Már egy ideje elérhető Netflixen az Elisa Lam halálának körülményeit bemutató Tetthely: A Cecil Hotel című dokumentumsorozat. A kritikák és nézői vélemények pedig finoman fogalmazva is vegyesek, de inkább negatívak. A következő rövid kritikát is tartalmazó cikkben megpróbálom egy másik szemszögből is vizsgálni a produkciót. Mert a kirakós összeillesztése után nyilvánvalóvá válik, hogy a sorozat valójában mire szerette volna felhívni a figyelmet, és hogy végig az orrunknál fogva vezetett. Valahogy mégis zátonyra futott, és ebben részben valóban ludas maga a széria is. A nézői elvárások pedig még inkább.
Elisa Lam eltűnése és halála hónapokig példátlan módon meghatározó volt 2013-ban, és még a mai napig is vannak olyanok, akik nem fogadják el a halálával kapcsolatos hivatalos állásfoglalást. Elisát 2013. január 31-én látták utoljára, holttestét pedig február 19-én fedezték fel a Cecil Hotel tetején lévő víztartályban. A rendőrségi nyomozás során került elő az a február 1-jén rögzített biztonságikamera-felvétel, amin a lány meglehetősen furcsán viselkedik. A rendőrség február 15-én adta közre a felvételt, az pedig szélsebesen terjedt az interneten.
A web önjelölt nyomozóbizottsága persze azonnal rárepült a felvétel szétcincálására és az ügy felgöngyölítésére. Mikor a holttestet megtalálták, még mindig rengeteg kérdőjel volt az ügyben, de a boncolási jegyzőkönyv és a toxikológiai vizsgálatok segítségével júniusban lezárták az ügyet. A halál oka: fulladásos baleset.
De az internet népének ez nem volt kielégítő lezárás.
A netnyomozókat nem hagyták nyugodni a rossz minőségű, szerkesztettnek tűnő felvétel legapróbb részletei.
Néhányan még a helyszínt is bejárták az egyéb lehetséges megoldások reményében. Az összeesküvés-elméletek már a videó nyilvánosságra kerülésétől kezdve szárnyra kaptak. Miért nem indult el a lift? Van ott még valaki más is Elisán kívül? Kinek az árnyéka látható a felvételen? Mi köze lehet a kísérteties múltú hotelnek a lány halálához? Esetleg a Sötét víz című horrorfilm cselekménye inspirálta a lány meggyilkolását? Vagy egy amúgy is gyanús metal zenész áll az egész mögött? És az is véletlen lenne, hogy éppen az eltűnése idején sújtotta tuberkulózis járvány a környékbeli hajléktalanokat? Éppen az a tuberkulózis, amit egy LAM-ELISA elnevezésű teszttel szűrnek? Túl soknak tűnik a véletlen egybeesés ahhoz, hogy ne legyen valamilyen kapocs közöttük.
De a kiábrándító realitás az, hogy a lány halálát valóban fulladás okozta, amiben szerepe volt a bipoláris zavarának és feltehetően emberi mulasztásoknak is. Minden más rejtélyt a furcsa körülményekből, a véletlenek közti párhuzamvonással az internetes folklór misztikumra éhes tömegpszichózisa kanyarított a történet mellé. A Tetthely: A Cecil Hotel nem a szálloda sötét történetét kívánja feldolgozni – még akkor sem, ha kétségtelenül sok időt tölt az épület körüli furcsaságok ábrázolásával. Nem egy régóta megoldott halálesethez kapcsolódva próbál meg eddig ismeretlen bizonyítékokat hozva valamilyen szenzációs újdonságot feltárni. Akkor mégis mi értelme lehet egy olyan halálesetről szóló dokumentumsorozatnak, aminek régóta minden részlete ismert? Például az ügyön keresztül kibontva egy másik jelenségre irányítani a fókuszt. A sorozat így sokkal inkább egy fiatal lány tragédiájához kapcsolódó szenzációhajhász magatartáson keresztül próbál meg látleletet készíteni a közösségi konspiratív tudatállapot működéséről. Meg arról, hogy ez miként képes károsan befolyásolni a nyomozás mellett mások életét is.
Joe Berlinger két szálon futó (hivatalos szervek VS. internetes nyomozók) szériájában a rendező életművének egy olyan mixtúrája jelenik meg, ahol a valós „bűntény” körülményeit boncolgató dokumentarista hangvétel rendre fikciós elemekkel keveredik. Berlinger vonzalma a valós bűnesetekhez tagadhatatlan, hiszen dokumentum- és játékfilmben is feldolgozta Ted Bundy történetét. A Tetthely: A Cecil Hotelben pedig nemcsak az eseményeket újraalkotó, sok esetben fájóan repetitív, rövid fikciós betétek jelentik a játékfilmes kapcsot, hanem a szérián végigvonuló thriller dramaturgia is, ami hol inkább a természetfeletti, hol a sorozatgyilkosos vonalat lebegteti be. Mindamellett, hogy az ügyben érintett megszólalókkal kronológiai sorrendben veszik végig az eseményeket, a hotel történetét és a környék szociológiai sajátosságait, a baljós hangulatot sejtelmes zene és megvilágítás, jó ritmusban adagolt rejtélyek, elterelő hadműveletként bedobott red herringek és még cliffhangerek is fokozzák.
A függővégek feloldása azonban a következő rész elején gyorsan meg is történik, mintegy lebontva az addig felépített misztikumban tobzódó miliőt. Ez a fajta dekonstrukció pedig az utolsó részben ér a csúcsra, ahol az alkotók csendesen kiterítik a lapjaikat, de nem rágják a szájába senkinek a magyarázatot. A pontok összekötését, és a „rejtély” megoldását a nézőre bízzák. A gyakran irrelevánsnak tűnő, de rendszerszemléletben vizsgálva fontos adalékokat tartalmazó információk, mint a környék urbanisztikai sajátosságai, a hotelben megszálló sorozatgyilkosok, a nyomozók üggyel kapcsolatos részeredményei, vagy a Lam Tumblr bejegyzéseiből megalkotott személyiségkép mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az alkotók megteremtsék, majd pedig a nézőt is belehelyezzék abba a paranoid, összeesküvésekre fogékony légkörbe, ami az internetes nyomozók elmeállapotát is eluralta. Számukra észrevétlenül is sokadlagossá vált az igazság.
Olyannyira a rögeszméjükké vált a sok furcsaság, hogy oda is rejtélyeket és összefüggéseket vízionáltak, ahol semmi érdekes nem volt.
A racionális gondolkodást felváltotta az irracionalitás. Mert az nem lehet, hogy Occam borotvájának elve érvényesüljön, hiszen bizonyára valamilyen hatalmasabb dolog van a háttérben, aminek így ők is részeseivé válhatnak. A jó cél által vezérelt kaptárelme toxikus viselkedéshez vezetett: nemcsak a nyomozást vezették félre vagy akadályozták időnként, de egy ártatlanul meggyanúsított ember életét is megkeserítették. Pablo C. Vergara metal zenész pontosan az a bűnbak volt erőszakos, félelmetes zenéjével és kinézetével, akit bele tudtak illeszteni a képbe. Kár, hogy Elisa Lam eltűnése idején az országban sem volt. A gyanúsítás következményeként érkező agresszív internetes zaklatást és alaptalan gyűlöletkampányt nem volt képes elviselni, a „trollhadsereg” egészen az öngyilkossági kísérletig hajszolta.
A Tetthely: A Cecil Hotel esetenként jogosan vádolható hatásvadászattal, és az első részekben mutatott cammogósabb ritmusa sem a nézőbarát stílust erősíti. A Netflix „hagyományokhoz” híven jogosan érezhető túlnyújtottnak, amikor egy feszesebb, lebilincselőbb film is megbújik az önismétlő, stock videó jellegű jelenetek hosszú percei mögött. De ahogy a jó szándékú netnyomozók, úgy az elsőre céltalan megoldások is más megvilágításba kerülhetnek a sorozat végi konklúziót levonva. Végeredményben kritizálja azt, amiben látszólag önmaga is nyakig elmerül (még ha nem is mondja ki célzottan). Igyekszik többé-kevésbé jól felépített módon ábrázolni a tömegpszichózis egy szomorú tünetét is: hogyan képesek aláásni az internetes véleményvezérek és az általuk terjesztett összeesküvés elméletek, áltudományos tézisek, és a nyomukban kialakult párbeszéd a szakemberek munkáját. Majd pedig végső soron a hitelességüket is.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
