Az MCU negyedik fázisát nyitó, kilencepizódos minisorozat, a WandaVision ugyan nem tudott a végén nem MCU produkcióvá válni, de még így is a franchise egyik, ha nem a legérettebb történetévé vált. Nagyon spoileres WandaVision kritika.
Már a pilotkritikánkban leírtuk, hogy a WandaVision egy igen különleges eresztése a Feige-féle Marvel moziverzumnak. Különlegessége abban rejlik, hogy most először érezhettük ebben a franchise-ban azt, hogy nem csupán ráépíti az aktuális hős történetét egy zsánerre (például a Hangya sztorik heist mozik voltak), hanem kísérletezik is vele. A kilencepizódos miniszéria olyat adott a rajongóknak, amit nem vártak volna tőle, de minimum nem ilyen nyakasan és konzekvensen.
Már többször bebizonyosodott, hogy Feige nem gurigázik zsenge kakkanattal, pontosan ismeri a közönségét és azt is, hogy meddig mehet el náluk – ez mondjuk meg is látszik a történet zárásán.
Amikor először elkezdtek szivárogni a részletek a sorozatról, nem gondoltam volna, hogy egészen az évad közepéig tartani fogja azt a vállalását, hogy szituációs komédia-kortablóba öltözteti a karaktereit és történetét. Velem együtt sokan hihették, hogy a szokásos alternatív valóság börtönével indulunk, de már maximum a harmadik epizód felétől kukázódik az egész és a hősök megpróbálnak kitörni onnan, miközben legyőzik az illúzió mögött álló főgonoszt.
A showrunner, Jac Schaeffer azonban és szerencsére nem ragadt le ennél a lelakott formulánál (teljesen, de erről majd később), helyette részről részre a sorban következő, éppen aktuális évtizedre jellemző szituációs komédiában írt és rendezett epizódot adott a nézőknek.
Amiben Wanda és Vízió kis hamis családi élete áthaladt a sitcom történelmen.
Parádés, hogy Feige felügyelete alatt Jac Schaeffer és az epizódok rendezője, Matt Shakman tényleges sitcomot forgatott le annak rendje és módja szerint: élő közönséggel, meg mindennel. Igaz, az elején a poénok bárgyúk és erőtlenek, kissé „cukiskodók” voltak, emiatt a nézők nagy valószínűséggel amúgy is azt várták, hogy legyen már vége a hülyéskedésnek és térjünk a tárgyra, ám minél többet láttunk a háttérből, annál jobban működött.
A stratégia azért volt érdekes és okos, na meg kockázatos, mert nem igazán tudott vele a néző mit kezdeni, főleg ennyi epizódra elhúzva. Gyors Marvel féle akciózást várt, helyette valami sokkal metábbat és rejtélyesebbet kapott. A működésének a kulcsa pedig a rejtély, valamint a megoldások megtippelésének öröme volt, na meg a kérdés: hogyan ad ez majd hozzá a nagy MCU freskóhoz?
Akik ismerik azokat a képregényeket, amelyek a WandaVision sztoriját ihlették, azok pillanatok alatt elkezdték gyártani a teóriákat. Bár nem olyan szinten, mint a Westworld esetében, de mi is, itt a Raptornál rendre kitárgyaltuk az epizódokat, bingózva a lehetséges magyarázatokat, majd a végkimenetelt. A sorozat pedig az évad felétől elkezdett egyre többet mutatni a háttérből, mi pedig örömmel módosítottuk ehhez mérten az elméleteinket. Megjelentek az új karakterek, mi pedig, akik szeretjük a mozis Marveles kontentet, eldurrant az agyunk. Például hirtelen feltűnt az X-Men filmek Higanyszálát/Pietróját játszó Evan Peters, mint MCU beli Pietro. Innentől kezdve elkezdtünk reménykedni a mutánsok megjelenésében. Őt további, képregényolvasók körében ismert alakok követték, akik rögtön milliónyi narratív megoldást sejtettek, szóval lett volna miről sörmámorosan tárgyalni a kocsmában, ha nem lenne mind bezárva. – Ez pedig egy erős minőségmeghatározó jelzés,
Mert a jó sorozat akkor igazán finom, ha még akkor is szórakoztat, amikor nem is nézzük.
A WandaVision ezt teljesítette, de mégsem ez az, ami miatt szeretni lehet ezt a sorozatot, hanem azért, ahogyan ábrázol és ahogyan beszél a témájáról: a gyászról. Wanda irgalmatlan fájdalmáról, amit szerelme és a vágyott, békés szerető család reményének elvesztéséből fakad. Ez az, amit gyönyörűen prezentáltak Schaeffe-ék sitcom műfaján keresztül.
A sorozat kilenc epizódja valójában a gyász feldolgozásának öt fázisán keresztül mesél nagyon stílusosan.
Westview-i hatalmas Hex búra valójában egy gyászbuborék (igen, ez akár egy olyan sértés is lehet, mint a gyászkoporsó), amiben Wanda halad végig a fájdalom pszichés fázisain, ám hatalmánál fogva ez a folyamat materializálódik, felépítve egy alternatív világot, aminek az alappilléreit Wanda gyermekkora és traumái képezik. A tagadás és az izoláció allegóriája, az idilli házastársi, majd családi kapcsolat, elkülönülve a külvilág rögvalóságától. Ez követi a harag, ami az illúzió elleni vélt és valós támadás gerjeszt, és amit Wanda a S.W.O.R.D ügynökökön és Monicán vezet le (akik tényleg támadják az alternatív valóságát), akik ki akarják mozdítani a békés fikciójából. Alkudozik és önámít, amikor megpróbálja bebizonyítani a “Pietrónak”, hogy amit tesz, az teljességgel rendben van. A hetedik résztől Wanda egy depresszív karaktert játszik a kétezres évek közepére jellemző sitcom valóságban (A Modern családot megidézve). A vége pedig az elfogadás, hiszen Wanda elengedi saját maga kreált családját, majd tovább áll.
Wanda emlékekből teremtett alternatív valósága, mint metafora egy igazán nehéz emocionális utazásra hív – az ezen keresztüli történetmesélés az, ami miatt ez a sorozat az MCU egyik, ha nem a legérettebb története.
Elizabeth Olsen és Paul Bettany úszik a szerepben, és nem ők az egyetlenek. Tökéletes kémia, nagyszerű színészi teljesítmények jellemzik az epizódokat.
A WandaVision kilenc fejezete egy nagy jó ritmusban haladó történet, ha egyszerre nézzük az egészet. Heti bontásban azonban kényelmetlenül tagolt, mivel – a sitcom epizódok miatt – úgy tűnhet, kiegyensúlyozatlanul rántja le a leplet a dolgairól, így egy-két esetben az adott heti rész inkább tűnt tölteléknek, mintsem teljes értékű folytatásnak. Viszont egy sorozatdarálós hétvégén elfogyasztva a kilenc 30-40 perces epizódot, láthatjuk, hogyan használták egy kicsit azt a bizonyos patikamérleget. Mindent addig húztak, ameddig kellett, minden háttérmotivációt úgy és akkor magyaráztak direkt és nem direkt visszatekintésekkel, hogy az abszolút kiegészítse, ha nem is az előző, de a következő részt.
A jól írt, jól rendezett részek nagyon ügyesen bontják ki a rejtélyt és minden epizóddal egyre érdekesebbé és izgalmasabbá válik, mindezt teszi úgy, hogy hogy nem csupán “alanyi jogon” férceli magát az MCU-hoz.
Míg egyik jelenetben együtt haladunk Wandával, a másikban a sorozat lelkesen építi az univerzumát és emeli új szintre a karaktereit nem lépve túl a hatáskörét, mert a nagy világépítésre csak a nagy blockbusterek jogosultak.
Merthogy a WandaVision voltaképpen a sorozatban mitologizált Scarlet Witch, azaz a Skarlát Boszorkány eredettörténete és a Vízió feltámasztása is.
Ebben a sztoriban válik Wanda Maximoffból az MCU-mitológia végtelen erővel bíró boszorkányává, akinek az új kosztümje piszok jól néz ki, és a próféciák szerinti feladata az, hogy elpusztítsa a világot, csak erről nem szólt még neki senki. Várhatóan ebben a formában foglalja majd el szuperhőshelyét a filmuniverzum panteonjában Vízió mellett, akit Feige-ék komótos romantikussággal több lépcsősen feltámasztanak. Először kvázi Wanda emlékeként, majd Fehér Vízióként (nem, ez nem egy friss, rasszista mozgalom), az érzelemmentes, parancsot teljesítő szintetikus robotként, a finálé zárásaképpen pedig önmagaként.
A sztori emellett bevezet az MCU-ba egy új szervezetet, a kilenc epizód cselekményének abszolút alakítóját, a mondhatni a rosszak oldalán tevékenykedő Sentient Weapon Observation and Response Divisiont, azaz a S.W.O.R.D-öt és pár új karaktert is. Ilyen Monica Rambeau, Maria Rambeau lánya (őt a Captain Marvelben láthattuk) akiben elkezd éledezni az az erő, ami miatt szinte biztos, hogy ő lesz majd az új Captain Marvel (a régi Semic-kiadó gondozásában megjelent képregényekben Csodakapitányként fordították a hősnevét). Őt a széria végére méltatlanul elhanyagolják. De, míg Monicát viszonylag hanyag eleganciával mutatja be a nézőknek a sorozat, addig egy másik kulcskarakterét frappánsabban, egy, azóta mémesített sitcom intróval leplez le. Kiderül, hogy a Hex buborékban történő rengeteg, Wanda hatalmán kívüli furcsaság mögött a matuzsálem korú, rendkívül nagy hatalommal bíró salemi boszorkány, Agatha Harkness állt mindvégig. Ő azt próbálja kideríteni, hogy Wanda-e a legendás, félt és rettegett Skarlát boszi, vagy sem. Ám itt a karakter nem Wanda mentoraként jelenik meg, mint a képregényekben, helyette Ő egy ködösített motivációval sompolygó főgonoszként is interpretálható szereplő.
Az új karakterek mellett végre érezhetjük, hogy az Agent of Shield és a Runaways is az MCU része azzal, hogy Agathánál van a Darkhold (bár még kiderülhet, hogy ez egy másik verzió), és persze örülünk annak is, hogy a stáblistás jelenetben feltűnnek a skrullok is. Mellettük visszatért a nagy MCU mozikban kicsi jelentőséget, de itt már fontos mellékszerepet kapó Darcy Lewis (Kat Dennings – Thor 1-2) és Jimmy Woo (Randall Park – Ant Man and the Wasp). Jól esett a Pietro hommage is, kár, hogy csak egy szimpla hommage maradt.
A WandaVision mindenről és mindenkiről ad valamennyi információt, sok karaktert mozgat, kit teljes, kit félgőzzel. A legmeglepőbb az, hogy a sorozat koncepciója ezt úgy ahogy van, sitcommal együtt elbírja, a szálak pedig hibátlanul fonódnak össze. Itt már tényleg csak azért érzünk kevésnek valamit, mert felkelti az érdeklődésünket és zabálnánk tovább a világot. Ám ettől függetlenül is mindenből pont annyit kapunk, amennyi tökéletesen illeszkedik az elképzelésbe.
A gyász feldolgozása mögé fűzték be Schaefferék azokat a formulákat, amik miatt egyszerre szeretjük és szeretve utáljukaz MCU-t, mivel a jó öreg biztonsági játék még akkor is jelen van, amikor azt hisszük, hogy nincs. A WandaVision csak nem tudta levedleni az alma mater nagy hagyományait, ez a sorozat sem tud nem “Marvel-film” lenni. Miért negatívum az, hogy egy Marvel-film az ami, egy Marvel-film? – kérdezheti az olvasó. Nos, akkor szeretném rögzíteni, hogy nem az semmiképpen sem negatívum, hogy egy MCU sorozat MCU önazonos. Inkább az, hogy nem mer túl távolra kerülni önmagától. A WandaVisiont számos módon lehetett volna érdekesebben is lezárni. Sőt, ha más irányt vesz, egyenesen kapu lehetett volna az X-Menekre és mindenkire is, de érthető okokból nem arra fogja Feige elpazarolni az összes puskaport, ami éppen, hogy megnyitja a következő tíz évet. Viszont egy évtized után még a hithű rajongó is kicsit csalódásként éli meg, hogy a sorozat tipikusan „Marveles” véget ér.
A probléma a sematikusságban és a generikusságban van.
Mint ahogy azt az elején írtam, Feige tudni véli, hogy meddig mehet el a rajongóknál, így akkorát nem akar kockáztatni, hogy véletlenül a fal adja a másikat, így maradtunk a megszokott Marvel-film finálé típusnál. Röviden: Az MCU szóban forgó sorozata relatíve kevéssel is beérte kontrasztban azzal, hogy mivel indított, majd miről és hogyan beszélt:
A végén némi elnagyolt szuperhősbunyó, majd tisztává teszi a sorozat funkcióját, ami a már fentebb említett eredettörténet, illetve a szintetizoid lázári feltámadása.
Teljesen érthető a produceri és írói döntés. Tartogatják az izmot. A generikus finálé viszont azért fáj, mert tudjuk, lehetett volna jobb is. A WandaVision rengeteg képregényből merít: Tom King Víziója (Vision), Brian Michael Bendis Bosszúállók: Káosz (Avangers Disassembled) és Mutánsvilág (House of M) – mind roppant erős és érett művek, amelyek végkifejlete magas szinten változtatta meg a Marvel univerzumot. Helyette a sorozat a visszaparkol a sablongarázsba. A végkifejlete az lesz, ami az összes olyan sorozatban, ami felhasználja a hős személyes vágyait, mint az idilli alternatív valóság börtönét. A végén a hős rájön, hogy ez rossz és inkább lebontja és kimenekül a hazugságból. (Ugyanez a szituáció az Agent of Shieldben is megtörténik). Emellett a WandaVision eltette talonba a legyőzött kvázi főgonoszt, akit majd – fogadni merek -, hogy a következő Doctor Strange filmben fognak előkapni:
szinte látom lelki szemeim előtt a jelenetet, amint Wandának szegezi dr. Furcsa István az égető kérdést, amire a hősnő csak annyit felel majd, hogy “Nem tudom, de ismerek valakit, aki tudhatja”. Bumm, vágókép: Eastview tábla, majd Agathát láthatjuk, ahogy okvetetlenkedik a szomszédjainál. (Ez a tipp igen rosszul öregedett, hogy miért, olvasd el a Doctor Strange 2 kritikánkat!)
Viszont ez a csalódást keltő végkifejlet csak egy tényleg szubjektív negatívuma a sorozatnak (mert ugye nem mindenki olvas képregényt, meg simán marvelesen szereti a marvel filmet). A valós probléma valójában a sokszor ad-hoc megoldásaiban van. A történet nem minden esetben logikus és néha kifejezetten légbőlkapott. Hex-Vízió önállósága, az eredeti Vízió újraalkotott testének beindítási módja, vagy éppen Hex-Vízió és A Vízió közötti párbeszéd, ami elméletileg nem történhetett volna meg, mivel A Vízió egy programozott android volt, ám ő mégis érzéseket, meg indokolatlan érdeklődést mutatott Thészeusz hajójának elmélete iránt.
Persze mindent összevetve ezek a hibák nem rontják el a WandaVízió-élményt, sokaknak fel sem tűnnek. Az MCU negyedik fázisának nyitó produkciója egy kiváló élmény és csak remélni tudjuk, hogy a visszajelzések alapján a nagy menedzsment továbbra is teret enged annak, hogy más irányból közelítsék meg a szuperhős-történetmesélést. Apró, csetlő botló hibái ellenére a WandaVision egy kitűnő kezdés volt. Reméljük a Falcon and the Winter Soldier-ben sem kell majd csalódnunk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
