David Lynch 2021. január 21-én töltötte be 75. életévét, aminek apropóján felelevenítettük az Aminek álmodom című rendhagyó életrajzi könyvét, amiből az is kiderül, miért lett ordas nagy bukás a Dűne és kultstátuszú a Twin Peaks.
Hollywoodban nincs még egy David Lynchez hasonlatos rendező, aki ennyire öntörvényűen ragaszkodik ahhoz, hogy filmjei művészi kiteljesedését kompromisszummentesen vigye véghez. Stúdiórendszeren kívüli őskövület ő, neve pedig jelzőként is használatos: filmművészetben jártas nézők pontosan értik, mit jelent, ha valami „lynches”. Ilyet pedig igen kevés direktor mondhat el magáról.
Hogy miként juthatott el idáig, az Aminek álmodom című életrajzi könyv próbálja megfejteni, ami igazán furcsa szövésű mű, ugyanis Lynch életének sorsfordító eseményeiről (az idahói Boise-ban töltött gyermekkorról, a nagyvárosba költözésről, a festői szárnypróbálgatásokról, majd az Filmakadémiáról, végül az összes filmjéről) rokonok, volt szerelmek, barátok és munkatársak mesélnek, amikre aztán maga a rendező reflektál, hogy ő miként élte meg mindezt személyesen.
Emiatt őszinte és nyílt pillanatok is belekerültek a könyvbe, hiszen elhangzik például, ki hogyan emlékszik Lynchre, mikor tűnt depressziósnak, hol loptak tőle csókot vagy éppen miként élt meg egy csalódást külső szemmel. Mivel Lynch művész és ebből adódóan rejtélyes, különc, provokatív és elgondolkodtató személyiség, az elhangzott emlékekkel szembesülve ő is szembesít és továbbárnyalja a róla kialakított képet. Ez pedig igazán izgalmas, ráadásul bepillantást nyerünk filmjei elkészülésének körülményeibe is (milyen volt az elképesztően eredeti Radírfejen dolgoznia, a nyolc Oscarra-jelölt Az elefántemberen, vagy a Cannes-ban Arany Pálmát nyerő Veszett a világon stb.).
Lynch hosszú időn keresztül festőnek készült (bár lehet, hogy ez sértő kifejezés számára, mert most is az, sőt, festőként keresettebb, mint rendezőként), és a filmet valójában egy újabb önkifejezési eszköznek tekintette, mondhatni a festővászon audiovizuálisan kiterjesztett folytatásának. Csak később kezdte annak szabályrendszereit „rendeltetésszerűen” használni. Sőt, tizenéves korában egyáltalán nem volt oda a filmekért és a mozikért:
„Csak olyankor mentem moziba, amikor autósmoziba mentünk, oda is csak azért, hogy csókolózzak a lányokkal. Párszor voltam rendes moziban is, de minek ment volna oda az ember? Odabent hűvös volt, meg sötét, és közben odabent eltelt a nap. Annyi mindent lehetett volna csinálni helyette.”
Végül mégis a filmezés mellett kötött ki, a Radírfejet pedig öt évig készítette, mert csak akkor forgatott, ha éppen pénzt tudott szerezni hozzá. A film során azonban mindent uralni akart, nemcsak rendezett és színészeket instruált, hanem az operatőr munkájába is beleszólt, ő készítette a díszleteket, de az utolsó ruhazseb elhelyezkedése is rajta múlott. Ez a control freak-hozzáállás élete végéig megmaradt, és bár Az elefántembernél még belefért az önfejűsége, a Dűne esetében kiviláglott, nagyköltségvetésű stúdiófilmet nem tud csinálni, ugyanis ott sok tényezőnek kell megfelelni.
Mondjuk ott az alapanyag is problémás volt, hiszen a rengeteg fordulat és filozofikus szöveg miatt sokan adaptálhatatlannak gondolták (korábban Alejandro Jodorowsky is befürdött vele, hiszen az elviekben Salvador Dalí főszerepelte filmbe annyi mindent zsúfolt volna a direktor, hogy alsó hangon 10 órás lett volna); a forgatás során pedig kiderült, Lynch is rabja lett az alapanyagnak és nem tudta megzabolázni. A stúdió viszont 2 óra 16 percben maximalizálta a film hosszát (moziban ugyanis csak így vetíthető anélkül, hogy a filmszínház bukjon napi egy vetítést), a rengeteg nyersanyag miatt pedig Lynch besokallt, hogy ennek megfelelve nem képes meghúzni. A stúdió végül Lynch kihagyásával fejezte be filmet. A kötetben a Dűne producerének lánya, Raffaella De Laurentiis elmondta:
Ha Davidnek jogában állt volna elkészíteni a végső vágást, attól se lett volna jobb a film – ő is csinált egy változatot, ötórás volt és teljesen érthetetlen, még akkor is, ha egyáltalán ébren maradt az ember.
Lynchet rendkívül megviselte az eset, el is határozta, hogy legközelebb csak úgy hajlandó dolgozni, ha teljesen a maga ura maradhat és nincs, aki megköti a kezét. Hogy a Dűne mekkora törés volt számára, jól jellemzi Lynch alábbi mondata:
Valamivel később akartak vágni egy televíziós változatot a Dűnéből, és felkértek, hogy csináljam meg, de nemet mondtam. Soha nem néztem meg az általuk vágott változatot, és nem is akarom látni.
A könyv aztán végigmegy azon, hogy Lynchnek közel sem volt olyan könnyű rendeznie, mint ahogyan azt eltervezte, hiába akartak sokan együtt dolgozni vele (még George Lucas is megkereste, hogy készítse el A Jedi visszatért), a megkeresések mindössze 1 százalékára mondott igent (és még így is rendezett japán reklámot vagy éppen előzetest Michael Jackson új albumához). Szinte minden filmjét beárnyékolta az, hogy pénzemberek, producerek, írók befolyásolni akarták munkáját, így minden, amit csinált, csak hosszú robinzonád végeredményeként készülhetett el. Amikor viszont forgatott, lenyűgözött maga körül mindenkit, főleg színészeit, akikből mindig ki tudta hozni, ami bennük rejlik.
Egyszer ott voltam egy partin, Spielberg is ott volt, és azt mondtam neki: »Annyira szerencsés vagy, mert azokért a dolgokért, amikért te rajongsz, nézők ezrei rajonganak.«
Lynchnek ugyanis rétegérdeklődése van, ráadásul az ő művészetére is kevesen kíváncsiak, és azok sem mind értik. A Twin Peaks pedig bármennyire is megreformálta a televíziózást, Lynch csak a pilotepizódot érzi magáénak. Nem véletlen, hogy miután elkaszálták a Twin Peakset, el akarta készíteni a Tűzz, jöjj velem!-et, hogy még dolgozhasson az általa kitalált univerzumban. Más kérdés, hogy kevesen értették, mi szükség volt az „előzmény-tévéfilmre”, és sokan csak azután kezdték el értékelni, hogy a rendező 2017-ben elkészítette a Twin Peaks harmadik évadát.
Szomorú egyébként, hogy a kötet pont erről beszél keveset, ráadásul a megszólaltatottak zöme csak azt dicséri, milyen jó volt a direktorral rendezni, és Lynch is arról áradozik, milyen jó élmény volt neki a harmadik évadot elkészíteni. Pedig igazi tévétörténelem történt ekkor. Lynch teljes kreatív kontroll alatt tartotta a harmadik szezont, úgy tekintett rá, mint egy tizennyolc részes nagyjátékfilmre, emiatt a forgatás 140 napig tartott, az akkor 70 éves rendező pedig nem ritkán napi 15-18 órát dolgozott. Erről jó lett volna többet megtudni, pláne, hogy a könyv az indokoltnál is többet időzik például Lynch azon életszakaszával, amikor eddig utolsó nagyjátékfilmje, a 2006-os Inland Empire és a Twin Peaks harmadik évada között önmagát kereste.
A könyvbe azonban ennek ellenére is jó belefeledkezni, hiszen egy-egy meghatározó életeseményt rengeteg kitérővel tarkít, amik kicsit betekintést nyújtanak intuitív művészi világába. Szeretett mindent belerakni a filmjeibe, ami megtetszett neki, legyen az utcán elszaladó őrült meztelen nő vagy egy mondat, amit elcsípett bevásárláskor. Az Aminek álmodom a kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy Lynch csak úgy tud alkotni, ha a dolgok úgy történnek, ahogy eltervezte. És ez nem pozőrködés, szerep vagy rendezői allűr, hanem művészi koncepció. Rengeteget hajlandó alkotótársainak és színészeinek engedni, hogy a saját ötleteiket belevigyék a filmekbe, de a végső szó mindig az övé. Ha pedig ez a magatartás azzal jár, hogy kevesebb lehetőséget kap az alkotásra, ám legyen:
A Mullholland Drive világszerte jól teljesített, de túl sok pénzt nem hozott – de hát az én filmjeim soha nem is szoktak. Persze manapság mind csak húzzuk az igát az aprópénzért, gyöngyöt szórunk a disznók elé. Aztán bedobunk valami durvább felest, beújítunk egy csajt, és ennyi.
David Lynch ilyen. Életében és munkásságában tökéletesen elfér a tündérmese és a rémálom, a kettősség embere ő, emiatt is olyan a könyve felosztása, amilyen, és szavain keresztül kicsit könnyebb belelátni a fejébe. Nehéz olvasmány, több, mint hatszáz oldalon keresztül, de emészthetőbb, mint az Inland Empire. Ráadásul tele van privát fotókkal, amik még emberközelibbé próbálják tenni a furahajú, khakinadrágos, kétnyakkendős rendezőt, aki négyszer nősült, mert szerelmes a szerelembe, imád lelkesedni, és akiért a színészei bármit megtennének, még olyat is, amit nem akarnak.
David Lynch nem egy elborult figura, hanem sokkal egészségesebb és humorosabb, mint ahogy a filmjei alapján a laikus néző gondolná.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Fun fact: a borítón látható magyar cím David Lynch saját kézírása.
A Roboraptoron korábban így is írtunk a kötetről:
A cikk eredetije a Zoom.hu-n jelent meg.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
