sőt! Bár a klasszikus (“pre-Guy Ritchie”) brit gengszterfilmek általában jóval kisebb léptékűek, mint amerikai társaik, sokszor éppen ebben rejlik az erejük. Szikárabbak, karcosabbak és autentikusabbak, mint a nagy, hollywoodi bűneposzok. Minderre pedig a legjobb példa Bob Hoskins húsvéti pokoljárása, a Hosszú nagypéntek.
ERRŐL SZÓL: A nagy-király nyomorult bukása
Harold Shand (Bob Hoskins) London királya. A rendőrfőnök és a városi tanács prominens tagjai olyan rendszerességgel fordulnak meg a magánhajóján, mintha csak tőle kapnák a fizetésüket. Bizonyos értelemben így is van. Zsebében van a város, de ez neki nem elég. Többet akar, sokkal többet. Ám, épp amikor belefogna élete legnagyobb vállalkozásába, beüt a szar. Ahogyan az szokott: váratlanul és keményen. Merényletek és robbantások között egyik pillanatról a másikra kezd szétesni egy – nem túl tisztességes – élet munkája, miközben a vezérnek fogalma sincsen róla, hogy ki és miért ostromolja birodalmát.
EZÉRT NÉZD: Nyers autentikusság és Hoskins szokatlan karizmája
A színházi drámaíró Barry Keffe forgatókönyve a tipikus gengszterfilmes felemelkedés-bukástörténet, egy különbséggel: hogy nincs benne felemelkedés, és ezzel együtt a gengszter lét (vélt) romantikája. Ellenben a Nagymenőkkel, aminek első fele azzal zajlik, hogy bemutassa miért is vonzó a bűn útjára lépni, a Hosszú nagypéntek a kártyavár összeomlása előtt pusztán pár pillanatot szentel főhőse jólétére. Ezzel pedig szinte azonnal ki is írtja a témában rejlő mindennemű romantikát. Ezt tovább fokozza, hogy csak a film utolsó harmadában derül ki, miért is kell elbuknia a főszereplőnek. Noha kevés filmes gengszter éli meg a stáblistát, nem soknak jutott olyan, már – már röhejesen kisszerű vég, mint Shandnak. Bukását végül nem a bűnüldözők nemes küzdelme (hisz azok is mind korruptak), valamiféle jogos bosszú vagy éppen egy nálánál is nagyobb kutya színre lépése, hanem egy végtelenül pitiáner ügy kimenetele okozza.
A Hosszú nagypénteket eredetileg TV-re szánták, ebből kifolyólag pedig szinte zsebpénzből forgott, ám mindez mégsem rontja az összképet.. Éppen ellenkezőleg: bizonyos szempontból ezek még az előnyére is válnak, kiemelik a film valószerűségét. Nem csak a lepukkant, életszagú helyszínek, de a relatíve ismeretlen színészek is. Szinte a legtöbb karakterből árad egy olyan hétköznapiság, hogy azon sem lepődnénk meg, ha a sarki trafikban látnánk viszont őket. Ez alól csak a Shand barátnőjét játszó Helen Mirren és a fiatal Pierce Brosnan epizódszerepe a kivétel (illetve talán még a főpribéket, Pengét alakító P. H. Moriarty, akiben minden Guy Ritchie rajongó azonnal kiszúrja majd a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső pornókirályát, Baltás Harryt. Már csak a két karakter névrokonsága miatt is nehéz elvonatkoztatni.) A karrierjét Ken Loach asszisztenseként kezdő John Mackenzie pedig végtelen lövöldözések nélkül is kifejezetten feszes tempót diktál (leszámolásai gyorsak, és kegyetlenek). Nincsenek a cselekmény szempontjából fölösleges jelenetek, miközben mégis meglepő részletességgel képes megteremteni egy, az amerikai gengszterfilmek pompáját szinte teljesen mellőző, ám épp ezért ismerősebb és valóságosabb atmoszférát. (A hangulat/feszültségteremtésben nagy szerep jut Francis Monkman nagyszerű, olykor már-már horrorfilmeket idéző zenei aláfestésének.) Mindez azonban csak fele olyan hatásos lenne a film gravitációs központja, az élete legjobb (mindenesetre legikonikusabb) alakítását nyújtó Bob Hoskins nélkül.
Hoskins nem egy De Niro vagy Pacino. Első ránézésre nem is túlságosan karizmatikus (főleg nem az előbbiekhez mérve). Nem túl jóképű, kopaszodó, köpcös, elsőre kifejezetten ártalmatlannak tűnő alak. Inkább hasonlít egy vidéki kisváros önkormányzatának politikusára, mintsem kegyetlen bandavezérre. Ám éppen ebben rejlik az ereje. Ő Don Corleone tökéletes ellenpólusa. Míg Marlon Brando ikonikus alakítása az átlagember fejében élő mitikus kép arról, hogy milyennek is kell lennie egy gengszterfőnöknek, addig Harold Shand a keserű valóság. A köztünk élő korrupció tenyérbemászó és túlságosan is ismerős megtestesülése, akiben nem nehéz akár egy-néhány politikusunkra ráismerni (innen nézve különösen találó, hogy a fő”hős” egyik nagy tervezett beruházása egy olimpiai stadion lenne). Egy opportunista, cinikus, álszent és kegyetlen üzletember, akiről hamar kiderül, hogy sokkal félelmetesebb, mint amilyennek tűnik. Ő a két lábon járó ideggörcs, a meggyújtott dinamit, aki bármelyik pillanatban robbanhat, és ha ez megtörténik, akkor nagyon nem akarsz a közelében lenni. Ahogy egyre inkább megy benne fel a pumpa, úgy gyorsul a film, fokozódik a feszültség, hogy aztán a zsáner talán legcsendesebb, de egyik legkatartikusabb záró képsoraiban kerüljön elfojtásra. Shand bukása félelmetesen kisszerű, neki még az utolsó, holtig tartó küzdelem sem jutott, hogy legalább a méltóságát megőrizze. Az utolsó pár perc már színészeti mesterkurzus, ahol Hoskins arcán félelem, a tervezés, tehetetlen düh és végül a beletörődés, a rezignált „basszátok meg mind!” nézéseinek minden fázisa tökéletesen kiolvasható.
Hoskins (és a film egésze) olyannyira autentikus, hogy állítólag a hírhedt gengszter, Ronald Kray (akit testvérével együtt 35 évvel később Tom Hardy játszik majd el) rajongói levelet írt a színésznek. De a Hosszú nagypéntek nem csak az alvilági nézőkre hatott: Guy Ritchie karrierjének legnagyobb dobásai mind az itt lefektetett alapokra, miliőre (és néha színészekre, jelenekre) épülnek, de állítólag Quentin Tarantino is ennek a filmnek a nyitányából vette az ötletét, hogy a Ponyvaregényt a cím definiciójával kezdje.
ITT TALÁLOD: DVD
Sajnos A Hosszú nagypéntek egyelőre egyik itthonról is elérhető streaming szolgáltató kínálatában sem található meg. DVD-n azonban könnyen (és nem túl drágán) beszerezhető. Kár, hogy a filmet nálunk az igénytelen, fapados kiadványairól ismert Mirax adta ki. Az extrák – a kiadó filmjeinek egészen bizarrul válogatott előzetesein túl – hiánya, vagy a jó szívvel is csak közepesnek nevezhető kép/hangminőség még a kisebb gond. Az igazán fájó hiányosság, hogy az eredeti hang mellé valamiért nem került magyar felirat. Ám ennek ellenére – még ha nem is feltétlenül ebben a kiadásban – a Hosszú nagypénteknek minden gengszterfilm rajongó gyűjteményében ott a helye. Aki nem ragaszkodik a magyar vonatkozáshoz, az inkább a kultfilmekre szakosodott angol Arrow kiadó restaurált blu-ray kiadványét keresse.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
