A Bly-udvarház szellemét kísértethorrorként árulja a Netflix, de valójában a kísérteteknél jóval földhözragadtabb, valóságosabb horrort parafrazál: a múlt érzelmi szellemeinek életünk végéig kísértő átkát. A Netflix sorozata nem félelmetes, inkább végtelenül szomorú és tragikus. Nem igazán spoileres The Haunting of Bly Manor kritika.
Mike Flanagan horrorgyártó nagyiparos legnagyobb ismertetőjegye, avagy „trademarkja” az, hogy mesterien vegyíti a természetfölöttit az emberi érzelmeket, valós traumákat a feldolgozott történeteiben. A horror nála – csak úgy, mint az olyan kortárs horror rendezőknél, mint Ari Aster – nem az ijesztgetésről vagy a gusztustalankodásról szól, hanem lelki nyomorultságról, amiket csak kontúroz az adott túlvilági jelenség. Az általa a Netflixre készített „The Haunting of…” antológiájának első évadával a Shirley Jackson azonos című regényét adaptáló A Hill-ház szellemével (The Haunting of Hill House) Flanagan szinte kiteljesedett. A kísértetjárás szubzsánerének toposzaival tökéletesen ábrázolta a főszereplő család tagjainak érzelmi konstruktumát, akiket gyermekként édesanyjuk halála és az ezzel kapcsolatban álló apai döntés emocionálisan egy életre lesántított. A Bly-udvarház szellemében Flanagan hasonlóképpen áll a témához. A szimbolikája, a történetvezetés felépítése kis túlzással közel megegyező, ám a perspektíváit tágította. A második évadban Henry James művét, az A csavar fordul egyet (The turn of the screw) című kisregényt dolgozza fel kilenc epizódban, és a részeken keresztül épít mélylélektani menhelyet rengeteg érzelmi-mentális problémának a kísértetfilmek eszköztárával.
A csavar fordul egyet kisregényt számos módon adaptálták már, ezekről a művekről ebben a nagyszerű összefoglalóban értekeztünk:
Colin Firth-től Deborah Kerrig már többen betették a lábukat a Bly-udvarházba
A Bly-udvarház viharverte régi és új lakói
A sorozat nagyon elegánsan indul. Egy idősödő hölggyel (Carla Gugino), aki éppen megérkezik az esküvő előtti szűk családi körnek tartott vacsorára. A köszöntők után a helyszín közösségi szobájába vándorol a nép, ahol kedélyesen kísértethistóriákat mesélnek egymásnak a meghívottak. A hölgy horgot és csalit dob a vendégek közé: neki is van egy ilyen sztorija, de nagyon hosszú. Még jó, hogy mindenki azonnal ráharap a kis kommunikációs játszmára, a hölgy pedig mesélni kezd. Azzal indít, hogy a félelmetes történetekben mindig van egy gyerek. Nos, az övében rögtön kettő is akad – innentől kezdve ő válik a cselekmény narrátorává.
A történet központi szereplője Dani Clayton (Victoria Pedretti), aki múltja elől Amerikából Nagy Britanniába menekül, hogy ott au pairként megszabaduljon a lelki terhétől és új életet kezdjen. Nem bízva a véletlenre, egy olyan családot választ, amit látványosan elkerülnek a szakmában dolgozó kollégák. Nem véletlenül. A kiszemelt Wingrave família tragikus múlttal rendelkezik. Nem elég, hogy a két fiatal gyermek, Flora és Miles szülei balesetben életüket veszítették, de a legutolsó au pair a lakóhelyükön, a Bly-udvarházban lett öngyilkos. Rosszindulatú pletykák garmadája kelt életre. A gyerekek furcsák és problémásak, a Bly-udvarház kísértetjárta, átkozott. Érthető, hogy a potenciális jelentkezők akkor inkább egy multinál lesznek ember-robotok, mint halott az ódon falak között, békét valószínűleg sosem lelve.
Dani megkapja az állást, beköltözik, megismerkedik a gyerekkel, a személyzettel: Hannah-val (T’nia Miller), Jamie-vel (Amelia Eve) és Owennel (Rahul Kohli). Látszólag minden rendben van az udvarházzal. Az emberek kedvesek, a gyerekek cukik, a környezet kicsit zord, de kellemes. Az idill azonban nem tart sokáig. Flora és Miles ugyanis tényleg furcsák. Az előbbi kissé aggasztó babákkal játszik, megtiltja Daninek, hogy éjszaka kimenjen a szobájából, Miles pedig sokszor felnőttebb a kelleténél. Esténkéntpedig fel-fel tűnik az épület körül Peter Quint, egy szélhámos, aki állítólag jelentős lóvéval lopta meg a családot. Hamar kiderül, hogy a többszáz éves birtokra abszolút jellemző a sztereotípia: úgy járják a kísértetek, mint eltartott egyszeri lány/fiú a plázát munkaidő helyett.
Már az elején érdemes leszögezni, hogy A történetvezetés szempontjából A Bly-udvarház szelleme nem annyira átgondolt, mint az alkotó előző Netflixes szériája: nem olyan kompakt, helyette sokszor elnyújtott, és dagályosan lassú, ami a türelmetlen, adrenalin-függő néző számára szimplán elkapcsolási faktorrá nőheti ki magát. Viszont ez a vontatott, időpazarló ritmus nem gátolja meg abban, hogy helyenként kifejezetten rémísztő és izgalmas legyen, majd a végére gyönyörűen kiteljesedjen egy szívbemarkoló katarzissal.
De azt fontos megjegyezni, hogy ez nem az a sorozat, ami a takaró alá kényszeríti a kis remegő testünket, azt várva, hogy mikor ordítja le az arcunkat egy kísértet a képernyőről.
Bár megvannak a maga lúdbőrös pillanatai A Bly-udvarház szelleme a drámából táplálkozik és bizonyos momentumaiban összezavaró és nehezen követhető. A sorozat kreátora a visszaemlékezésekkel magyarázás jól bevált, agyonhasznált, de működő módszerét választotta a karakterek kibontásához. Emiatt úgy tűnik, hogy itt is – ahogy A Hill-ház szellemében – ellövi az időutazó kísértet kreatív, de meglehetősen véletlenszerűnek ható ötletét, ami gyors tempóban terhelheti túl a nézői agyat. Természetesen Flanagan kreatív megoldása egy pszichés gyökerű, emlékekben elmerülő állapot képes elbeszélése, ami egy nagyon ötletes megoldás, csak éppen rádobja a nézőre és így többet árt, mint használ, mert sebtében csinál katyvaszt a cselekményből. Persze később az események összeállnak, és mintha értelmük is lenne, de pont annyira váratlanok és kuszák, hogy hirtelen következetlenné, de inkább túlbonyolítottá váljon az, amit látunk.
Egy másik, „nem bug, hanem feature”-ként is elkönyvelhető „probléma”, a dialógusok és szövegek esetenkénti túlírtsága, pontosabban az szépirodalmasított szövegezés. Míg a gyermekek esetében erőltetettnek hathat, de legalább cuki (különösen Flora) és a sorozat vége felé tökéletesen értelmet nyer, addig a felnőtteknél sokszor egészen mesterkéltnek, színpadiasnak tűnik.
De a dialógusok túlírtsága és a bonyolított, kissé következetlen pillanatai ellenére hatalmas érzelmi intelligenciát sugároz az alkotó, és még a „mi az isten!?”-jelentek is a maguk emocionálisan keserédes, vagy szimplán keserű módjain is szépek.
Az egyik ilyen kiemelkedően remek narratív állomása a sorozatnak a ház korábbi (száz évvel ezelőtt) lakóinak történetét nagyon kifejezően narrált visszaemlékezés, ami képi világában teljesen fekete-fehér, lényegében magyarázó epizód, egyfajta megoldó kulcs.
Fájdalomszagú szereplők
Flanagen, csak úgy, mint A Hill ház szellemében, itt is több karaktert mozgat, s ezen szereplő segítségével markol egy jó erőset a mélylélektani szimbolikába. Még mindig virtuózos az, ahogy ez a fazon képes minden egyes karakterével parafrazálni egy olyan lelki problémát, aminek a végén tökéletes allegóriájává válik a kísértet és a kísértetjárás. A gyermekekben a hiányos apa- és anyamodell örökkön kísérő hatásai elevenednek meg, Owen története pedig kegyetlenül őszinte. A roppant beteg családtagjaink gondozásának és eltávozásának fájdalmas terhéről és a keserédes megkönnyebbülésről beszél. Hannah szála a saját magunk magányra ítéléséről szól, hogy addig kell beszélnünk a bennünk rejlő dolgokról, ameddig még lehetőségünk és időnk van rá.
Az alkotó a főszereplő belső terhével és történetével egyszerre több, tényleg szörnyen fájdalmas lélekállapotot és családi tragédiát is szimbolizál. Daniben testesül meg az életünkben bekövetkezett tragédia miatti önhibáztatás destruktív hatása, a valós szexuális orientáció elfojtása és a történet egy bizonyos pontjától – kiegészülve Jamie-vel – a demencia és annak feldolgozása, na és persze a kitartó, igaz kötődés, a valódi szerelem. Minden szereplő minden szála szól valamiről, ami Flanaganék – bár kicsit botladozva – csodásan fűznek fel erre a kísértethistóriára. Persze nincs mindenki megfelelő arányban kezelve. Bizonyos szereplők pusztán egy mélyebb dialóguson keresztül beszélnek a saját „kísérteteikről”, de a történetben nem is lenne helye ennél többnek.
„Perfectly Splendid”
A karakterközpontúság és a karakterdráma miatt az A Bly-udvarház szelleme nem igazán horror. Helyesebben nem úgy horror, ahogy azt elvárnánk. Flanagan ebben a szériájában is benne hagyta a snittek részleteibe beolvadó kísérteteit, de nem fogja tőlük úgy a hátunkat verni a víz, mint ahogy az előző évadban. Ez a kilenc epizód nem a jumpscare-ről, a poltergeistről, megszállásról szól. Alig épít a paranormális jelenségektől való félelemre. Ez inkább a mélységesen személyes tragédiák horrorját boncolgatja, ami a végén egy megható, ugyanakkor roppant lelombozó szerelmi drámává alakul át. Az utolsó két epizódban Flanaganék hihetetlen erővel adják tovább a szereplők fájdalmát, de annyira, hogy az erre fogékony néző érezni fogja a súlyt a mellkasában. Ez köszönhető a kiváló színészi munkának. Victoria Pedretti, Amelie Eve T’Nia Miller remekek, a két gyermekszínész Amelie Bea Smith és Benjamin Evan Ainsworth rendkívül tehetségesek (Amelie Bea Smith egyébként Peppa malac hangja), Oliver Jackson-Cohen pedig a legjobb választás volt a jóképű, átkozott szélhámos szerepére (de ezt már bebizonyította az idén megjelent A láthatatlan ember újrafeldolgozásában is). Carla Gugino narrációja pedig pont olyan, mint akitől bármilyen történetet nagyon szívesen végighallgatnánk.
A színészi játékok mellett Flanagan nagyon jól kezeli a szereplőit. Mindenkiből annyit kapunk, amennyi logikus.
Szépen fűzi egybe a szálaikat, nem adagol sem túl, sem alul senkit, okosan építi rajtuk keresztül a finálé katarzisát.
Dani és Jamie között kialakuló viszony, amikbe beleszólnak a gátlások, a múltbéli okozta trauma pszichés érzelmi gát, és ahogy Jamie lebontja a falakat, különösen a finálén keresztül nézve: gyönyörű. A szereplők irányítása és elhelyezése pedig talányokkal szembesíti a nézőt, aki például azon kezd el majd morfondírozni, hogy ki lehet halott az élőként viselkedő szereplők közül? Mindenki az, vagy senki, esetleg X, vagy Y? – Ez pedig egy igazán jól működő, figyelemfenntartó aspektusa a sorozatnak. Tény, hogy a cselekményben egyes megoldások ad-hoc-szerűek, részlethiányosak, de amint megértjük, hogy miről is mesél nekünk ez a kísértethistória, abban a pillanatban engedjük el az efféle hibáit és ismerjük el, hogy valami egyedien meghatót és szépet kaptunk ismét.
A Bly-udvarház szelleme egy csodálatos, vagy, ahogy Flora fogalmaz nagyon sokszor a filmben: „perfectly splendid”, gótikus hangulatú dráma, ami a kísértethorror-ágyon pihen. Nem félelmetes, a jó értelemben fájdalmas. Megható, szomorú, ugyanakkor izgalmas. Bár vannak butaságai, Flanagan nem ügyel annyira a részleteire, mint ahogy azt tette A Hill-ház szellemeiben, de ezeket a hiányosságait bőven ellensúlyozza az, amiről és ahogyan beszél. Ez a kilenc epizód attól szép, hogy érzelmileg ennyire intelligens. A végén egyszerre leszünk szomorúak és reménnyel teliek, és nagyon kevés az olyan produktum, ami ezt el tudja érni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
