A Servant második évada pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az első évad félbeszakadt. Nem véletlen a szóhasználat, ugyanis a kétszezonnyi húsz epizód alkot egy többé-kevésbé összefüggőbb narratív egységet. Azt azonban túlzás lenne állítani, hogy közelebb kerültünk volna a rejtélyek feloldásához. Az építkezés még mindig inkább jellemzi az Apple TV+ sorozatát, mint a nézők kíváncsiságának kielégítése. Enyhén spoileres kritika a Servant 2. évadáról.
Az első évad végén a Turner családot újabb megrázkódtatás érte. A halálból nemrég csodálatos módon visszatért gyermekük keresztelőjén a vendégek közé vegyült a rejtélyes dadushoz, Leanne-hez köthető vallási szekta néhány tagja. Leanne eltűnt, Jericho kiságyában pedig ismét egy élethű pótbaba fekszik. Dorothy és Sean igyekszik a hatóságokkal párhuzamosan az eltűntek, és főleg kisfiúk nyomára bukkanni. A nyomozás közben Sean és Dorothy öccse, Julius megpróbálják kihasználni a tragédiában rejlő lehetőséget, hogy a gyógyulás útjára lépett Dorothyt még tovább taszítsák a racionalitás felé, és végül elfogadtassák vele a csecsemő halálát. Végül pedig talán ő maguk is továbbléphetnek az elmúlt hetek furcsa történésein, amikkel kapcsolatban még a legszkeptikusabbakban is felmerülne a természetfeletti játékba lépése. De persze nem eszik olyan forrón a gourmet kását.
A Tony Basgallopp és M. Night Shyamalan nevével fémjelzett sorozat folytatásában az alkotók nem merészkednek messzire az első etapban megismert és bevált megoldásoktól. Ez egyfelől olyannyira jót tesz a kontinuitásnak, hogy olyan, mintha gyakorlatilag egy évadot választottak volna ketté az elnyújtottabb szériaélmény kedvéért. Másfelől pedig a korábbi nézőknek a széria már minden egyes fogása ismerős lehet, beleértve a dramaturgiai ívet is, így kényelmes élmény újra felvenni a fonalat – de egyben picit csalódást keltő is.
A folytatás húsz epizódja jóformán meg sem próbálja megválaszolni az előzményben feltárt rejtélydobozok minden kérdését, de az egyszer biztos, hogy a kisebb válaszok és a csak enyhébb mértékben árnyalt jellemek jó érzékkel viszik tovább az első évadban megkezdett hangulatvilágot.
A leglátványosabb változáson a Lauren Ambrose által alakított Dorothy megy keresztül, aki az első évadban látott traumatizált áldozati szerep után egy domináns, mindenre kész, időnként egyenesen könyörtelen anyatigris pozícióba helyezkedik.
Pszichésen persze továbbra is labilis, így Ambrose-nak egyszerre kell helytállnia neurotikus anyaként, és kegyetlen vallatóként. Ambrose pedig ezúttal ügyesebben is lavírozik az eltérő színészi kelléktárat igénylő szerepek között. Ugyancsak nagyobbat lépett előre Leanne szerepében Nell Tiger Free, akinek érettebb alakításában ezúttal a megszeppent dadus helyett egy még mindig útkereső, de határozottabb fellépésű, képességeivel is jobban tisztában lévő nőt tisztelhetünk.
Rupert Grint már az előző évadban is az egyik legerősebb pontja volt a sorozatnak. Itt sincs ez másként: bár Julius nem sokat fejlődik, de a comic relief jellegű karakter ezúttal egy-két igazán drámai momentumot is kapott, amit Grint ugyanolyan hitelesen képes átadni, mint a cinikus, tudatmódosítókkal szívesen élő vicces öcsit. Toby Kebbell Seanja azonban nagyjából maradt ugyanazon a ponton, ahol az első évadban hagyta a forgatókönyv. A kibontakozó események nyilván rá is hatással vannak, de szilárdabb, higgadtabb jellemével együtt is most inkább összekötő-ütköző szerepben tűnik fel, mint aktív félként. Viszont az előző évad hangsúlyosabb, bár az esetek többségében öncélúnak ható, groteszk gasztrojelenetei ezúttal funkcionálisabb jelleget öltenek: Sean főzőtudása segít megtalálni Leanne-t. Ez pedig összhangban van a korábban nyomokban fellelhető fekete humorral, ami most egy fokkal magasabb szinten pörög. Antal Nimród rendezésében a teljes hetedik epizód a sötét, „magatehetetlen/halott ember elrejtése” jellegű slapstick comedy-k előtti főhajtásként is értelmezhető. Ilyen minőségében pedig vízválasztó lehet: aki a rejtélyközpontú, természetfeletti thrillerekben ördögtől valónak tartja a humort, annak okkal lehet kizökkentő. Azonban aki nyitott az effelé műfaji hibrid szórakozásra, az még a némileg karakteridegen megmozdulások ellenére is a legjobb részek között fogja emlegetni.
A vizualitást továbbra is meghatározza a képkivágásban szereplők lelkiállapota és hatalmi pozíciója. Még mindig jellemzőek a ház berendezéseit terepakadályként használó, egyensúlyukból kibillentett kompozíciók, amiket csak indokolt esetben tarkítanak szimmetrikus, középre komponált képek.
Az alapvetően sötétre hangolt felvételek szinte minden snittjében precízen elhelyezett világítótestekkel találkozhatunk, a falak közé szorított, egyszerre otthonos, mégis némileg klausztrofób hangulatból pedig jóformán csak a technikai eszközök képernyőjén megelevenedő külvilág nyújt „menekvést”.
A bezártság képei tehát amellett, hogy jól rezonálnak most sokak élettapasztalatára, még a szemérmetlen önpromóciónak is kiváló táptalajt kínálnak, hiszen természetesen az összes termék az anyacsatorna almás logója alól kerül ki.
A Servant második felvonásában már kezdenek helyükre pattanni az első évad bizonyos kilógó elemei, és ezzel együtt már céltudatosabb képet fest Basgallopp és Shyamalan elképzeléseiről. De még így is sok az egyelőre frusztrálóan nyitva hagyott lyuk mind a történetet, mind a cselekményt, mind a karaktereket illetően. Shyamalan eredeti elképzeléseiben 60 részesre, azaz hat évadosra tervezte a sorozatot, ám nemrég megerősítették, hogy csak 40 epizódban fogják elmesélni a teljes történetet. Ebben a húzásban pedig ugyanúgy benne rejlik a feszesebb, sok petárdát eldurrantó, mint az összedobált, még zavarosabb, lezáratlan szálak tömkelegét tartalmazó évadok ígérete is. Remélhetőleg az előbbi jön be – a potenciál mindenesetre megvan.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
