Új animációs filmet mutatott be a Netflix Lunaria – Kaland a holdon címmel, ami megidézi a Jégvarázst, a Mulant és a Fel!-t is, a végkifejlet mégis kicsit erőltetettnek hat, főleg úgy, hogy minden harmadik percben énekelni kezd a főszereplő – még ha azt a körülmények nem is kívánják meg. Egyszer nézős animáció-dózisnak éppen elegendő, emlékezetes gyerekmeséhez viszont sajnos kevés. Lunaria – Kaland a holdon kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az idei év filmes kínálata messze elmarad attól a fejkapkodástól, amit az elmúlt években tapasztalhattunk, a streamingek viszont éppen ez idő alatt tudtak olyan filmeket és sorozatokat villantani, amelyekkel versenyelőnybe kerültek. Az élőszereplős filmek mellett az animáció is egyre inkább fókuszba kerül a streamingek piacán, erről árulkodik az is, hogy a Disney és a Pixar idei nagy dobása, a Lelki ismereteket is a Disney+-on fogják bemutatni (jelen állás szerint itthon december 25-től moziban nézhetjük). Idén az animációs filmeknek sem termett sok babér, az Előre és a Willoughby testvérek kalandjain kívül aligha tudott egyetlen film is kiemelkedni – igaz még hátra van a Lelki ismeretek és a Connecte premierje is.
Ekkor rántott elő a kalapból a Netflix egy rendkívül látványos és legalább annyira éneklős mesét, ami egy családi drámát és egy fiatal lány holdbéli kalandját hivatott bemutatni a nézők számára. A Lunaria – Kaland a holdon rendezője, Glen Keane személye sokak számára ismerősen csenghet ugyanis a Pochontas, a Tarzan, valamint a Szépség és a szörnyeteg mellett az Oscar-díjas rövidfilm, a Dear Basketball is az ő nevéhez köthető animációs szempontból.
Emiatt a Lunarián nagyon érződik a Disney filmek hatása.
A történet szerint Fei-fei a szülei kis sütödéjében cseperedik fel, ám édesanyja fiatalon meghal, amit a lány nehezen tud feldolgozni. Édesapját is megviseli a váratlan esemény, ám ezután négy évvel úgy dönt, ideje tovább lépni és újra összekötni valakivel az életét – ennek a lány természetesen nem örül. Ezért emlékeibe menekülve felidézi édesanyja kedvenc meséjét, és fejébe veszi, hogy utána jár, lehet-e valóságalapja a történetnek. Fei-fei egy űrhajó építésébe kezd, amivel eljut a holdra és rájön: a mese, amit gyermekkorában hallott, az utolsó szóig igaz. Itt találkozik a kínai mondák egyik főszereplőjével, Csang-oval, beszélgetéseik során pedig kiderül, nagyon is hasonló cipőben jár a két karakter: képtelenek elengedni szerettüket.
HIRDETÉS
Ahogy az a rövid összegzésből is kivehető, a film erősen merít a kínai mondák világából – Chang-o holdistennő karaktere ugyanis az ókori kínai mondavilág egyik emblematikus alakja, aki egy varázslat miatt kénytelen elhagyni szerelmét, a mesteríjász Hou-Jit. Külön érdekesség, hogy a kínai kultúrában külön ünnepnapja van Chang-onak, az őszi Holdünnep, valamint olyannyira elterjedt az a gondolkodás, hogy Chang-o a Holdon él, hogy amikor a kínaiak az űrbe léptek, az első űrhajójukat és a Hold feltérképezéséről szóló első programot is Chang-oról nevezték el.
Sajnos egyediségében ez a film meg sem közelíti a Disney klasszikusait. Miközben aktívan szemezget az elődjei erényeiből, nem tud elég egyedivé válni, ebből pedig így egy színes-szagos, mégis furcsa massza jön létre. A film a Fel!-hez hasonlóan a gyász feldolgozásával foglalkozik elsősorban, a dalokban és a kulturális hatásban felsejlik a Mulan kézjegye is, kalandjai során pedig egy olyan sidekickre tesz szert a főhősünk, ami kísértetiesen hasonlít a Jégvarázsból Olaf karakteréhez.
A filmben olyan mennyiségű éneklés van, amit még a legelborultabb Disney meséken edződött gyomor is nehezen vesz be, hát még egy gyanútlan néző, aki csak egy jó animációt akar látni.
A legnagyobb probléma ezzel az, hogy a Disney klasszikusaival ellentétben itt nem a cselekmény adja az okot az éneklésre – ami ne adj’ isten még a tartalmat is kiegészíti –, hanem olyan érzés, mintha előre kitalálták volna, hogy az éneklés lesz a középpontban, ehhez fognak hozzárendelni minden mást.
A film egyértelműen szétbontható három részre, melyből az első és az utolsó is erős tartalommal és látvánnyal bír, a második rész – ami a Holdon játszódik – viszont kifejezetten rongálja a néző szemét. Lunaria világát ugyanis példátlan hanyagsággal animálták meg, aminek köszönhetően vakító színes épületekkel és lényekkel telik meg a képernyő. Ez kétségtelenül rengeteg levon az élvezeti faktorból. Ezen az sem segít, hogy míg alapvetően a kultúrát helyezik a középpontba, kiemelt szerepet kapnak a „felvilágosultabb”, modernebb gondolatok is, mint az újraházasodás, a nők domináns szerepe, a tudomány és a vallás párbeszéde, és persze tömegfilmhez hűen a populáris kultúra is.
Ez utóbbi megtestesülése, amikor az ókori kínai mitológia holdistennője trap-zenére csapatja a ping-pongot – ami finoman fogalmazva kínos, erősebben fogalmazva inkább blaszfémikus.
A Lunaria – Kaland a holdon abszolút képes szórakoztatni, meg is fog nevettetni párszor, de néhány nap elteltével már nem nagyon fogsz emlékezni rá. A film egyértelműen inkább a fiatal gyerekeknek szól, ugyanis bár a kínai mitológiát és a szeretteink elvesztésének feldolgozását helyezi a középpontjába, sosem megy túl egy bizonyos határon, nem válik sosem túl komollyá a film, nem hordoz magában igazi súlyt – ez pedig néha zavaró.
Ezzel együtt nagyon is jól teszi a Netflix, hogy a sokszor kiemelkedő animációs sorozatok mellett – mint a She-Ra vagy épp a The Dragon Prince – bevállal ilyen és ehhez hasonló animációs filmeket is, ugyanis kell a vetélytárs a Sonynak és a Disneynek, nem mellesleg a nagy számok törvénye alapján valamikor már kénytelenek lesznek egy klasszikust is elkészíteni a műfajon belül. Sajnos ez biztosan nem a Lunaria – Kaland a holdon.
A filmhez egyébként magyar szinkron is elérhető a Netflix kínálatában, mégis az angol verziót ajánlom inkább, ugyanis az apa szerepét a csodálatos John Cho – Star Trek, Kalandférgek, Keresés -, a sidekick szerepében tetszelgő űrkutya karakterét Ken Yeong – Másnaposok trilógia, Community sorozat – szinkronizálja.
