A Dr. Moreau szigete szörnyeit érdekes módon, de még nem sokan próbálták életre kelteni. Néhány illusztráció és két film – ezek közül Marlon Brando főszereplésével 1996-os változat az ismertebb – próbálkozott meg ezzel, ám nem túl sikeres végeredménnyel. Ezt megelégelve ült le Németh Gyula Alfabéta-díjas képregényrajzoló papírra vetni a doktor lényeit az őket megillető borzongató elevenségükben. Könyvkritika.
Ha H. G. Wells legfontosabb munkáit szeretnénk sorba venni, legtöbb esetben A láthatatlan ember, a Világok harca, és esetleg Az időgép (ami az egyik SF értelembe vehető időutazó történet) kerül szóba. Aztán ott van Dr. Moreau szigete, amely sok tekintetben nagyon is wells-i alkotás, de ott érződik benne a Frankenstein előtti tisztelgés, és olyan történetek előszele is, mint az Állati elmék vagy a Majom ABC. A kötelező elmondandókon túl az ilyen jellegű klasszikusoknál az új értelmezések vagy csak újszerű megközelítések tudnak sokat hozzáteni, mondhatni valami frisset lerágni a már alaposan megcsócsált darabról. Egy ilyen újrafelfedezés lehetőségét rejti magában Németh Gyula illusztrációval kiadott Doktor Moreau szigete.
Wells regénye klasszikus keretszerkezettel indít (egy Charles Edward Prendick nevű férfi beszélő el nagybátyja kalandját), ahogyan az a késő Viktoriánus kori irodalom sajátja volt. A rövid bevezető után egy visszaemlékezésben találja magát az olvasó. A titokzatos szigetet egy Edward Prendick nevű fiatal angol természettudós elbeszéléséből ismerjük meg, aki balszerencsétlenségére hajótörést szenved. Több napi hánykolódás után egy olyan szigeten találja magát, amelyet különös, torz kinézetű beszélő szörnyek laknak. Az ott töltött idő alatt kiderül, a lényeket nem más, mint az Angliában páriaként kezelt természettudós, Doktor Moreau alkotta.
Célja nem más, mint az emberi és állati testrészeket keresztezve létrehozni az első intelligens, emberi állatot.
Az időgéphez hasonlóan a szerző itt is korának legújabb tudományos eredményeit veszi alapul: az akkor még nagyon is frissnek számító evolúcióelmélet és a progresszív sebészet. Bár Wells idején a tudományos világ még közel sem volt képes DNS szekvenciák átszabására, de a Dr. Moreau szigetének morális mondanivalója ennyi év távlatából is jelentős, ha épp nem sokkal fontosabb és közelebbi, mint 1896-os keletkezésének idején.
Az istenjátszás veszélyeire persze már Mary Shelley is felhívta a figyelmet a Frankensteinben, és ebben a gondolatban Wells kétségtelenül osztozik elődjében. Sőt, bizonyos értelemben szkeptikusabban vizsgálja a kérdést a Frankensteinnél. Az ő megközelítésében az emberi tudás határait átlépő tudós csakis elbukhat az útján, bármennyit próbálkozik, kísérletei csakis kudarccal zárulhatnak. Prendick tolmácsolásában pedig ennek a tudósalaknak a fokozatos leépülését nézhetjük végig. A társadalomból már régesrégen elszakadt, csakis saját, ám igazán szavakba nem önthető megalomán vágya hajtja mindig közeli, ám mégis nagyon távoli célja felé.
A regény másik oldala, az ember-állat hibridek, akikre a történetet elbeszélő Prendick mindig az állatias, megvetendő és korcs jelzőkkel utal. Németh Gyula pont ezt a kissé elhanyagolt, lesajnált oldalt emeli ki rajzaival. Igaz, minden fejezetben leköveti a cselekményt illusztrációval (ezen a téren gyakran nyúl a hagyományos illusztrált köteteknél nem gyakran használt képregényes formai nyelvhez), de a főszerep egyértelműen a lényeké. Németh többnyire fekete-fehér képein megelevenedő Hiénadisznó, Medvebika, Majomember vagy épp a Párducember hűek a kisregény hangulatához (ugyanis maga Wells nem sok leírással jellemezte a teremtményeket), szinte felismerhetetlenségig keverednek bennük különböző állatok jegyei és az emberi testfelépítés groteszk utánzata.
Csúf megjelenésük ellenére sem lehet átsiklani afölött, hogy tekintetükből szinte árad az amögött munkálkodó értelem.
Ezáltal – kiegészülve Prendick az állatokkal folytatott párbeszédekkel – a szörnyek egyszerre lesznek emberiek, szerethetőek és esendőek is, hisz a nekik kijutott sorsot nem kívánták soha. A Galériában található színes oldalakon átélhetően jelenik meg az állathibridek küzdelme az állati ösztönökkel. És ezen képsorokat magunkban felidézve válik a könyv lezárása keserédessé, hiszen ezek a természetellenes úton létrejött lényeket végül mégis a természet veszi vissza. A minden porcikájukban visszataszító rusnya lények valahol nagyon is emberiek, így teremtőjükhöz hasonló elbukásukat csak felerősítik az illusztrációk. Mellesleg ez a gondolat jól összecseng azzal a Frankensteinnénél is pesszimistább hanggal, amit Wells már Moreau bukása során megjelenített: egy ilyen teremtővel a teremtmények is együtt buknak.
A horror előfutárának is nevezhető Dr. Moreau szigete legújabb, illusztrált kiadását az új megközelítés miatt érdemes kézbe venni. Németh Gyula illusztrációi nem csak hűen idézik meg a cselekményt, a doktor szigetét és a szörnyeket, hanem borzongató festményeivel, rajzaival nagyon sokat ad hozzá a már ismert mondanivalóhoz. Olvasható bukástörténetként, de egy, az állati lények szemszögét kiemelendő értelmezésként is.
Egy biztos: mindenképp emeli az olvasói élményt.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
