Nem hajléktalan vagyok, csak hajlék nélküli – A nomádok földje

Egy roadmovie általában két pont közötti leghosszabb utat dolgozza fel, melyet kalandok, veszélyek tarkítanak és amikor a főhős megérkezik, ráébred, hogy valójában nem is a desztináció volt a fontos, hanem az odáig vezető út.

A nomádok földje azonban egy olyan utazást mutat be, amelynek nincs végcélja, és bár a főszereplő mérföldek ezreit hagyja maga mögött, utazása leginkább befelé vezet.

Adott a probléma, amely tágabb értelemben a világ jó részét, de itt a górcső alá vett USA-t illeti. A hatalmas gyárak, melyek ezreket foglalkoztattattak, falvakat, néha városokat kialakítva maguk körül az ott dolgozók számára, lassan eltűnnek. Az évek során a gyártás a profit maximalizációja érdekében egyre inkább Ázsiába vonult, az említett ezrek által lakott településeket és az azokat megtöltő életeket lehetetlenítve el. Az ezt a témát feldolgozó alkotó dönthet úgy, hogy társadalmi szempontból közelíti meg a dolgot és a nagy kérdéseket veti fel, például hogy hogy engedheti meg magának egy ország, hogy lemondjon a saját embereiről, akiket kampányidőszakban az ország építőköveinek sem átall nevezni? Vagy bemutathatja mindezt az elszenvedő egyén szempontjából, aki immáron nem fogaskerék, hanem porszem a gépezetben, melyet az, hibaként értelmezve kivet magából.

Chloé Zhao idei, minden sikerre várományos filmje azonban önkényesebb annál, minthogy dönteni kényszerüljön a megközelítések között, de ezen felül még számos más szempontból is a skatulyák közt lavírozva, saját útját járja.

Fern egy felszámolt nevadai iparváros egyik utolsó lakója, aki munkáját és férjét is elvesztve kénytelen útra kelni a megélhetésért. Vagyona eszmei értéket nélkülöző részét eladja, melynek árából egy immáron lakóhelyként szolgáló, elnyűtt teherautót vesz és elindul a hófödte sivatagban, hogy kisebb, átmeneti munkalehetőségek csapását követve bejárja az országot. Útja során számos, hasonló helyzetbe került emberrel ismerkedik meg, akik így vagy úgy gazdagítják őt. Történeteik, motivációk fényében Fern a film nagy részében céltalan bolyongónak tűnik, aki kiutat már nem, csak járhatót keres.

Családjára ugyan számíthat, makacssága és belső harcai azonban nem engedik neki, hogy “szépen éljen”. Otthonosabban érzi magát a saját, mosdót, hűtőt és minden komfortot nélkülöző teherautójában, mint testvére vendégszobájában. Mert ott nincs vele az egyetlen, ami számít neki: a férje emléke.

Miközben megismerjük Amerika ritkán látott, sanyarúbb oldalát gyönyörű természetképeket is kapunk, amelyek túlmutatnak az említett nyomorúságon.

2020/21-ben a készítők mintha új, de az emberi természettel szembemenően a kisebb, kevesebb felé nyitnának. Lassabb történet, eseménytelenebb cselekmény, higgadtabb dramaturgia és látványosan kevés beszéd. Mindinkább a kisemberek története és a gyönyörűen fotózott természet áll a középpontban, akárcsak a nemrég debütált Ásatás című film esetében, ami szintén hatalmas sikert aratott ezzel a recepttel. Noha ezeknek az alkotásoknak nincs közük a járványhelyzethez, mi nézők most határozottan könnyebben engedjük be a kevésbé hatásvadász, de annál emberibb és szebb történeteket.

Zhao, Jessica Bruder azonos című regényén alapuló drámájának fókuszában az otthonkeresés áll. A lehetőségektől, jövőképtől, de még irányítószámától is megfosztott Fern jól demonstrálja azt a problémát, amikor a szociális színterek működésképtelenné válnak. A családja – mint már említettem – nem tudja azt a fajta közeget nyújtani számára, amiben önmaga lehet, a társadalom pedig a kilyuggatott szociális hálójával képtelen a felszín fölött tartani őt. Ezek híján Fern egyetlen befogadóra számíthat, a közösségre, amelyet a nomádok nyújtanak. Helyét végül vérségi és jogi alapokon nyugvó színterek helyett a sorsközösségben leli meg. A traumák által szegélyezett úttalan utakat járó nomádok – tudván, hogy másra nem számíthatnak – egymást segítik önzetlenül. Legyen akár egy öngyújtó, egy szendvics vagy egy pozitív gondolat, amelyre a legnagyobb tragédia közt bukkant az illető: mindent megosztanak a másikkal, amiről úgy gondolják, segítheti őket.

Érzékeny és magával ragadó gondolat, hogy az otthon nem egy helyrajzi szám alatt, hanem mások szeretetében lakozik, ez azonban ingoványos terep, mert könnyen érzelgőssé, fókuszvesztetté válhat tőle a film. És ezzel el is érkeztünk az elején taglalt skatulyák közti lavírozáshoz. A dráma igazán érzelmes: az indokolatlan emberi jóság, a tábortűz körül elhangzó, megkönnyezni való történetek rengeteg emóciót keltenek. A kellemetlen, nyers valósággal ötvözve ez azonban mégsem válik érzelgőssé; a sorstalan életutak ábrázolásának jót tesz a hasmenés jelenet, mely így nem csupán céltalan vagy ízléstelen túlkapás.

A fentebb taglalt megközelítésbeli szlalom is bátor vállalkozás, melynek nyitja szintén az érzékenyítésben rejlik. Noha a kapitalizmus-kritika érintőlegesen megfogalmazódik – különösen Bob Wells kontrasztosan, szinte szocialista nézeteit beállítva a film ars poeticajának – mégsem ez a hangsúlyos. Helyette egy végtelenül személyes történetet kapunk egy olyan ember szemszögéből, aki különösebb lázadás nélkül elszenvedi mindezt. Így a szükséges kérdések artikulálása és bírálat magában a nézőben zajlik.

Ezeken túl pedig a film műfajában is képviseli ezt a fajta nehezen kategorizálhatóságot. A szereplők McDormanden és néhány mellékszereplő (David Strathairn) kivételével nem színészek, hanem valódi életmódjukat bemutató civilek. Ezzel a hitelesség szinte maximalizálódik, de lévén, hogy itt egy színészt főszerepbe helyező és játékfilmről van szó, így az ismeretterjesztés ténye megkérdőjeleződik.

Az alkotás tehát, amelyről nem lehet hezitálás nélkül megállapítást tenni és nehezen illeszthető be a meglévő kategóriákba, olyan akárcsak az általa bemutatott társadalmi réteg.

A stabilitást és a vitán felül álló eredetiséget Frances McDormand újfent díjakért kiáltó alakítása nyújtja. Önmagát játssza egy kizárólag számára fikcionális történetben,  mégis ő tűnik a leghitelesebbnek. Karaktere egy érdekes kettősségen alapul; miközben az országot szeli keresztül-kasul rozoga járgányában szűkölve, látszólag nem szorongva attól, mit hoz a holnap, jelleme mintha kataton állapotban lenne. Képtelen mozdulni vagy elengedni, ugyanis az, elhunyt férjétől való eltávolodást jelentené, ami elképzelhetetlen számára. Ennek ellenére, bár minden oka meglenne a feladásra és mélydepresszióra, két wc-takarítás között a legkisebb dolgokban is képes épp csak annyi örömöt találni, ami elviszi a következő állomásig.

A hanyatló, materialista világból a természet és annak apró kincsei jelentenek kiutat a dráma szerint. Az emberi szenvedést és kilátástalanságot gyönyörűen fényképezett tájképek kontrasztjába helyezik Joshua James Richards káprázatos fotói. A végtelennek tűnő kopár sivatag, a fecskeraj tánca vagy a már előttünk is ittlévő, de utánunk is fennmaradó kövek azok, amelyek túlmutatnak a nyomorúságon és az emberi élet végességén.

Tehát míg a téma szinte túlontúl realisztikus, a képi világ már-már lírai, az alkotás mégsem próbálja cukorba mártani a szenvedést. A “jó és a rossz” megférnek egymás mellett, egyenrangú részeit képezve az életnek, igény nélkül arra, hogy bármelyik győzedelmeskedjen a másik felett.

Mindent összevetve A nomádok földje egy igen értékes dráma, ami visszafogottabb, hatásvadász elemeket nélkülöző mivolta ellenére is sokunkkal rezonálhat majd, emellett pedig – annak tekintetében, ahogy a helyzet alakul – akár arra is alkalmas lehet, hogy felkészítsen minket az elkövetkezendő időkre.