A Raised by Wolves egy kitűnő szoft-sci-fiként indul, majd a sorozat kreátorában, Aaron Guzikowskiban elszabadul a késő Ridley Scott, és az évad felétől a sorozat narratívája mérsékelt zajjá lesz valakinek a szürkeállományában. Alig spoileres A farkas gyermekei kritika.
Valamikor a távoli jövőben és egy – vélhetőleg – alternatív történelmi univerzumban a Föld népessége két nagy frakcióra hullik, a Mitrásziak és az Ateisták csoportjaira. Míg az utóbbiak a felvilágosult, tudomány központú, demokratizált társadalomban érdekeltek, addig a Mitrásziak a tekintélyközpontú, klerikális, vallási hegemóniát tartják az egyetlen járható útnak, átadva mindenki lelkét Solnak, az egy igaz istennek. Kompromisszumnak nincs helye egyik oldalon sem, így a frakciók egymásnak feszülve leégetik a világot. Hatalmas bárkákon menekülnek a legközelebbi exobolygó, a Kepler-22b felé (ezt a elképesztően erős hangulatú intrója szemlélteti).
A történet két android Anya és Apa érkezésével indít, akik a 60-70-es években divik sci-fik testhez simuló, fémes hatást keltő kosztümökben érnek döcögősen földet egy futurisztikusan letisztult, minimalista, űrdildóra emlékeztető hajóval. Programozásuk szerint a feladatuk az, hogy kineveljék az emberi faj egy olyan ateista generációját, akik háború helyett békés tudományosságban építik fel az új-Földet. A gyereknevelés nem egyszerű, több ifjú elhalálozik, egyedül egy, a Campion nevet kapó srác éli túl. És amikor azt hinné az android, hogy a rossz gyermekmortalitási ráta és a sötétben ólálkodó lényektől már nem lehet rosszabb: kiderül, hogy a vallási fanatizmus elől nehéz elszökni. Csakhamar megérkezik az első mitrászi bárka, rajta a kereszteslovagokra emlékeztető harcos hívőkkel. Az összetűzés elkerülhetetlen. Anyáról kiderül, hogy titkon egy szuperfegyver, gyilkol és gyerekeket rabol, Apáról pedig az, hogy a viccei annyira szarok, hogy már jók.
Az A farkas gyermekei Aaron Guzikowski (ő írta a Dennis Villenueve által rendezett Prisoners – Fogságbant) saját szerzeménye, de leginkább úgy tűnik, hogy nagyon szeretne Ridley Scott lenni, vagy legalábbis szeretne valamit kezdeni a legendás alkotó tejvérű androidjaival meg a Prometheus-Covenant koncepciók alapjaival. Az évadot nézve azt is el tudom képzelni, hogy a sorozatban producerként és rendezőként is résztvevő Scott (és testvére Luke Scott) nyomására lett az évad ennyire „Ridley-s”.
Ridley Scott amúgy sem csupán habonyárpádként háttérdirigál. Már az első két általa rendezett epizódban megmutatja, hogy zseni a nyomasztó, halálszagú lepusztultság atmoszférájának megteremtésében. Nagyon jól tudja, hogyan indítson be érzelmeket puszták nagy totálban rögzítésével, amihez elég egy szürke szűrő, óriás állatok maradványai, meg pár kiszáradt gyom és pár fa a sztyeppén. Szentigaz, kicsit önismétlő, hiszen a képi világ dettó olyan, mintha a sorozat cselekményétől 500 méterre forgatnák a Prometheuszt, de ettől függetlenül is megkapó a Kepler-22b reménytelen hangulata. Elkezd érdekelni minket az, hogy hogyan képes majd Anya és Apa android itt kolóniát nevelni jó ateista módjára. Ez a nyomasztó, blazírtság érzetét keltő képi világ végigkíséri az évadod. A fényképezés egyszerűen csodálatos, művészi, a tartalom viszont már más kérdés.
A farkas gyermekei kicsiben kezdi. Eleinte kissé lassú űrrobinzonád, ami arról szól, hogy két android gyereket nevel egy idegen bolygón. Megpróbálnak kolóniát építeni, közben bevezetik a nézőt az ideológiai díszlet mögé, behelyezve az ateista Anyát a vallási fanatizmus negatív rivaldájába.
Az évad eleje kiváló puha science fiction felütéssel kezd: megformál egy retorikai kérdést a vallás és a tudomány fókuszú vallástalanság fanatizmusának témakörében: látsz-e különbség a kettő között abban az esetben, ha fanatikus hittel ragaszkodunk az ideológia lefektetett szabályaihoz és a hit tárgyához kizárva a belőle a másik oldalt és annak megoldásait?
Anya ugyanis vasököllel veri a gyerekekbe az ateista krédókat, nulla négyzetmétert hagyva a valláshoz köthető gondolatoknak. Ezt ügyesen cukrozza az önirónia, hiszen a két android Ádám és Évaként érkezik az idegen „paradicsomba”, hogy benépesítse azt és persze, hogy sokszor említik teremtőjüket és a tőle kapott küldetésüket. De itt nem áll meg, mivel hamar megjelenik a másik oldalon egy újabb Ádám és Éva, a kényszerből mitrászivá vált ateista pár, Sue és Marcus, akik szintén csak a „fogadott gyermeküket” akarja visszakapni. Ebből a néző az oldalak filozófiai pörlekedését és nagy, társadalmi szintű konklúziókat várhat, amit nem kap meg. Helyette ezt a vonulatát letudja a sorozat egy elnagyolt tanulsággal, amit leginkább így tudok megfoghatóan összefoglalni:
Ilyen szar körülmények között lehetetlen ateistának/hívőnek maradni.
Igaz, a sorozat serényen, szimbolikusan, de leginkább kibontatlanul elmereng azon is, hogy az alapvető emberi habitus okozta problémák elől (háborúskodás, csoporttudat és ellenségkép-generálás, vérszomj, hatalomvágy) nem igazán lehet elfutni, mert visszük magunkkal akár a következő bolygóra is, mert ez a fajunk alapbeállítása. Így csupán egy újabb bolygó és generáció esik áldozatául az emberi hübrisznek – Ezek ugyan nagyszerű témák, csak Guzikowski és Scott szériája nem akar velük érdemben foglalkozni, helyettük megpróbál grandiózus lenni. De annyira, hogy össze is rogy a saját súlya alatt.
Az A farkas gyermekei problémája kettő szegmensben érhető utol: az egyik a karakterek építésének és kibontásának hiánya, a másik pedig a zavaros cselekmény miatti ad-hocnak tűnő narratíva. A Farkas gyermekei amúgy sem kezeli mindig a történetet lineárisan, mivel a motivációkat visszaemlékezéseken keresztül mutatja be utólag, emiatt elsőre logikátlannak tűnnek egyes dolgai, de később értelmet nyernek egészen a félidőig.
A kiválóan induló évadot ugyanis a közepétől elkezdi uralni egyfajta koncepciótlan káosz, ami első ránézésre teljesen értelmetlenné teszi az eseményeket, aztán majd a következő évadban lehet magyarázkodni.
Hirtelen a koncepciót átvezetik egyfajta asztrál síkra: a szent várost megalapító árva gyermek jóslata (erre mutat a cím is, ami lényegében egy Romulusz és Rémusz hasonlat), elkezdődnek a hallucinációk, amiket az Androidok is látnak, egy szereplő a virtuális valóságban esik teherbe, karakterek elkezdenek Soltól parancsokat hallani, ami a pszichózis küszöbére sodorja őket. Az évad végére pedig tejszínhabként érkezik egy kényszeresen beleerőszakolt Covenant-Alien-permutáció, ami annak ellenére is nagyon csámpás, hogy naná, hogy helye van a földönkívüli intelligens életnek egy ilyen történetben (Ridley Scottnak úgy látszik muszáj valamit kezdenie a zátonyra futott Prometheusz koncepcióval).
Guzikowski és Scotték elkövetik azt a nagyon kellemetlen hibát, hogy túlgondolják ezt a nagyszerű történetet. Legalább három évad alatt kibontandó, amúgy teljesen izgalmas és fantáziadús szálat zsúfolnak bele pár epizódba, ami pillanatok alatt zajossá varázsolja ennek a high-concept sorozatnak a narratíváját. Kicsit olyan, mintha a készítők impulzus vásároltak volna az ötletek tárházából és belehánytak volna minden tetszetős dolgot ad-hoc egy kosárba, aztán utólag próbálnak értelmet adni a válogatott cuccoknak.
A farkas gyermekei az évad közepétől egy igazi padonbaszott levessé válik, amibe tényleg belevágtak mindent, amit találtak a spájzban.
(A padonbaszott leves egy népi frázis és egy recept is. Egyik jelentése: olyan étel, amit nem recept alapján, hanem a rendelkezésre álló hozzávalókból “csaptak össze”.)
A második – és már említett – probléma a Farkas gyermekeivel az az, ahogy a karaktereivel bánik, helyesebben nem bánik. Képtelen megfelelően kezelni azokat ilyen narratív zavarban. Anyán és Apán túl a sorozat mozgat 4 gyermeket és két felnőttet (Sue és Marcus), akik a cselekményben fontos szerepet töltenek be, ám őket nem építi, csak a két Androidot és némileg Marcust. Pedig Guzikowskiék jó gyerek-karakterkoncepciókkal indítanak. Mindegyikük személyiségén jelentősen nyomot hagyott az ideológiai keretrendszer. Jelen van a csapatban a két irányzat között ragadtságból eredő zavarodottság (Campion), a tekintélyelvű, vallási rendszert kedvező társadalmi pozíciója miatt abszolút támogató (Hunter), a „szent” nemi erőszakon átesett áldozat (Tempest), és az alapjaiban jóindulatú, kedves, de torzítható személyiség (Paul) szerepköre is. Ezeket azonban nem íveli, helyette inkább úgy kapcsolgatja őket a forgatókönyv, mint poltergeist a budilámpát az éjszaka közepén. Még ennyit sem kap Sue karaktere, aki szimplán csak van az első évadban, mint cselekménymozgató fogaskerék.
Viszont az évad alatt a beprogramozott küldetés mentén haladó Apából és Anyából valódi Ádám és Éva válik (már amikor Anya nem robbant cafatokra valakit valami ködös magyarázatot kapó képességgel). De a sorozat egy pillanatra sem áll meg, hogy a nézőt irányba állítsa. Nem tudjuk meg, hogy az androidok öntudatra ébredtek, vagy alapjáraton úgy vannak tervezve, hogy ilyenek legyenek. Helyette teljes magabiztossággal változtatja fokozatosan emberré őket az író és egy pillanatra sem húzza be a kéziféket. A velük kapcsolatba lépő emberek sem lepődnek meg, még csak nem is nyugtázzák, hogy robot érzelmeket mutat. S bár a nézők számára egyértelmű, hogy a mesterséges intelligencia természetes intelligenciává válik, mégis hiányzik a folyamatnak a realizálása a szereplők irányából.
Az android-ember magyarázat nélküli átmenet itt azért válik írói hibává, mert a karakterek egyszerűen figyelmen kívül hagyják ezt a folyamatot.
Viszont a történet olyan szempontból okosan építkezik, hogy megcseréli a jó és a rossz polaritását a narratívában. Rossznak ítélt karakterből jót csinál és fordítva. Ebben fogható meg Marcus íve is, aki eleinte a kényszerhelyzetbe kerülő, túlélésért dolgozó hős, később már Sol Isten felkent, kényszerzubbonyos prófétája. – Csak sajnos ezek az okos lépések is elvesznek a káoszban.
A színészek zöme egyébként remekel, élükön az Anyát játszó Amanda Collinnal, aki kitűnően hozza az érzelmekről kommunikáló mimikájával uncanny valley androidot. Szintén kiemelkedő az Apát játszó Abubakar Salim is (ő volt Bayek hangja az Assassins’s Creed Originsban), akinek a karaktere az egyetlen valóban szerethető karakter a sorozatban. A színészpáros tökéletesen vált android és emberi érzelmi reakciók között úgy, hogy közben mindvégig hiteles androidok maradnak. A Marcust játszó Travis Fimmel tökéletesen érzi a karakterét, a gyerekszínészek zöme pedig fogalmazzunk úgy, hogy nem kelt negatív érzéseket a nézőkben, talán kivételként a Campiont alakító Winta McGrath-t említhetjük, aki olyan, mint Millie Bobby Brown fiú verziója csak fele annyi tehetséggel.
Verdiktként: a hibái ellenére mégsem tudom azt mondani a farkasok gyermekeire, hogy rossz sorozat lenne. Nem, ez egy kiváló sorozat, ami ültetett egy erdőt, majd eltévedt benne, de mégis megmaradt csábítóan titokzatosnak és érdekesnek. Csak egy kicsit kellett volna tovább fűzni a robinzonád műfaját, csak egy kicsit kellett volna tovább építeni felfedezésre, a kontextus részleteire, hogy ellensúlyozva legyen a végén ajtóstul ránkrontó káosz. Emellett a bilire emlékeztető sisakon át a fütyülő/edzősíp alakú szállítóhajóig a díszlet nagyszerű. A valóban létező Kepler-22b víziója is magával ragadó, a bolygó hangulati atmoszférája pedig megkapó. És bár tényleg kaotikussá válik a végére az évad, azt kell, hogy mondjam, jól esett egy ilyen régivonalas sci-fi sorozatot nézni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
