Az ókori Görögországban az olimposzi istenek és a rosszarcú szörnyek összecsapnak – megint, a halandó emberek roppant nagy örömére. Zeusz vére sorozatkritika.
A görög mitológia történeteit adaptálni nem egy az újdonság erejével ható ötlet. Az elmúlt húsz évből is bőven tudunk idézni olyan hollywoodi mozikat – A titánok harca, Trója, Percy Jackson vagy a Disney Herkules rajzfilmje -, melyekben feltűnnek az Olümposz istenei. A görög mítoszokon alapuló szuperhősmozikról, mint például a Wonder Woman nem is beszélve. Charley és Vlas Parlapanides Amerikába emigrált görögök gyermekeiként mindig árgus szemmel figyelték, hátha felbukkan egy görög név az amerikai filmek, sorozatok stáblistáján. A Parlapanides-testvérek a görög reprezentáció, a mítoszok, az akció és az isteni küzdelmek mellett némi autentikusságra is vágytak, amit az említett munkákban elvétve találhatunk meg. Viszont – saját bevallásuk szerint – geek énjüknek is szerettek volna valamit behozni a görög mitológia vonalán, így jutottak el az animékig (saját bevallásuk szerint nagy animerajongók, ezért is rendezhették az élőszereplős Death Note-t), onnan pedig a Castlevaniát is gyártó Powerhouse-hoz. Így egy geek görög testvérpár álma valósulhatott meg több mint 8 milliárd dollárból a Netflixnél.
A Zeusz vére története egy fiatal fiú, Héron körül bonyolódik. A fiatal férfi édesanyjával és egy melléjük szegődött idős férfival él a poliszuk szélén, ugyanis a polgárok nem szívesen látják őket. Úgy tartják, mióta Héron édesanyja, Elektra ideköltözött, egy sötét felhő ül a poliszon. Egy nap vérszomjas, az egykori gigászok húsából táplálkozó démonok támadják meg Héronék otthonát, és az események előrehaladtával kiderül, nem véletlenül: a fiatal fiú megtudja, hogy Zeusz leszármazottja, és apja révén belecsöppent az ő és istenfelesége, Héra között zajló háborúba. Újdonsült hősként Héronon rajta áll vagy bukik a világ sorsa.
A Parlapanides-testvérek egy fiktív mítoszt – ami állítólag elveszett a szájhagyomány kifürkészhetetlen útjain – mesélnek el a nyolcepizódos animációs sorozatban, ám ennek ellenére rengeteg közismert történet köszön vissza a cselekményből. Héron hősútja például egyértelműen megidézi Héraklész (közismertebb latin nevén Herkules) megpróbáltatásait. Emellett olyan nagyon görög mítoszos vonások is beemelődnek, mint például az, hogy Zeusz folyamatosan megcsalja az otthon, a házasság istennőjét és feleségét, Hérát, aki emiatt pedig előszeretettel szeret bosszút is állni férje szereteőin vagy éppen a hitvesén. Sőt a Zeusz vére konfliktusának pont egy ilyen féltékenységi veszekedés lesz a fő kirobbantója, amire szintén tekinthetünk úgy, mint a görög mitológia egyik erősen jelenlévő jellemzőjére.
Hogy az Olümposzon trónoló istenségek a legutolsó aranyhajszálig ízig-vérig emberiek, akik a csipp-csupp sérelmeik miatt képesek halhatatlanok és halandók életével egyaránt babrálni.
Az ilyen klasszikus jellegzetességek (a vérben tocsogó kardpárbajokról nem is beszélve) megidézése pedig külön jól esik az elmúlt évek ezerféle permutációban létező újraértelmezések és mixelések után. A görög mitológia nem minden pikáns eleme került be a Zeusz vérébe (maximum említés szinten jön be a Kronosz történet), de a cselekmény menetéből nem is nagyon hiányoznak ezek. Talán egy másik fiktív mondában, amelyet az alkotók egyszer elbeszélnek, még előkerülnek.
Az alapanyagként szolgáló mítoszok nem csak Parapanidesék által megteremtett antik görög világban köszönnek vissza, hanem az animációban is. A kivitelezés minősége a japán animék már-már ultrarealista formáját hozza, amire szinte tökéletesen rásimul az ókori amfórák, falfestmények vagy szobrok vonásai, az azokról ismert figurák alakja, ruhaviselete, frizurája. Megjelenésen túl filmes eszközökben is megfér egymás mellett az animék hagyománya és a nyugati mozifilmek technikája. Számos példát láthatunk a japán animációs filmekre jellemző hatásos, statikus plánokra és erős érzelmi ábrázolásokra, viszont nélkülöz olyan megoldásokat, mint egy-egy jelenet többszöri felhasználása, és sok esetben inkább a cselekvésre, semmint a hosszú snittekre fókuszál a “kamera”.
A Zeusz vérében minden adott ahhoz, hogy megkapjuk végre azt az élvezhető antik görög hőskalandot, amire ki lehet éhezve az, aki rajongja ezeket a sztorikat. Azonban egy elég fontos ponton sajnos nem tud felérni az anime ehhez az elváráshoz: a szereplők.
Az alkotók mindössze 8 darab félórás epizódba próbálnak olyan súlyú drámákat bezsúfolni, minthogy Héron megtudja, ki az apja, hőssé kell válnia, mások életéért felelni – még számos példát lehetne hozni. Hasonló hiányosságok merülnek fel Szerafin, a démonhadsereg vezetőjének oldaláról is. A szereplő szerencsére nem egy tisztán fekete-fehér gonosz, aki hatalomvágyból cselekszik, vagy azért áll rossz oldalon, mert a mitológiai sors ezt a szerepet osztotta ki neki, hanem olyan sérelmek érték életében, amelyekért revansot akar venni – amíg egyszerű manipuláció áldozata nem lesz, és karakterének sarokkövei ezáltal meggyengülnek. A szériában felbukkannó mellékszereplőknek még ennyi karakterépítés sem jut. Bár a legelső epizódtól jelen van Alexia, a harcos amazon, ám azontúl, hogy egy kentaur tanítója volt és puszta szimpátiából Hérón mellé áll, nem sokat tudunk meg róla. Kevésnek érződik az olümposzi istenek pártállása Zeusz és Héra háborújában is. Ha a néző rendelkezik némi mitológiai tudással, megértheti, egy-egy isten miért áll be az egyik vagy épp a másik sértett mögé, de maga a sorozat ilyen jellegű kérdésekre nem ad válaszokat.
A Zeusz vére szereplői nem csak önmagukban kidolgozatlanok, hanem egymás közötti kapcsolatukban is. Számos olyan hézag tátong a karakterek barátságában, konfliktusában, amire felhúzhatja az egyszeri néző a szemöldökét. Ilyen jelenet például, amikor Hérón megtudja, hogy Alexia és a két megmentett gályarabszolga megpróbálja bejutni a démonok völgyébe, ezzel segítve Zeuszékat a háborúban. Héron alig ismerte a rabszolgákat, Alexiát is csak futólag, de rögtön barátaiként hivatkozott rájuk és szaladt is utánuk. Felületesen bontakozik ki Zeusz és Hérón között az apa-fia kapcsolat, amely a halandó fiú hánytatott gyerekkora miatt elég súlyos konfliktusokat hordoz. Hellyel-közzel megvan a vonakodás a nagy egymásnak borulás előtt, de még így is gyorsnak érződik a két karakter megbékélése.
Az elsietett karakterizálás magyarázható a kevés játékidővel, de az összképet nézve, ez nem jelent sok vigaszt. Esetleg több epizóddal át lehetett volna hidalni ezen hiányosságokat, hogy a Zeusz vére tényleg az a méltó görög mitológia adaptáció legyen, amelyre vállalkoztak Parlapanidesék. De hibáitól eltekintve is bőven élvezhető alkotás, ami így is sikeresen megidézi az antik világ háromezer éve mesélt történeteit egy nagyon igényes kivitelezésben.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
