A Batmant, vagy legfőbb ellenségeit középpontba helyező képregényektől eddig sem volt szokatlan, ha egészen valóságközelien emberi – és persze kíméletlenül sötét – problémákkal állították szembe aktuális hőseiket történeteikben. Elég csak A sötét lovag visszatérre, A gyilkos tréfára, vagy a magyarul szintén idén megjelent Fehér lovagra gondolni. A Harleen viszont témakezelésével még ezek közül is kiemelkedik. A Stjepan Šejić által jegyzett és rajzolt képregény olyan univerzális szempontokból mesél Harleen Quinzel mentális átalakulásáról, hogy akkor is borzasztóan magával ragadó lenne, ha nem éppen minden idők leghírhedtebb képregényes gonosz-párosáról szólna. Képregénykritika.
A képregény azt a történetet dolgozza fel, hogyan találkozott dr. Harleen Quinzel Jokerrel, hogyan vált a bohóc orvosából annak szerelmévé és tettestársává. Harleen kezdő pszichiáter és van egy elmélete, melyről úgy gondolja, ha bizonyítást nyer, az fordulópontot jelenthet az őrültek által folyamatosan terror alatt tartott Gotham számára. Hogy hipotézisét alátámaszthassa, bejárást szerez az Arkhamba elmegyógyintézetbe, hogy az ott fogva tartott szupergonoszokat vizsgálhassa. Kísérlete azonban váratlan fordulatot vesz, ahogy figyelme egyre inkább Jokerre irányul. A városban az igazságszolgáltatás éppen a totális káosz felé sodródik, miközben Harleen egyre inkább megkérdőjelezi eddig sziklaszilárdnak hitt elképzeléseit jóról és rosszról, őrületről és normalitásról, ahogy egyre közelebb kerül pácienséhez.
Ahogy már írtam, a Harleen akár két vadidegen karakter főszereplésével is hasonlóan izgalmas olvasmány lenne. Ez annak köszönhető, hogy Šejić-et nem is igazán Jokert, vagy Quinn-t szeretné ismét mélylélektani vizsgálat alá vonni művében, hanem a kettőjük között kialakuló kapcsolat létrejöttét. Ráadásul ezt is szinte klinikai alapossággal, szépen lebontva teszi. Így a képregény egy egészen komplex módon térképezi fel, mi történt Harleen elméjében, ami pálfordulásához vezetett. A szerző végig figyel rá, hogy története a lehető leginkább a realitás talaján maradjon. A hangsúlyt a karakterei közötti dinamikára, azok traumáira és azok közvetlen lelki hatásaira helyezi. Ezzel is elterelve a figyelmet arról, hogy itt valamiféle szupergonosz születését láthatjuk.
Így válik a Harleen egyik legnagyobb fegyvertényévé, hogy teljesen mentes tud maradni minden szuperhős -és antihős eredettörténet megszokott elemeitől. Inkább egy szívszorító bukás, mint egy hírhedt személyiség születésének története.
Šejić elég erőteljesen ki is emeli ezt a narratívát. A cselekményt végig Harleen meséli, annak ellenére is, hogy tudjuk, ő már valójában rég Harley, mikor ezt hallhatjuk tőle. Harleennal fiatal, kezdő pszichiáterként ismerkedhetünk meg. Egy olyan személyiséget, aki minden erejével a szakmai siker és elismertség felé tör, ugyanakkor végtelenül bizonytalan és szorongó lány, aki mindig is elveszettnek érzi magát az életében.
A képregény lassan, részletesen és nagyon érzékletesen vezet végig az összeomlás folyamatán. Harleen elmélete szerint a hosszan tartó antiszociális környezet hatására az emberek elveszíthetik az empatikus képességeiket, ez okozza, hogy Gohtam főgonoszai futóbolondokká váltak és szerinte ez a folyamat megfordítható, gyógyítható. Azonban ahogy egyre több időt tölt Jokerrel, elkezdi megkérdőjelezni saját elméletét és elképzelését a normalitásról. Joker folyamatosan behálózza, mi pedig végignézhetjük, ahogy a címszereplő naivan belesétál a csapdájába.
Jóllehet egyértelmű, hogy Joker folyamatosan manipulálja a nőt saját céljai eléréséhez (ezen felül azért sejthető, hogy őt is valamelyest izgatni kezdi a nő vonzódása, ez számára is új dolog), azonban világos, hogy Joker csak a katalizátor, a doktornő megőrüléséhez sokkal komplexebb okok vezetnek, minthogy Gotham leghíresebb rosszfiúja egyszerűen elveszi az eszét. Harleen megszállottan hajszolja a sikert, látjuk, min ment keresztül korábban, hogyan lett magányos, kissé antiszociális figura, miért vált keresztjévé a szakmai elismerés hajszolása. Egy esendő, nagyon is szerethető figuraként ismerjük meg, ugyanakkor érezni rajta a vészjóslóan kavargó fájdalmat és dühöt, ami rossz ómenként fortyog benne már a kezdetekben is.
Egyrészt Harleen valamiféle furcsa Stockholm-szindrómában kezd szenvedni Jokerrel kapcsolatban. Először retteg tőle, majd miután újra találkoznak, a félelme érdeklődésbe, majd rajongásba csap át. Rémálmai szexuális fantáziává változnak. Másrészt, ő nincs tudatában annak, hogy Joker pontosan tisztában van hipotézisével és direkt rájátszik a tökéletes vizsgálati alany szerepére, ezzel is erősítve a nőben az érzést, hogy megmentheti az őrült bohócot és különleges kapcsolat köti össze őket. Harleen tehát úgy sétál be Joker karjai közé, hogy egy idő után ignorálja önmagával való meghasonulását és átadja magát az egyszerű válaszokat kínáló, könnyű megoldásnak.
Úgy esik szerelembe Jokerrel, hogy közben ez a rajongás igazából a saját sikereinek szól, nem a bohóc személyének. Azonban képtelen ellenállni a győzelem kecsegtető reményének, így inkább kizárja a nyilvánvalót.
Persze a képregény pont attól olyan nagyszerű, hogy ezt nem ilyen egyszerűen zavarja le. A szerző szívbemarkoló aprólékossággal járatja végig karakterével ezt az utat és mutatja be nekünk, menyire is nem boldogul egyszerűen egy ilyen személyiség az érzelmeivel. Láthatjuk, ahogy először alkoholizmusba taszítja magát, majd fokozatosan enged a zavart álmai és az Arkhamban szociopaták között töltött egyre több idő nyomásának. A doktornő egyre beszűkülő figyelmét jól kiemeli a cselekmény, ugyanis rengeteg figyelmeztetést kap az Arkham dolgozóitól. Sőt, a biztonsági szolgálat vezetője látszólag komolyabban meg is kedveli őt, de Harleen már szinte észre sem veszi a férfi közeledését, nyitási kísérleteit. Akkor már csak Joker „meggyógyítása” érdekli.
Az, hogy az eseményeket végig Harleen narrációjában követhetjük, még kényelmetlenebbé teszi összeomlása megfigyelését. Nemcsak azért, mert ezzel a megoldással pontosan tudjuk, milyen érzések kavarogtak benne adott pillanatban, hanem érezhetjük a teljes megbánását is. Harleen Quinzel bukása mélyen emberi, felkavaró és abszolút átérezhető történet minden olyan olvasó számára, aki életében egyszer is érezte már, hogy nem teljesen ura érzéseinek, vagy elveszettnek érezte magát saját élete sodrásában.
Stjepan Šejić nem csak írásával, hanem grafikáival is nagyon hatásosan képes árnyalni sztoriját. Rajzai egyszerűen gyönyörűek, figurái vonásai életszerűek, érzelemmel teli arcukról pontosan leolvasható minden. Joker ábrázolása kifejezetten érdekes: mivel Harleen szemén át látjuk őt, leginkább egy jóképű, vonzó gengszterre emlékeztet, mintsem őrült bohócra. De attól függően, éppen milyen helyzetben látjuk, kivel lép kontaktusba, hogyan látja őt éppen orvosa, ez elég széles palettán változik. Egyszerűen jó ránézni bármely oldalra. A panelek elrendezése folyamatosan leköveti a főszereplő érzelmi állapotát, Jokerrel való párbeszédei során szinte mindig itt is megjelenik a kettősség, előre vetítve a közeledő mentális szakadást. Az álomjelenetekben pedig nagyszerűen kommunikálja vizuálisan is a kaotikus kilátástalanságot, félelmet vagy éppen a finom szexualitást.
Összességében a Harleen inkább egy megtört lélek összeomlásának anatómiája, mint egy népszerű karakter újabb eredetsztorija. Komplex megközelítésben képes beszélni traumákról, szorongásról, mentális és morális gátlásokról és normalitásról. Épp ezért nem csak a Batman történetek rajongói szórakozhatnak jól rajta. Sőt, kifejezetten azoknak ajánlott, akik szeretik a mélyebb, nem kifejezetten hős-antihő témájú képregényeket, mert a Harleen messze túlmutat szereplőin. Kötelező darab minden képregényrajongó számára.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
