Ilyen lenne Putyin gatyafoltos álma a holnaputáni Ukrajnáról

Bár Kelet-Ukrajnában jelenleg tűzszüneti megállapodás van életben, az elmúlt bő hat évben tízezrek vettek részt az ország keleti felén, az orosz anyanyelvű (és vélelmezhetően Moszkva támogatását élvező) szeparatisták és a kormányerők között zajló összecsapásokban. A harcokban már több mint 14 ezer ember halt meg és még most is hetente ad hírt arról az ukrán sajtó, hogy a felkelők tűzszünet-sértése miatt újabb halálesetek történnek. Ha pedig nem a szakadárok tevékenysége, akkor a robbanószerek okoznak problémát, ugyanis a Vörös kereszt a világ leginkább elaknásított részének nevezte Ukrajna keleti régióját, ahol még nagyon sokáig fog bajokat okozni ez a probléma. És akkor a geopolitikai következményekről nem is beszéltünk.

Anélkül, hogy belemennénk a harcok természetének tételes mibenlétébe, a nézőpontok validálásába, legyen elég annyi, hogy 2014-ben, az ukrajnai válság kezdetekor Vlagyimir Putyin orosz elnök kilátásba helyezte, hogy

…amennyiben továbbterjed az erőszak Ukrajna keleti régióira és a Krímre, akkor Oroszország fenntartja magának a jogot saját érdekei és az ott élő orosz ajkú lakosság megvédelmezésére.

HIRDETÉS

Ahogy ez a tanulmány is megállapítja, a krími annexióval Putyin be is váltotta ígéretét, majd Oroszország javaslata az volt, hogy Ukrajna alakuljon át föderatív országgá. Orosz vélemény szerint ez az ország politikai kettéosztottságán és a kisebbségi politika miatti súrlódásokon is enyhíteni tudott volna. Ukrajna azonban hallani sem akart erről a tervről, mert az ország működésképtelenné és kiszolgáltatottá válását látták benne. Ahogy az események követték egymást, a konfliktus Oroszország és Ukrajna között egyre mélyebb lett, harcok tekintetében pedig odáig fajult, ahol most tartunk. Akit mélyebben érdekel a téma, például itt tájékozódhat.

Az látszik, hogy a kelet-ukrajnai harcok fenntartása orosz szempontból (legalábbis az elején) kifejezetten hasznosnak bizonyult, sőt, a Krím megszerzése mind gazdasági, mind geopolitikai, mind geostratégiai szempontból egyértelmű előnyöket hoztak Oroszország számára (bár mára a kisember szintjén nem biztos, hogy mindenki örül a nagytestvéri jelenlétnek). Sőt, az anyaországban is népszerűbbé tette a putyini politikát.

Hogy ez a történelemóra miért fontos az Atlantis kapcsán?

Azért, mert ezen történések ismeretében értelmezhető leginkább az (egyébként egyszerű) üzenete. Bár a film sci-fi drámaként árulja magát, maradjunk csak utóbbi címkézésnél, ugyanis azt leszámítva, hogy a nem túl távoli jövőben játszódik (2025-ben), az enyhén disztópikus felvetés nem indokolja a zsánerjelölést.

Mindenesetre egy olyan jövőképet vizionál, amit akár Vlagyimir Putyin kottájából is olvashattak volna. Mert Ukrajna ugyan maga mögött hagyta a kelet-ukrajnai konfliktust (ennek mibenlétét balladai homályban hagyja a film), de cserébe egy olyan destabilizált ország jött létre, ahol szinte mindenki külföldre távozik, ha van rá lehetősége, mert nemcsak munkahelyek nincsenek, de normális ivóvíz sem, ugyanis azt mindenhol, évszázadokra toxikussá tették a kivonuló oroszok.

A konfliktus után agonizáló Kelet-Ukrajnában egy PTSD-ben szenvedő exkatonát, Szergejt követjük, akinek komoly nehézséget okoz, hogy túléljen az emberi lakhatásra alkalmatlan térségben, miközben az élete is romokban hever. Amikor leáll a kohó, ahol dolgozik (egy orwelli áthallásos jelenetben egy hatalmas kijelzőről jelenti be az angol tulajdonos, mint a Nagy Testvér), váratlan lehetősége adódik, hogy csatlakozzon a Fekete Tulipán elnevezésű önkéntes misszióhoz, akik feladatuknak tartják a háborús tetemek azonosítását és újratemetését.

A munka során Szergej összebarátkozik egy fiatal önkéntessel, Kátyával, akinek minden vágya, hogy újra béke legyen a háború sújtotta káosz helyén. Lelkesedése révén Szergej megkeseredettsége is oldódik, és azzal, hogy Kátya mellett dolgozik, rájön, van esély egy jobb jövőre. Még ha ezt a fajta idealizmus a társadalom semmilyen szintjén nem jelenik meg.

Ezt pedig az Atlantis gyönyörű filmnyelvi eszközzel éri el, ugyanis minden jelenet csupán egy beállításból áll, vágatlanul, legtöbbször fixen lerakott totálból, ráadásul ezek mind egy-egy rövid történetet mesélnek el valakiről vagy valamiről, a közös pedig az bennük, hogy Szergejnek mindegyikhez van köze.

Az Atlantis 106 perces filmideje emiatt komótosan ballag, és bár közel 30 egysnittes jelenetből áll, minden egyes szituációban elég időt tölt, hogy ránk nehezedjen teljes súllyal, mit is jelent egy ilyen posztháborús helyszínen élni. 

Ezek között akad olyan, ahol (az egyébként frontot valóban megjárt Andriy Rymaruk alakította) Szergej céllövészetet gyakorol, életet ment, fürdik vagy szexel, de olyan is, ahol múmiaszerű tetemek hosszas analizálását nézzük. Láthatunk gyári munkásokat, aknamentesítőket, korboncnokokat és a társadalom egyéb képviselőit, akik mind csak létezni akarnak az élhetetlen helyzetben. Nincsenek színek, nincsen zene, csak kilátástalan helyzet.

Persze ezek a külsőségek önmagukban mit sem érnének, ha a színészi játék, az arányos dialógok vagy a dramaturgiailag kellő ideig mutatott hosszú snittek ne lennének kiváló érzékkel összefűzve, ami vitán felül Valentyn Vasyanovych érdeme, aki egyszerre írta, rendezte, fényképezte és vágta is a filmet. Általában ilyen pozícióhajhász esetben valami a minőség kárára mehet, de itt nincs így. A történet szikár, a szereplők jól vannak vezetve, a képi világ gondosan kitalált, a jelenetek pedig pont kellő ideig tartanak.

Arányérzékét dicséri az is, hogy bár belefulladhatna a nyomorult helyzetek végtelenségig való mutogatásába, nem lő túl a célon. Az Atlantist körüllengi egy általános feszültség, ami végig görcsben tartja az ember gyomrát, de a film végére mégis sikerül reményt mutatnia, mindenféle hivalkodó gejl nélkül feloldást nyújtania. Ez pedig azoknak, akik Kelet-Ukrajnában közel élnek a fronthoz és a kilátástalanság már hat éve a mindennapjaik része, azoknak külön balzsam lehet.

Vasyanovych munkájának gyümölcséül többek között megkapta a 2019-es velencei filmfesztivál Horizontok szekciójában a fődíjat is. Nem véletlenül, hiszen az Atlantis nemcsak az elmúlt évek egyik legjobb ukrán filmje (Ukrajna nagy reményekkel nominálta az idei Oscar-díjra is), de azt is megmutatja, nemcsak a háború szörnyűséges, hanem az is, amit maga után hagy és amivé teszi az életben maradottakat. Mintha az elsüllyedt Atlantisz túlélői lennének ők, akik gyökértelenül, régi életük szellemképe által nyomasztva tengődnek napról napra, annak reményében, hátha visszakaphatják azt, ami már elmúlt.