Superman depipornó nélkül is lehet komoly és emberi

Mielőtt bármit mondanék a sorozat indító epizódjairól, érdemesnek tartom a teljesség igénye nélkül áttekinteni mozis-tévés Superman-történelmet fókuszálva azokra a címekre, amiket a magyar néző biztos, hogy láthatott az itthon sugárzó kereskedelmi csatornákon. Ez kicsit hosszabb bevezetőt eredményez, az indokát pedig a blokk végén olvashatjátok, de az idejét senkinek sem szeretnénk rabolni! Szóval ha nem érdekel a petting, nyugodtan tekerj le a következő szövegközi címig, nincs harag. 

Az 1938-ban publikált Action Comics első számában színre lépő piros csizmás acélkandúr színrelépése történelmi fordulópont volt a képregénytörténelemben. Bár Superman előtt is léteztek földöntúli képességekkel rendelkező hősök (ilyen volt az 1930-as Gladiator sci-fi főszereplője, Hugo Danner, aki inspirálta Szupi első változatát), mégis Jerry Siegel és Joe Shuster karaktere volt az, aki tulajdonképpen megteremtette a szuperhős zsánert.

Az amerikai műmitológia első makulátlan félistene megjelenését követően milliókat inspirált történeteivel, tisztaságával és nemességével. Volt politikai propagandaeszköz, nemzetjelkép, a hős, akivé (majdnem) minden Amerikai szeretne lenni. Nem csoda, hogy annyiféleképpen próbálták őt feldolgozni, különösképpen a filmiparban. Superman első, igazán sikeres és nemzetközi szinten népszerű adaptációja, az 1978-as, Richard Donner rendezte Superman volt, amiben az azóta elhunyt Christopher Reeve játszotta a kriptoni migránst, aki nem csak, hogy tökéletesen integrálódott a társadalomba, de nem győzi megmenteni azt a pusztító gonosztól, meg önmagától. Ezt annyira jól csinálta, hogy Reeve lett az igazi filmes Superman, pont úgy, ahogy Robert Downey Jr. Tony Stark, és marad is „egészen a DVD változat audikommentárjáig”.

Biztos vagyok abban, hogy Reeve Supermane és John Williams zeneszerző himnikus Superman-témája sokunk gyermekkorának kimoshatatlan eleme és egy olyan pont, amire szívesen támaszkodunk akkor, amikor valamilyen oknál fogva egy „régen minden jobb vót” okfejtésbe keverjük a jelenlegi DC filmfelhozatal minőségét.

Bár a későbbiekben még további Superman-filmek követték a 78-as produkciót (köztük 3 Donner-Reeve és a 2006-os Superman Returns), egyik sem aratott akkora sikert, mint a karakter mozis aranykora.

Batman Begins / Superman Returns – Rebootoljunk szét mindent!

A 2006-os Superman Returns után hosszú ideig nem kaptunk Superman szuperprodukciót, ám Christopher Nolan sötét realista Batmanje hamar beindította a DC karakterek filmesítési jogait tulajdonló Warner Bros nyálelválasztását. El is készült a neves rendező producerálásával és Zack Snyder rendezésével a Man of Steel, ami társadalomtól eltávolodott Clark Kent Supermanjéről beszélt amolyan kocsmai egzisztencialista pátosszal, amit ma már “darkosításnak” nevezünk. A film komolyan akarta venni Supermant, s bár nekem úgy ahogy, de tetszett, mégis azt érzem, a célközönsége leginkább a nyakas „tessék a képregényeket komolyan venni, mer azok igenis nagyon komoly dolgok ám” igehirdető rajongótípus volt. Ők azok, akik a “komolyságot” túlegyszerűsítik, emiatt pedig a tartalmatlan szomorúságot (felszínes felelősség-dillemmák, kevés szín, depresszív, de férfias szorongás, lehetőleg esőben/pusztában, a halál közelségének az illúziója) is értékesnek vélik. Azt nem vitatom, hogy a képregények komoly dolgok is, viszont a komolyság értéke a tartalom minőségében és kidolgozottságában rejlik, nem a vizuális-tónusban.

Superman a nagyvászon mellett a televízió képernyőkre is ellátogatott, és nem csak rajzfilm formájában. Az 1990-es Lois and Clark: The New Adventures of Superman epizódjait az ABC gyártotta és sugározta heti rendszerességgel (nálunk az RTL Klubon volt látható). A 4 évadot megélt sorozat Dean Cain Clarkjával és Teri Hatcher Loisával próbálta átadni az acélember kalandos, romantikus, egyszerre emberi és fantasztikus kalandjait, amit tiniként imádtam.

Szintén nemzetközi sikert tudhatott magáénak a 2001-ben, az azóta megszűnt The WB csatornán indult, majd a The CW-n folytatódott Smallville sorozat is (csak leírtam a címét és már üvölt az agyamban a „Save me” a Remy Zerótól). A tíz évadot megélt széria Clark Kent tini, majd fiatal felnőtt éveit próbálta feldolgozni eleinte igen nagy sikerrel. Függetlenül attól, hogy ebben a sorozatban Clark Kent akkor is csak Clark Kent maradt, amikor már rég Superman volt. A kamasz kor közepén és végén járó képregényszerető közösség egy nagy részére simán rámarkolt a sorozat, hiszen ki ne szeretett volna azonosulni a szupererős, de lúzernek tartott fiatal Supermannel, akinek olyan csajoknál is van esélye, mint a Lana Langot játszó, nagyon „reprezentatív” Kristin Kreuk.

Itt már jogosan kérheti az olvasó tőlem, hogy mi a reteknek nem beszélek már arról a sorozatról, amiről tudni szeretne, ami miatt kattintott?

Egyrészt azért fontos, hogy lássuk azt, hogy a CW sorozatának milyen közegben kell helytállni. Ugyanis Superman mozgóképes, élőszereplős megjelenéséhez nem kevés nosztalgiafaktor társul mind az Y mint pedig a Z-generáció számára. Ilyen “nosztalgikus léceket” kell megközelítenie, vagy ideális esetben megugrania ennek a sorozatnak. Másrészt és ehhez köthetően pedig azért, mert a The CW Superman & Lois sorozata látványosan merít a felsorolt művekből. Csak úgy, mint az említettek többsége – a pilot alapján – ez a sorozat is Superman emberi oldalát próbálja megragadni, ám nem a Magány Erődjén, hanem a családi felelősségvállaláson keresztül. Pontosan ezért szolgálhatja ki a fent felsorolt címek rajongóit egyszerre.

Az első Superman & Lois-benyomás bizakodásra ad okot

A történet szerint Clark Kent, a Superman családos emberré vált. Feleségével, Lois Lane-nel két kamasz fiút nevel, Jordant és Jonathant. Az ifjak nem tudják apjukról az igazságot, képességeik pedig, ha vannak, nem mutatkoztak meg. Annyi biztos, hogy tehetségesek, de nem problémamentesek. Jonathan kiváló sportember, jólelkű, derék fiú, Jordan viszont a túlzott szorongás pszichológiai betegségével küzd, ami miatt így is kívülállónak érzi magát, hát még ha megtudná magáról, hogy voltaképpen egy második generációs intersztelláris bevándorló. Clark Supermanként nem tud mindig a fiai mellett lenni, ami leginkább Jordannek fáj a legjobban, emiatt a viszonyuk nem éppen rózsás. Ez ellen tennie kell, így válaszút előtt áll: Superman lesz-e elsősorban, vagy a fiúk édesapja és Lois férje. Viszont nehéz úgy meghozni egy ilyen volumenű kérdést, amikor valaki sorra szabotálja a világ atomerőműveit és csakhamar kiderül, hogy ez a valaki csak azért teszi ezt, hogy megvizsgálja az acélembert, hogy az alapján tervet készítsen az elpusztítására.

Clark és Lois élete nem válik könnyebbé akkor, amikor Martha, Clark édesanyja eltávozik, az örökségre – a házra és farmra – pedig zálogot vett fel az édesanya, csak hogy segíteni tudjon a szomszédján. Emellett még Clarkot is kirúgják a Daily Planettől a lap felvásárlásának eredményeképpen. A család úgy határoz, hogy visszaköltöznek Smallville-be azért, hogy javítsák, ami elromlott, áttervezzék, ami nem működik és hogy Clark segítsen azon a közösségen, amiben nevelkedett őrizve édesanyja szimbolikus hagyatékát. Ám a terv idillje nem tart sokáig. A titokzatos atomerőmű molesztáló láthatóan olyan erős, mint Superman és még kriptonitja is van.

Aki kicsit megvan rémülve attól, hogy a sorozat rendelkezik majd az Arrowverse szappanoperaszerű nyünnyögésével, azt sajnos nem tudom a pilot és az azt követő epizód alapján megnyugtatni.

Viszont az mindenképpen bizakodásra ad okot, hogy a sorozatért Todd Helbing és Greg Berlanti felel. A páros olyan sorozatokon dolgozott, mint Spartacus, a Black Sails, a Riverdale, a You, a Chilling Adventures of Sabrina, illetve a Titanverse sorozatainál (Doom Patrol, Titans) is közreműködtek a szintén CW-s The Flash mellett.

Tehát annyi biztos, hogy a sorozat nincs rossz kezekben akkor, ha a stúdió nem jelöli ki rendíthetetlenül például a The Flash nyálmányos, rinyapozitív ösvényét. (Pont a Doom Patrol és Titans miatt gondolom úgy, hogy nem fogja.)

A Superman & Lois első epizódja egy roppant ügyes, összefoglaló keretezéssel mesélő bevezető epizód. Clark Kent a snyderi DC filmekre jellemző fényképezéssel készített visszatekintésekkel narrálja el a nézőnek, hogy kicsoda ő, és hol tart. Mintha egy olyan személy audiovizuális memoárját követnénk, aki élete alkonyán felidéz egy lassan tovatűnő emléket. S bár ez pátoszosnak hangzik, de a tónus és a megírt monológ  alázatossá is teszi a karaktert, azaz Supermant. S pont ez az, ami nagyon vonzó a CW szériájában.

Az első epizódra ráterített drámai fátyol nem villogni akar azzal, hogy a hősünk egy félisten, aki az emberibbnél is emberibb tud lenni, hanem a jó nevelést kapott, csupaszív fazon, aki úgy esett, hogy hatalmas erővel is bír.

Ez az alázatosság végigkísér minket az első és második epizódon is, miközben értékelhető mennyiségben csipkézi ki a cselekményét a nem spórolós CGI akciójelenetekkel. Superman hatalmas jégtömböt lehelt a folyóba, majd azt hajítja be a lehűteni kívánt reaktorba (tudomány és realitásmentesen persze). Falakon repül keresztül, űrben bunyózik, kilométerekre taszítják egymást ellenfelével, krátereket hagynak – tehát az első epizódban ott van az a Superman-élmény, amit megkaptunk például a 1978-as Donner-Reeve filmtől látványügyileg modernizálva, de Reeve nélkül – hogy mit értek ezalatt, azt pár sorral lejjebb kifejtem.

De nem csak az első nagy Superman-filmet ötvöz a saját elképzelésével a Superman & Lois, hanem csaknem az összes, ebben a cikkben felsoroltat. Mindegyikből azt csípi ki, ami a legjobban belefér a koncepciójába, sőt a koncepcióját is ezekből állítja össze. Clark és Lois kapcsolatát a Lois és Clark sorozat alapozza meg, viszont nem a romantikus viszonyt priorizálja köztük, hanem a családi köteléket Superman, Lois és a gyerekek között. A Smallville aspektusát a két fiú és maga Smallville viszi tovább, a zenei, de legfőképpen képi atmoszférát pedig a Man of Steel inspirálta – amiből csak annyit vesz el, amennyi még jól áll neki. Ne számoljunk azzal, hogy az epizód jelentős százaléka lassított irányba tekintgetésből és nagyon szomorú súlyemelésből, esős elmélkedésből fog állni.

A CW féle Superman-interpretáció inkább igyekszik a földön tartani a hős emberi jellemábrázolását.

Az első két rész nagyon jó tempóval és ügyes rendezéssel mesél. Todd Helbingtől és Greg Barlantitól kifejezetten jó ötlet volt, hogy a sorozat több narratív frontot nyit. Okosan nyit több oldalról érzelmi offenzívát Superman és az ő Clark Kentsége ellen. Emellett a Superman családnak olyan dilemmákkal kell majd megküzdenie, amiket az első epizód bemutatott és amelyek egy idő után –  mintaszerűen – komoly konfliktusba is keveredhetnek egymással. .Ezek a szálak érdekesek, viszont hatalmas vállalás is,

Ami egy filmnek hatalmas kihívás lenne, de a sorozatformátum szerencsére hatalmas teret biztosít az olyan témák érdemi kibontásának, mint a szülői és a szülőföld iránti felelősség, a rendhagyó házastársi kapcsolat viszontagságai, illetve a „ki és mi vagyok a világban?” kérdéskör tinédzser oldala. 

– Mondhatni, a készítőknek könnyebb dolga van, már csak élniük kell a lehetőséggel. Ha jól szövik tovább a sorozat történetét, ha marad ennél a történetmesélői konstrukciónál, akkor képes lehet teljesíteni. Már elsőre a Superman & Lois egy roppant komplex és rétegeltebb sztorinak tűnik, mint az Arrowverse sorozatainak zöme. Sokkal komolyabban vehető, mint például a The Flash, viszont ez sem jelent garanciát arra, hogy a minősége nem fog exponenciálisan romlani.

Kiváló ötlet a két kamasz fiút behelyezni a történetbe, rajtuk keresztül beinjektálni a sorozatba az ifjú Clark Kentet és – ha az írók jól írnak – a felnövéstörténetet. Az első részben csak az egyik „szupivadékról” derül ki, hogy „az apjára ütött”, így a két testvér viszonya is kiváló és értékelhető dráma szituációkhoz vezethetnek és vezetnek már az első, illetve a második részben. Nagyszerű, hogy ők nem csak egy lecsupaszított mintagyerekek, hanem egy fiú, akinek komoly pszichés küzdelmei vannak és egy báty, akinek gondoskodnia kell testvéréről. Öröm látni, hogy az első rész igyekszik ezt a megszokott testvéri szeret-nem szeret adok-kapokba csomagolni, ízesítve azt az implicit megértéssel és kapcsolatukkal az édesapával. A második rész pedig tovább bonyolítja a kapcsolatukat az áldozathozás frusztrációja és az egymás iránti szeretet ütközésével.

A sorozat pilotja érzelmeskedő, de inkább szép, mintsem nyálas, sőt, egyes nézőtípusnak megható is lehet.

A kezdő epizód  leginkább a Kent-család expozíciója és a főgonosz bemutatása, akiről túl sokat nem mond el a pilot, de a kilétével kapcsolatban igyekszik az első epizód félre vezetni minket, hogy majd az utolsó snitt nagy leleplező momentuma üssön. Nem fog, mert egy kézenfekvő egyenlet mentén halad: ha nem A, akkor B. Viszont a második részben már elkezdik árnyalni és motivációkkal ellátni ezt a bizonyos gonoszt, akiről gyorsan kiderül, hogy jogosan pipa a piprosköpenyes földönkívülire, ami miatt gyorsan a morális szürkezónába kerül a karakter. Emellett a második epizódtól Loisra, mint újságíróra és mint anyára is elkezd fókuszálni a sorozat. Külön kezelve az ő “küldetését”, ami a Daily Planetet (is) felvásárló, problémás hátterű multimilliomos leleplezése.

Egyelőre még nem látom azt, hogy a széria új szintre emeli a Superman-legenda továbbmesélését, de a pozitívumok miatt rettentően biztató a koncepció: tinédzser száll, a szokásos nagyváris szuperkörnyezet helyett vidékre pozicionálás, a Lois és Clark saját és közös céljai.

Tehát a két epizódban még csak az alapok lettek ügyesen lefektetve, remélhetőleg a továbbiakban sikerül feltölteni megfelelő drámai tartalommal is, amit remekül kiegészít a színészi munka. Ugyanis már az első két epizódon látható, hogy a casting remekül sikerült.

Persze a jó dolgok mellett akad negatívum is. Ezek a hibák leginkább apró, logikai bukfencek, bár a Kent-álca még mindig rettentően zavaró. És sajnos a CW sorozatában már meg sem erőltetik magukat abban, hogy valahol fel tudják oldani ezt az abszolút banális logikai hibát, ami a módja annak, ahogy Superman “vizuáliügyileg” elrejtőzik Clarkban. Ez talán azért szomorú, mert egy példa biztos van arra, hogyan lehet elfogadhatóan kiküszöbölni a szemüveg-paradoxont: valakit nem ismernek fel az utcán, mert olvasó/távol/közellátó szemüveg van rajta. Itt pedig ismét visszacsatlakozunk Christopher Reeve Clark Kentjére és Supermenére. Reeve ugyanis két különböző karaktert formált meg az 1978-as és az azt követő filmekben. Nem csak hatalmas szemüveg volt rajta és más volt a sérója, de még a testtartása és a hangja is megváltozott. Egyszerűen azzal oldotta fel, hogy megformálta a Supermanre hasonlító antiférfias, ügyetlen, szemüveges Clark Kentet. Nos, a Supermant játszó Tyler Hoechlin nem erőlködik, mint ahogy az írók és rendezők sem. Felvesz egy szemüveget, kevésbé áll úgy a haja, ing van rajta, és csak nagyon rossz arcmemóriájú emberek veszik körül. Ez pedig kicsit zavaró.

Emellett nagyon kis mértékben az is zavarhat, hogy a főgonoszunk páncélzata egészen hajaz az ID Software Doomjának főhősére, a Doom Slayerre, ami miatt ötlettelenné válik a főgonosz dizájnja, de ez így is csak szőrszálhasogatás.

Doom Eternal – A Pokol, a Mészáros és két füstölgő puskacső

Mindent összevetve a Superman & Lois-ban a pilot és a második rész alapján megvan az a potenciál, hogy végre egy olyan mozgóképes, élőszereplős Superman kontentet kapjon a nagyközönség, amit egyöntetűen szerethet. Azt a lécet, amit fentebb említettem, már-már megugorja. A CW-nek ezzel a sorozattal komoly esélye van arra, hogy egyszerre tegyen le az asztalra tartalmasan komoly, izgalmas családi drámát és szuperhőstörténet. Egy olyan változatát ennek a több évtizedes mesterséges legendának, ami egyszerre idézi meg, gyúrja egybe, majd újjá az eddig megjelent, szeretett sorozatainkat és filmjeinket a hősről.