Az HBO húzósorozata, a Tudhattad volna a pilotban meglehetősen felszínes elemekből, klisékből és szélsőségekből ágyazott meg sorozatának, amiben azonban megvolt a potenciál, hogy ezekkel görbe tükröt tartva még akár újat is mondjon. De mennyire sikerült élni a benne rejlő lehetőségekkel? Enyhén spoileres évadkritika.
Az erőszak mindig is az egyik leggazdagabb táptalajként szolgáló témakör volt a filmgyártáshoz. Kevés olyan jelenség van a szerelmen kívül, amihez szinte mindenki tud kapcsolódni (akár elkövető, bár gyakrabban nyilván elszenvedő szerepben), és olyan nagyfokú érzelmeket vált ki, ami aztán jól tervezhetően robbantja majd a kasszákat. Egy ideje azonban egyre gyakrabban jelenik meg az igény, hogy az erőszakot ne csak hatás elérésére és a földöntúli gonoszként, hanem a társadalmunk és sajnos a mindennapi életünk szerves részeként mutassák be.
Ahogy korábban a kisebbségekkel szembeni erőszak témája volt gyakori, úgy a valós eseményekre reflektálva most a nőkkel szembeni visszaélések feldolgozása zajlik a filmiparban (is).
Egy ilyen kényes témában különösen nehéz az alkotónak maradandót alkotnia, ha a műfaji kategóriában akar maradni, élve annak esetleges anyagi előnyeivel. Mert meg kell találnia az egyensúlyt az eladhatóság és az üzenetérték között. Amelynek mélynek, de nem elszigetelően értelmezhetetlennek, a látványnak pedig elég izgalmasnak kell lennie ahhoz, hogy sokakhoz el is jusson az adott üzenet. Ezt az igen nehéz kihívást keveseknek sikerült olyan bravúrosan teljesíteni, mint David E. Kelley forgatókönyvírónak, akinek sikerült a valódi élettől meglehetősen elrugaszkodott, hatásvadász elemeket és látványvilágot egy nagyon fontos ügy, a családon belüli- és nemi erőszak elleni harc szolgálatába állítania Hatalmas Kis Hazugságok című sorozatával. Legújabb, 2020-as, hasonló hangulatú és témájú thriller/krimi sorozatában, a Tudhattad volnában a megteremtett, magával ragadó világot újfent stabilan hozta. Azonban az, hogy az üzenetérték érvényesült-e, talán nem is annyira merül fel kérdésként, mint az, hogy volt-e egyáltalán ilyen szándék mögötte?
Grace (Nicole Kidman) és Jonathan Fraser (Hugh Grant) egy igen jómódú New York-i orvosházaspár. Az apa elismert, lelkiismeretes és odaadó gyermek onkológus, az anya vérprofi pszichológus, aki főleg párterapeutaként dolgozik. A fiúk (Noah Jupe) pedig a város egyik legjobb magániskolájának ígéretes tanulója. Az irtózatos belmagasságok és élére vasalt életek közé becsöppen egy minden arisztokrata álmosolyt és ridegséget buja melankóliájával feledtető nő. Elena (Matilda De Angelis), akinek a fia szintén a Reardonba jár egy iskolai gyűjtésről indul haza, meg azonban már sosem érkezik. Ezzel egyidőben Jonathan is eltűnik, a gyanú pedig majdnem minden kétséget kizárólag rá terelődik, miután kiderül, hogy jó ideje viszonyt folytatott az áldozattal. Miközben a rendőrség (és az egész világ, ami a média heves érdeklődése miatt végigköveti az eseményeket) egyértelműen őt látja bűnösnek, Jonathan és az ügyvédje azt állítják, hogy az egyértelmű válasz nem minden esetben helyes is. Természetesen ebben a dilemmában őrlődve az eddig tökéletes család is darabjaira hullik, minden érintett ellenséggé és gyanusítottá válik, sőt egy ponton már a “csak magunkban bízhatunk” elve sem érvényesül. A bíróságon pedig egyértelművé válik, hogy a cél nem a valódi gyilkos felkutatása, hanem a per megnyerése(?), bármi áron.
A Tudhattad volna című minisorozat láthatóan tele van potenciállal és a kisszerűség vádja sem illetheti. Van ugyanis egy gyermekeket gyógyító lelkiismeretes orvos, aki egy pszichopata szerepében tetszeleg változó hihetőséggel. A felesége, aki az emberi psziché egyik legbehatóbb szakértője, de a férjét húszév házasság után, sőt saját elméjét sem ismeri. A tinifiúk pedig ambiciózus hegedűművész, de akár egy irtózatos mészárlás kitervelője is lehet. A mellékszereplők pedig (a gazdag barátnő, a szuggesztív nyomozó, a multimilliárdos apa) gyengén kidolgozott archetípusok. Ez egyrészt alátámasztja a pilotból már leszűrt megállapítást, miszerint sablonos és indokolatlanul szélsőséges elemekből építkezik a produkció. Ugyanakkor ezzel szinte limitálatlan lehetőséget is biztosít egy új és értékes mondanivaló kifejezésére, amivel Kelley-hez méltóan akár fontos ügyet is szolgálhatna ez a hatásvadászat.
Bejáratott módszerek, akadozó történet – Tudhattad volna pilotkritika
Megvan benne a potenciál például arra is, hogy bemutassa az emberi természet borzalmait. Hogy képes valaki egy életen át kedvesen mosolyogva, a társadalom szerves és értéket képviselő részéként tetszelegni, miközben ott munkál benne a gyilkos ösztön, ami folyton kitörni vágyik. Jonathan figurája magában hordozza ezt a borzalmas ellentétet, ami akár szimbolikus értelemben az ösztön- és felettes énünk állandó harcát is megjeleníthetné . Ennek nyomán Henry bizarr szála is érdekes fejtegetést indíthatna a pszichopata apa fiaként a generációs traumák és torzulások átviteléről.
Megvan benne a lehetőség arra is, hogy lehúzza a leplet az amerikai végrehajtás, valamint igazságszolgáltatás kiskapukból húzott kordonjairól és gyarlóan emberi motivációiról.
A szándékosan felszínes rendőrségi nyomozás és az ügyvédek gyomorforgató módszerei nyújtanak is ebből egy szeletet, ami talán az egyik legértékesebb szála a sorozatnak. A társadalmi szélsőségekről is súlyosan tudna szólni, hiszen az áldozat anyagi és etnikai szempontból is szegregált volt. Sőt, akár a készítő által korábban boncolgatott téma, a nők elleni erőszak is állhatott volna a mondandó középpontjában. Ezeket azoban Bier sorozata csak érintőlegesen említi.
Az erre kiéhezett néző minden részben felkapja a fejét, hogy talán most kapja meg azt az értéket, amire számít, és rövid időre hátra is dőlhet, a produkció azonban rendre kitáncol a saját maga által felvetett problémák feldolgozásából. Mintha bátorkodna ennek megpróbálásával, de minden alkalommal inkább visszatér a számára biztonságosnak tűnő (értsd: garantáltan érzelmet és így bevételt hozó) hatásvadász elemekhez. Úgymint a szinte nevetségesen túlzó kamerakezelés, ami a rettegést és a végletes bizonytalanságot elmosódott, önmaguk körül pörgő képsorokkal, didaktikus fókuszokkal és szuperközeli plánokkal kívánja érzékeltetni.
Utóbbiban Kidman motívumként visszatérő tágra nyílt szemei már szinte a nevetséges kategóriába sorolódnak.
Pedig – ami a potenciált illeti – az operatőr az Oscar-díjas Anthony Dod Mantle volt, aki magával a színésznővel is dolgozott már együtt, ennek fényében különösen érthetetlen ez a mellényúlás. A szintén Oscar-díjas színésznő és Grant, akik az egész sorozat súlyát egyedül kénytelenek a hátukon cipelni, ezúttal inkább nevükkel, mint színészi játékukkal járultak hozzá a produkció sikeréhez.
Sokszor maníros és hiteltelen játékukat nézve elgondolkodunk azon, hogyha mindezt a sokat említett érzélemvadász elemek és bevált sablonok nélkül, két, számunkra kevésbé ismert színész vinné vászonra, mit gondolnánk ugyanerről? És itt fontos megemlíteni a néző felelősségét a filmgyártás trendjeinek és tendenciájának alakulásában. A széria ugyanis vitán felül hibás több ponton, a műfajban pedig semmi újat nem tud mondani (a sorozat a Szökevény, a Tágra zárt szemek és Kelley korábbi sorozatának, valamint a műfajból ismert legalapvetőbb elemeinek a mostoha gyermeke). A tömérdek pozitív nézői visszajelzés alapján mégis értekelhetik úgy a készítők, hogy a primer érzelmekkel való játék és a nagy neve kombinációja még mindig garantálni tudja az áhított sikert.
Mindezekből tehát nem csak az jelenthető ki, hogy Kelley elbukott üzenetközvetítési szándékában, de az is, hogy talán nem is rendelkezett ilyennel. És – ami kifejezetten elszomorító egy olyan fontos témában, mint a nők elleni erőszak – ha csak a siker a cél, talán nem is volt szüksége ilyen célkitűzésre.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
