A Netflix első németajkú sorozata a Dark magasan kiemelkedő minősége akkor válik nyilvánvalóvá, ha már teljesen összeállt a narratív kép és az utolsó epizód stáblistáját bámuljuk. Baran bo Odar and Jantje Friese írói munkáját és rendezését körbe lengi a katonás rend, a koncepciózusság és nem utolsó sorban a kreatív felhajtóerő, ami epizódról epizódra képes feszült izgatottságot teremteni a fotelben fészkelődő nézőben. Enyhén spoileres, de az összes fontosabb revelációt a kritika minőségének rovására habzó szájjal védő Dark sorozatkritika.
A Dark harmadik és egyben utolsó évadának megjelenése után döntöttem úgy, hogy csakazértis befejezem a sorozatot annak ellenére, hogy már az első évad után érdektelennek, unalmasnak és kiszámíthatónak találtam. Már a második etap közepénél tudtam, hogy az akkor írt első szezonos kritikában leírt véleményemet revideálnom kell, mert ez a német sorozat nem csak túlszárnyalta a várakozásaimat, de az összképet tekintve az egyik legjobb sorozatélményemmé vált.
Ugyan, a már említett kritikám több pontját tartom (később ebben az írásban is megjelenik pár), ma már korántsem helyeznék annyi negatív konnotációt alá, mint akkor tettem. A három évad alatt bebizonyosodott, hogy a Darkot butaság az első évad alapján megítélni, és legfőképpen kaszálni. A harmadik, befejező évad végére világossá vált számomra, hogy abban a bizonyos barlangban nem unalommal telik az idő, csak az első évaddal nem hatoltam elég mélyre. Baran bo Odar and Jantje Friese három szezonos koncepciójának első felvonása csupán egy felvezető, egy 10 órás lassú expozíció azért, hogy a rákövetkező két etapban végrehajtsanak egy-két írói bravúrt. Az elképzelésükhöz pedig annyira nyakasan tartották magukat, hogy még a szereplőválogatás során is patikamérlegen mérték a hasonlóságot akkor, amikor az karakterek idősebb/fiatalabb énjét eljátszó színészeket keresték.
A windeni erdőben az idő árnyai leselkednek
Azok számára, akik most kezdenének bele: A történet komplexitása nem engedi, hogy röviden és teljesen spoilermentesen felvázoljuk azt, amit a Dark kínál (nem is szeretnénk elvenni senkitől sem az élményt), így a következő szinopszisba is csupán a történetet beindító konfliktust foglalható össze. Valahogy így:
A helyszín a Németországban található fiktív Winden városa. Erdős, borús, bozontos unalomgóc, ahol folyamatosan esik az eső. Olyan hely, ahová Stephen King vizionálja a szörnyeit. Egy valódi nyomasztó porfészek, ahonnan minden fiatal menekülne, ám van, aki nem tud, mert nyomtalanul eltűnik. Ez történik 2019 őszén is. Kettő gyermeknek vész nyoma a város erdejében. Egyesek a helyi atomerőműre mutogatnak, mások, az öregek arról beszélnek, hogy az eltűnések 33 évente megismétlődnek. További furcsaság, hogy az eseteket áramingadozás, döglött madáreső és kimúlt jószágok előzik meg. A problémát tovább bonyolítja, hogy a keresőcsapat egy idegen, felismerhetetlenségig összeroncsolódott arcú gyermek hullájára talál, akit valaki a nyolcvanas években viselt ruházatba öltöztetett. A rendőrség teljesen tanácstalan. Fejvakargatásuk közben pedig valaki valahol egy gyerektapétával otthonosabbá tett pincében egy furcsa székbe ülteti az egyik keresett gyermeket. Ez alatt az erőmű alá benyúló barlangból félelmetes zajok szűrődnek ki.
A történet és a cselekmény leginkább a tizenéves Jonas Kahnwald és később barátnője, Martha Nielsen köré sűrűsödik. Jonas önmagát hibáztatva megpróbálja az egyik eltűnt gyermeket, történetesen Martha öccsét, Mikkelst megtalálni. A kutatás közben felfedezi, hogy a város közeli erdejében csendben figyelő barlang nem csupán egy lyuk a földben, hanem egy időkapu. Jonas hamar ráeszmél, hogy hogy fiút nem „hol, hanem mikor” kell keresnie, illetve azzal is szembesülnie kell, hogy egy hatalmas apokaliptikus összeesküvés áll a háttérben. És, hogy a drámája egzisztenciális tragédiába is torkoljon, elkezdi úgy érezni, hogy ő is az egyik oka annak, hogy 33 évente gyermekek tűnnek el a kisvárosból.
A Dark tehát egy vérbeli idővonal-molesztáló, kissé ezoterikus (az időutazás a bolygóegyüttállás miatt csak 33 éves ugrásokkal oldható meg) sci-fi thriller, aminek már a képi világán is ül a baljóslatú, nyomasztóan depresszív világvége hangulat, amit csak tovább erősít a kiváló zenei kompozíció.
Zord, rendellenesen sokat esőző vidék, aminek az atmoszférája egyenesen azt üzeni: itt nincs senki biztonságban. A Dark atmoszféráját leigázza és uralja a keserűség és a fájdalom. Szinte ordítja, hogy a windenieknek csak szar napjaik vannak, más nincs. A feszültség fokozása érdekében az első évad keveset mutató snittekkel, villámjelenetekkel dolgozik, így csomagolja ki a nagy összeesküvést. Elrejti a rablókat, meg-meg mutatja a már említett gyerekmolesztálós pincét, tippeket ad a nézőknek, ami felkelti az érdeklődést, ugyanakkor fokozza az izgalmat. A narratíva előrehaladtával egyre többet mutat meg mindenből, egyre világosabbá válik a koncepció: Ez nem az a sorozat, amiben a hősök folyamatosan módosítgatják az idővonalat, de mindig elkúrnak valamit, ezért kalibrálni kell. De nem is az, ahol csuklyás-baltás gyilkosok ölnek az erdő sötétjében gyereket, meg ha úgy esik, felnőttet. Helyette valami sokkal drámaibb, tragikusabb eseményláncolatot mesél el, amiben minden ok egyben okozat is.
Jonas az idő bálnájának gyomrában
A Dark az időutazás szubzsánerének egyik sokat használt toposzára építkezik, de nem úgy rágja tovább azt, mint tíz időutazós sci-fiből 9. Ez a múlt, jelen és jövő megváltoztathatatlansága, azaz minden esemény, minden sors egy predestinált úton halad (na nem a keresztény teológiai értelemben) előre az időben. Bármit is próbálunk tenni a dolgok menete ellen, eredménytelen, mivel minden módosító törekvésünk önbeteljesítő jóslatként csak előrébb mozdítja azt, amit el szeretnénk kerülni. Röviden: az okozat válik az okká, az ok pedig okozattá, alkotva egy fel nem oldható, tragikus csomót. Ebbe a szituációba helyezi a főhősöket is a történet, akik erőből akarják eltörölni a jövőt, az apokalipszist, akár feltámasztva a hallottakat, megmenteni szeretteiket. Ám minden lépésük csak előmozdítja a tragédiák sorozatát, lassan ők válnak az egésznek az okává. Önmagukkal futnak versenyt, amit a sorozat kellő erősségű depresszív légkörrel prezentál. Gyönyörűen végigvezeti a nézőt a szereplők karakterdrámáján, kilátástalanságán, egészen addig, amíg egyszerre látjuk be a hősökkel, hogy úgy tűnik – saját megfogalmazásuk szerint – ők egy súlyos hiba a mátrixban s a legnagyobb ellenségük saját maguk.
A Netflix sorozata kezdetben lassan mesél. Az első évad nemcsak atmoszférát épít, de kezdő pozícióba helyezi a karaktereit, amit lassan és kimérten csinál, emiatt nagyon lassúvá válik. A következő évadokkal gyorsít a tempón, elkezdi kibontani saját szövevényes narratíváját és ezzel együtt gyorsan világossá válik, hogy ez nem az a sztori, amit hadarni lehetne. A vontatottságra, thriller elemekkel felkavart lassan hömpölygő narratív ütemre szükség van, hogy a végére megértsünk mindent. A történetnek érdeke az, hogy lássuk a teljes képet, de nem a szájbarágás útján vezet minket a helyünkre. Igaz, a részletek nyugtázása és az ebből következő a narratív struktúra megértése nem egy egyszerű feladat, mert a cselekmény a végére már tizenkét idősíkot használ (2019-20, 1986-87, 1953-54, 1921, 1886-87 és 2052-54) és minden sík és az azon (akkor) cselekvő karakterek fontos elemei a kirakósnak.
Ezért ez a sorozat határozottan rossz választás azok számára, akik Candy Crushozni szeretnének, esetleg görgetni a Facebook/Insta feedet szétosztva pár kúrólájkot.
A Dark aztán megköveteli tőlünk a teljes figyelmet és ennek úgy harmincegy oka van. Ugyanis a sorozat ennyi érdemben kezelt karaktert mozgat, a különböző idősíkbeli variánsaikkal együtt ez a szám már meghaladja a hatvanat.
Köszönhetően a briliáns történetvezetésnek a történet a rengeteg idősík, és a hatalmas karaktermennyiség ellenére sem válik követhetetlenné, sőt! Ha figyelünk, egyenesen kiszámíthatónak is érezhetjük, viszont ez sem megy az élmény rovására. Mindig időben leplezi le a karaktereit és a rejtélyeit, nem lövi le a saját poénjait, közben feszesen fenntartja az érdeklődést.
A már említett alkotók ugyanis lassan, de magabiztosan, összeszedetten mesélnek okosan megírt, követhetően magyarázó, de nem szájbarágós dialógusok segítségével. A részünkről ajándékba adott türelmet pedig meghálálja a sorozat azzal, hogy a részek alatt egy olyan önmagából induló, majd önmagába visszaforduló összefüggéshálót épít fel a szemünk előtt, amit hetekkel a befejezés után is megpróbálunk majd teljesen átlátni. Bonyolultsága miatt nem igazán lehet kisebb spoilerek nélkül belemenni azokba részletekbe, ami elmondja, hogy miért fantasztikus utazás a Dark. Viszont az elárulható, hogy a történet varázsereje nem a csavarokban rejtőzik, hanem a megvalósításban. Abban az írói manőverezésben, amit a két készítő végrehajt, és aminek a segítségével elvezet minket a végkifejletig. Baran bo Odar and Jantje Friese nem arra építi a sorozat hatásmechanizmusát, hogy minden sarkon lerántsa az állunkat a földre. Nem a meglepetésre fókuszál, hanem a bejárt útra, arra az ok-okozati láncolatra, amit felépít az epizódjain keresztül.
A Dark szövevényessége és kuszasága ellenére sem válik fárasztóvá, ellenkezőleg! Ha valóban figyelünk, egy izgalmas, önmagát megfejtő rejtvény a széria,
ami a kifejezetten egy binge-watching (darálós) fajtából. És amit legjobb közösen és egyszerre nézni a párunkkal, barátunkkal, vagy akár a szüleinkkel. Egyrészt sokkal világosabb a narratíva, ha „intenzíven fogyasztjuk”, másrészt jó móka megpróbálni együtt megfejteni a cselekmény irányát, értelmezni vagy akár átismételni a látottakat. Ezt pedig biztos, hogy igényelni fogjuk, mert bár a központi főszereplő valóban Jonas és majd Martha, a sorozat az összeesküvés jellege miatt is erős hangsúlyt fektet Martha családjára, a közös barátokra, azok rokonaira, de még azok felmenőire is: Kahnwaldékra, Nielsenékre, Dopplerékre és Tiedemannékra (így jön össze az a 31 karakter). Bemutatja a múltjukat, jelenüket, a generációkat felölelő sérelmeket.
A Dark olyan szinten ötvözi a családi és romantikus drámát, az időutazás lehetőségeit, valamint a thrillert, hogy abba nagyon sok ma elismert író és rendező bicskája könnyedén beletörne.
Ez egy családcentrikus időhurok
A Jonas mellett fókuszba helyezett családok kapcsolatát a sztori nem szimplán drámai szinten kezeli. Egy nagyon átgondolt és felépített egyenlet változói ők, pont annak a huroknak, amit a főhős próbál eltörölni: Mikkels eltűnése egy olyan okozati lavinát indít be, ami nem csupán múltbéli, jelenbéli és jövőbeli kapcsolatokra van hatással, hanem egyenesen eredője annak, hogy ezek a családok egyáltalán léteznek. Ezt úgy kell érteni, hogy Jonas mellett számos más családtag is elkezd időt utazni, ki-ki a saját érdeke mentén, aminek okozata egy elképesztően nyakatekert családfa lesz.
De hogy egy könnyedebb élményt abszolút nem romboló spoileres hasonlattal tegyem világossá: a két alkotó egy olyan évszázadot átölelő, idősíkokon átívelő belterjes családkonstrukcióval állt elő a Darkban, hogy a Trónok harca vérfertőzéses huncutkodása ehhez képest egy laza borkaizás a Hajógyárin a nyárfák tövében.
A sorozat kifordítja a nagypapa-paradoxont, mert a szereplők nem kinyírják a saját nagyapjukat, hanem vagy megcsinálják, vagy megszülik őket. Még érthetőbben: a sorozatban teljesen valid helyzet az, hogy egy „családtag” nem csupán testvére egy másiknak, de ükükük nagyanyja is.
Természetesen nem az teszi különlegessé és érdekessé a sorozat ezen részét, hogy valaki lefekszik az unokaöccsével, majd később megszüli a saját ükükük nagyapját és egyben válik önmaga ükükükük nagyanyjává (de kétségtelenül szórakoztató és érdekes adalék). Hanem azok a miértek, amik ezt a faramuci szituációt életre hívják. S a készítők természetesen ennek a prezentálásában is remekelnek. A Dark sorsokról mesél azzal a céllal, hogy a néző emocionális szinten is megértse, miért történik minden úgy, ahogy. Egy ambiciózus, beszédes, szimbolikus konstrukcióval beszél arról, hogy hogyan öröklik meg gyermekeink és azok gyermekei az el nem engedett sértettséget, vagy gyászt. Hogyan generáljuk a nyomor-hurkot többedíziglen az életünkben.
A Dark egy komplex ugyanakkor kompakt óramű. Szinte minden játékidőt kapott karakter tudatosan és logikusan része a nagy egésznek, egy atomóra-pontosan ketyegő analóg órának. Nincs egy olyan karakter, aki a levegőben lóg, esetleg indokolatlan vagy felesleges. Emellett minden döntésük a kontextushoz mérten életszagú és hiteles. A szereplők nem csupán a cselekményt előmozdító alkotóelemek, hanem egy shakespeari családi és szerelmi tragédia szereplői. Mert a Darkban minden döntés, minden lépés gyökere a fájdalom, a gyász, vagy éppen a bosszú.
Minden karakter alkotórésze egy hatalmas, egy tőről fakadó, tragédia és neheztelésben fogant, önmagát generáló sorsmátrixnak. A központjában pedig ott áll Jonas és mellette Martha.
De ez a családfa sem lenne annyira hatékony, ha az alkotók nem tudnának rendezni és írni, a színészek pedig ne játszanának kiválót a jelenetekben. A tűpontos rendezés és stabil forgatókönyven túl ugyanis nincs olyan színész a Darkban, akinek az alakítása gyenge lenne. Már az teljesítmény, hogy sikerült olyan szereplőket összeválogatni, akik nem csupán rokoni szinten hasonlítanak egymásra, de fantasztikusan tehetségesek is.
Ám bármennyire is bravúros a karakterkezelés, bármennyire is okos a történetmesélés és a cselekmény, a Dark nem tud mindvégig kiemelkedően kimért és okos maradni. Eleinte – míg meg nem kapunk egy implicit és kissé buta magyarázatot – furcsán allűrös művészi, dramatizáló eszköznek tűnik az indokolatlanul sok esőzés. Következetlennek érződik, hogy az eltűnések ellenére a gyerekek, meg mindenki nyugodtan sétál az erdőben. Az utolsó évad végére pedig már az írók sem tudták feloldani az általuk generált hurkot, így olyan megoldásokhoz kellett nyúlniuk, melyek egyrészt légbőlkapottnak és logikátlannak hatnak, másrészt a történet által támasztott szabályokat húzza keresztbe. De ez még mindig nem jelenti azt, hogy ez a három évados eposz elrontott finálét kapott volna. Ellenkezőleg! Egy indokolatlan, hosszan kitartott (értsd időkitöltő) giccses momentum kivételével a Dark végkifejlete egy gyönyörű, romantizáló, hosszú perceken át tartó megható pillanat, ami úgy bogozza ki a csomót, ahogy minden ebben a műfajban megfogant történetnek kellene.
A Netflix németajkú sorozata egy összetett, bonyolult (de nem túlbonyolított) többváltozós alkotás, ami nem csupán egy újabb pofás sorozat a kínálatban, de egy roppant egyedi narratív-élmény. Ritka az olyan mű, amely a vállalásait közel maradéktalanul teljesíti, ami képes az ambícióit ennyire közel megvalósítani. Emellett a Dark nem csupán egy sorozat, hanem egy vérbeli gondolatkísérlet is, ami eljátszik az időutazás lehetőségeinek több elméletével is. A Netflix már véget ért szériája tehát minden időutazás és dráma kedvelőinek magasan ajánlott. Lassan indul be, de ha felveszi a tempót, ezen a vonaton nem lesz fék.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
