Boss Level – egy B mint Buta kategóriás akciófilm

Carnahan filmje a nagyon jóképű Roy Pulver (Frank Grillo) esetét meséli el. Az egykori különleges erőknél szolgáló katona számára nem ismert okokból újra és újra éli azt a bizonyos napot, amikor felbérelt bérgyilkosok serege mindent erőt megmozgatva megpróbálják eltenni láb alól. Ugyan kb. 150 alkalom után az ellenség működése és stratégiája kiszámíthatóvá válik számára, ám a védekezésben mindig csak az ebédidő végéig, egész pontosan 12:45-ig jut, de persze tovább próbálkozik, hiszen hajtja a „mi az isten van?”-kérdéskörből eredő mentális üzemanyag. Így már akár érthető is a cím: hősünk élete egy nagyon nehéz videojáték, aminek a végigjátszása során eljut addig a pontig, amit nem tud teljesíteni, mert onnantól nagyon nehéz, de újra és újra nekiindul, mer’ nehogymár egy időhurok ugasson be.

A cselekmény előrehaladtával hamar kiderül, hogy ehhez a kis időhurokhoz köze van Pulver feleségének, Jemmának (Naomi Watts), illetve az ő főnökének, Ventor ezredesnek (Mel Gibson), na meg az általa vezetett cég hatalmas projektjéhez: „Ozirisz Orsójához”, ami rossz kezekben krónikus világvégét is okoz.

Az Idétlen Időkig (Groundhog day) által népszerűsített időhurok, avagy a valódi „sohavégetnemérősség” koncepciója még mindig érdekes és rengeteg lehetőséget rejt mind a történetmesélés, mind pedig az akciószekvenciák számára, az csak extra, hogy szinte bármilyen műfajjal és zsánerrel összeboronálható. Jól használható egy földönkívüli inváziós, látványos lövöldözős, szörnykergetős sci-fiben – ilyen volt A holnap határa –, illetve kitűnő parafrázisa is lehet a lélektaposó, repetitív és unalmas élet élésének is, mint ahogy az a közelmúltban megjelent romkomban, a Palm Springsben is volt. Hajlékony, simulékony kontextus ez, ami egy okos rendező és forgatókönyvíró kezében kevés beleinjektált erővel és hozzáadott értékkel kifejezetten nézhető, szórakoztató művé varázsolhat egy közepes minőségű vagy ergya sztorit is.

Oké, játsszunk sohavégetnemérőset – Palm Springs kritika

Carnahan látszólag tudta ezt, csak sajnos elszámolta magát, mert az időhurok alapbeállításához hozzáadott érték kicsivel kevesebb lett az elvárhatónál, de inkább a szükségesnél. A film összesen 45 millió dolláros büdzséje ugyan nem adott túl sok lehetőséget arra, hogy a készítők egy igazán látványos akciófilmet készítsenek, ugyanakkor egy megfelelő ötletbörzével és tehetséggel ennyi pénzből is lehet pofás várat építeni. Gondoljunk csak a Tyler Rake: A kimenekítésre például, ami ugyan 20 millóval többől: 65 milliós büdzséből készült (ennek egy jelentős részét nyilván át kellett pozicionálni Chris Hemsworth számlájára) és piszok jó volt nézni, vagy az Upgrade-re, ami viszont 40 millióval kevesebb pénzből, azaz 5 millió dollárból lett izgalmas és szórakoztató.

Tyler Rake finom akciópornóval menekít ki

A Boss Level azonban a maga szerény 45 milliójából sem tudott érdemire jutni. Persze az nyitányában nagyon pofás, ahogy Frank Grillo a golyószóró tüzében sétál a bútorai között, miközben hallgatjuk a viccesnek szánt belső monológját, de a film látványossága itt ennyiben ki is merül. Fantáziátlan autósüldözések és bunyók mérsékelt mennyiségével próbál jól B középkategóriás maradni a film, de még mindig nem tudom azt mondani, hogy sikerrel.

Carnahan filmjének legnagyobb problémája talán az, hogy túl sokat akar markolni, de nem akar foglalkozni a narratív részletekkel és a karakterekkel, így keveset is fog. Pulvert igyekszik árnyalni a feleségéhez és a gyermekéhez kötődő érzelmi kapcsolattal és bűnbánattal, de ezek csupán klisék szintjén léteznek a sztoriban, „legyen egy kis ilyen is”-alapon. Az egy másik probléma, hogy Frank Grillo már csak a forgatókönyv miatt sem tud itt teljesíteni, így a karaktere is megragad egy jótestű, élete valószínű végóráiban whisky-t és sört egy kocsmában macsós lezserséggel szopogató szépember szintjén, aki kukucskálót robbant az ember heréi közé, amikor túlélhetnéke van.

Grillo mellett Naomi Watts is jelen van a filmben, de csak mint egy „cselekmény indukáló készülék”. Azon túl, hogy létezik a filmben és ő a kapcsolat Pulver és az időhurok, na meg Pulver fia között, más funkciója nincs. Még csak biológiai dísznek sem nevezhető.

Dettó üres töltelékfunkciót töltenek be a főszereplő ellenségei. Pulver vérét különböző stílusban nyomuló bérgyilkosok akarják ontani. Ezek olyan szereplők, akiket a film nem átlagos, hanem képregényes, szuperhősre vadászó professzionális vérebnek szán, legalábbis az embernek ez jut eszébe róluk. Példának okáért az egyikük kínai harcoslány (ő a legjobb), Guan Yin, aki annyira gyors és ügyes, hogy ki tudja kerülni a golyókat, a pengéje pedig borotvaéles. Az ifjú hölgy minden gyilok alkalmával elmondja, hogy „Én vagyok Guan Yin és ezt [a gyilkosságot] Guan Yin tette!”. Cuki, félelmetes, csak éppen azért van benne, hogy hősünket – nekem csak Pulóvert – ne egy szokásos, unalmas kopasz vadbarom fejezze le, hanem valaki „extra”. Csak éppen ezek a karakterek az ennyire apró epizódszerepek miatt nem színesebbé teszik a filmet, csak jelzik, hogy a készítőknek volt egy érdekes ötletük, amiből csináltak egy kihagyott ziccert.  Ugyanez a helyzet a fazonnal, aki pont úgy néz ki, mint Pulver, valamint a redneck, aki szigonypuskával vadászik az áldozatára, majd húzza a tetemet a kocsija után, valamint az elegáns náci nő, akinek a csicsás, rózsaszín, gyémánttal és briliánsokkal díszített fegyvere Hitleré volt. – Számos érdekes szereplő, akik – a videójátékos hasonlat tükrében – főellenségei lehettek volna a főszereplőnek, de maradtak csupán díszletek, akik hirtelen, rövid snittekben ölnek, vagy meghalnak.

Ugyanez a helyzet a főgonosszal, Ventorral is. Vannak rosszul kidolgozott főgonoszok, és van Ventor, a díszlet.

Mel Gibson karrierútja nem a legegyenesebb, de ez a szerep még számára is méltatlan. Szereplőként féldimenziós, szövegkönyve pedig egyetlen hosszabb történet elmesélésében, meg pár tőmondatban merül ki. Az egy-két mondaton, illetve egy nagyon nyugdíjas és öreges bunyón túl, sem ő, sem pedig a hatalmas kopasz pribékje nem produkál a filmben semmit, azon kívül, hogy szivarozik és legyőzik.

Persze az ilyen slendrián karakterizálás nem meglepő akkor, ha maga a cselekmény is rettenetesen buta, mert a fantáziátlan és következetlen forgatókönyvírók nem erőltetik meg magukat. Pulver tulajdonképpen egyszerre hülye és zseni: az esetek többségében a főhős ugyanazokat az útvonalakat használja ugyanazokkal a megoldásokkal eleget téve az őrület popkult definíciójának és majd csak a közel kétszázadik újraéledése után kezd felfedezni más megközelítési, kézenfekvő(!) alternatívákat. Ugyanakkor zseni, hiszen képes olyan dolgokat megtanulni roppant kevés próbálkozással, mint elején látható golyószórból érkező lövedékeső kikerülése, ami – ahogy írtam – tényleg pofás, de rém buta is.

A jelenet egyszerűen külön világként kezeli a főhőst és a pribéket, aki tüzet nyit rá. A pribék nem reagál a főhős mozgására, egyszerűen úgy lő, mintha nem is rá célozna és ez csak egy a film megannyi pillanatai közül. A hasonló logikai ostobaságok mellett a film tudományos fantasztikuma, az időhurok és a „Orsó” úgy ahogy van, kidolgozatlan, nincs kitalálva. Nincs logikája, nincs mögötte részletes koncepció, ami miatt jogosan érezzük azt, hogy ennél még mi is ügyesebben alapoznánk meg egy idővonalbasztató kávéfőzőt is. A filmben Ozirisz Orsólya azért működik, mert működik, azért működik Pulverrel, mert Pulverrel működik, azért okoz világvégét, mert világvégét okoz.

Carnahanék nem akarják terhelni a nézőt olyannal, amit a készítők is csak használni akarnak, érteni és kitalálni nem.

Éppen emiatt válik rettenetesen alulírttá az egész, még a direct-to-DVD/ tévé képernyőre készült, tipikusan mozicsatornás mivoltához képest is. Az csak cseresznye a tejszínhabon, hogy a film végét folytatáskészen, nyitottan hagyják, csak a hanyag írás miatt inkább befejezetlennek tűnik az egész, ráadásul egy logikai bukfenccel, ami tulajdonképpen meg nem történtté teszi a főhős egész hacacáréját.

A felsorolt hibák alapján az olvasó is arra gondolhat, hogy ez egy nagyon rossz film lehet. Buta cselekmény és súlytalan karakterek értelmetlen, logikát mellőző akciói, ami kevés pénzből készült, ezért keveset is ad. Ez nagyjából helyes következtetés lehet (ha olyan szemmel nézzük, mint ahogy én néztem), viszont a lényeges pont, hogy már az előzetes alapján sem várunk tőle semmit, éppen ezért csalódást sem okoz. Nézői oldalról nem nehezedik rá semmilyen elvárás. Nem kell megfelelnie adaptációként, sem franchise-i minőségnek, csupán egy buta akciófilm. Sőt, mire a végére értünk, bólintunk egyet és azt mondjuk: ennyit vártam, ennyit kaptam. Ennek pedig van egyfajta bája, ami miatt rögtön jobb élményként könyveljük el ezt a filmet, mint amilyet valójában kaptunk. Ezt egészíti ki az, hogy a filmnek van egy jó ritmusa, illetve az időhurok, mint olyan már érdekesség teszi az egészet, mert kíváncsiak vagyunk, hogy ebből mit hoznak ki (ezért is olyan jó eszközként is ez a tulajdonképpeni szubzsáner)

Pontosan ezért nem tudom rossz filmnek tartani a Boss Levelt. Mert nem ígér, nem hazudik, csupán buta, de azt alázatosan, helyét tudva. S mint ilyen, arra tökéletesen megfelel, hogy elaludjunk rajta, vagy kikapcsoljunk tőle.

Imigyen a maga módján, de szórakoztat, legalábbis nagyságrendekkel jobban, mintha a falat bámulnánk, és egy nagyobb nüansznyival szórakoztatóbban, mintha görgetnénk a Facebook-feedet.

A Boss Level egy szimplán hanyagul megírt akciófilm a maga közepes akciószekvenciáival. Olyan alkotás, ami csupán szórakoztatni akar akkor, amikor nincs más dolgunk azon túl, hogy csorgatjuk a nyálunkat a képernyő előtt és vakargatjuk a genitáliánkat. Kifejezetten olyan film, amit nem bánunk, ha nem nézzünk meg, de azt sem, ha igen.