Ezekből a Boom Studios-képregényekből jó sorozat lenne

A lista összeállításakor a következő egyszerű és szubjektív szempontokat vettem figyelembe: a képregény rendelkezzen jelentős rajongóbázissal és olyan vonásokkal, amelyek kiemelik saját műfajából.

David Petersen: Egérőrség – 1152. ősz (2007)

Az első címmel kicsit csalok, ugyanis 2016-ban elkeltek az Egérőrség filmes jogai: a 20th Century Foxnál készült volna film belőle, ám 2019-ben, miután a Disney tulajdonába került a stúdió, határozatlan időre leálltak a munkálatok. Pedig az Egérőrségben ott a potenciál egy olyan filmre vagy sorozatra, ami egyszerre szólhat gyerekekhez és felnőttekhez. David Petersen egy egyszerű elképzelésből indult el: hogyan tudnának felépíteni egy életképes civilizációt az egerek? A kérdésből kiindulva felvázolta egy állatközösség társadalmi berendezkedését, figyelembe véve annak biológiai adottságait. Például az egymás védelmezésének közös feladata miatt hozzák létre az egerek a címadó Egérőrséget. Az Őrség eredete – az egér mondák szerint – még azokba az időkbe nyúlik vissza, amikor egy menyét hadúr uralkodott az egérnép felett, ám az azóta hadseregből védelmezőkké avanzsált egerek fontos feladatot látnak el. Segítik az egérvárosok közötti biztonságos utazást, a zavartalan kereskedést és a béke fenntartását. A középkorba helyezett egértörténet nem csak ettől lesz érdekes. A magyarul is elérhető (a Ciceró Könyvstúdió gondozásában jelent meg) első kötet, az 1152. ősz egy lázadás történetét meséli el, ami a Jó és Rossz összecsapásán túl arról mesél, hogy egy közösség feloldatlan problémái (az egerek esetében a ragadozók távoltartása, a védelem hiánya) milyen viszályokhoz vezethetnek. Ennek megfelelően a rajzok bár nagyon szépek és aranyosak, nem tipikusan cukiskodó, gyerekekre szabott képregény. Az orrát mozgató kisegéren és egyéb állatmesés pózok mellett Peterson nem riad vissza a vér, vagy épp olyan realisztikus jelenet ábrázolásától, mint egy kígyó felvágott hasa. Így egyszerre meseszerű, de történet szempontjából komolyan vehető tétekkel dolgozó állatmese.

John Allison és Lissa Treiman: Giant Days (2011-2019)

A webcomic-ként indult, Eisner-díjas sorozat megérdemelne egy sorozatadaptációt, ugyanis nagyon hiányzik egy olyan fiatalokat megcélzó műsor a tévékből, ami ilyen humorosan dolgozza fel az egyetemisták életét. John Allison (író), Max Sarin és Lissa Treiman (rajz) képregénye három barátnőről – Susan, Esther és Daisy – szól, akik az egyetemen lakótársakként próbálják túlélni az egyetemista létet és felnőttként viselkedni. A fejezetek általában egy-egy téma köré épülnek, mint például egy influenza-járvány, a cigerettáról való leszokás, lányokat stírölő fiúk vagy az első egyetemi görbe éjszaka. Az epizódikusság ellenére azért vannak nagyobb átívelő szálak, mint például Susan gyerekkori barátja, McGraw, Esther drámái vagy Daisy gyógyszerekhez való vonzódása, és persze maga az egyetemi évek. A 12 kötetes sorozat aprólékosan végigveszi, milyen benyomások érnek egy fiatalt gólyaként az államvizsgáig, de még az azontúli első munkakeresési tapasztalatok se maradnak ki a történetből. A cikk publikálása óta a Giant Days szerencsére megjelent, amit Egyetemre mentem címen keressetek magyarul.

Grace Ellis – Shannon Watters: Lumberjanes (2014-)

Bár a BOOM! Box imprint főleg a fiatalokat célzó műveket gyűjti magába, számos gyöngyszemet találni köztük. Ilyen a Lumberjanes is. Az első sorban fiatal lányokat megcélzó képregény Shannon Watters, Grace Ellis, Brooklyn A. Allen és az itthon Nimonával megismert Noelle Stevenson közös munkája. A történet egy csapat cserkészlány – Mal, Ripley, Molly, April és Jo – természet feletti kalandjait követi. Háromszemű rókák támadnak rájuk, ókori görög szoborral kell szkandermeccset nyomniuk, a folyóban óriáskígyó él, az erdőben meg emberfóbiás yetik glasszálnak. Mindenki nagyon sajátosan közelíti meg ezeket a furcsa problémákat: például Jo egy igazi analitikus gondolkodó, aki képes higgadt fejjel végiggondolni az aktuális problémát; a legkisebb lány, April mindenben kihívást lát, amit természetesen ő meg tud oldani, mert sok mindenhez ért; Ripley sokszor nem vesz tudomást a körülötte zajló eseményekről, teljesen el van veszve a saját világában; vagy a punk Mal, aki annyira sokat tud mindenről, hogy pont emiatt az irdatlan mennyiségű tudás miatt fél mindentől. De összehangolva a különböző karaktereket és megközelítéseket kialakul a csapatmunka, amivel minden vészt átvészelnek a lányok – még szigorú táborvezetőjüket, Jent is. Pont a sajátos szereplők miatt működne nagyon jól egy a Netflix-féle She-Ra-hoz (ami szintén Noelle Stevenson munkája) vagy Csillag kontra Gonosz erők rajzfilmhez hasonló Lumberjanes animációs sorozat. Szerethető szereplők, a kaland érzéséért létező kalandok és sok-sok pozitív vibe! A cikk publikálása óta szerencsére megjelent a Lumberjanes, amit magyarul Cserkeszterek néven keressetek.

C. S. Pacat – Johanna the Mad: Fence (2017-)

A Fence alapvetően egy mangaműfaj, a sportmanga amerikai átültetése, annak minden erényével és hátrányával – az előbbiek teszik érdekes potenciális sorozatalappá. A Captive Prince írója, C. S. Pacat képregényes fronton is bebizonyítja, hogy egy látszólag szűk réteget érdeklő témából (vívósport) képes olyan történetet kerekíteni, amely valahogy mindenkit meg tud szólítani. A Fence főhőse, Nicholas Cox szeretne sikeres vívó lenni, mint állítólagos apja, Robert Coste. Bár megvan benne a tehetség, Nicholas lehetőségei elég korlátozottak. Azért ígyis sikerül ösztöndíjjal bejutnia egy feltörekvő vívóiskolába. A sportkarrier itt nem szűnik meg elintézettnek lenni, sőt, a neheze csak most kezdődik. Az iskolatársak mind ügyesebbek Nicholasnál, a fiú életét ráadásul korosztályának legtehetségesebbje és korábbi legyőzője, Seiji Katayama keseríti meg mint szobatárs. Nicholas történetén keresztül számtalan diákproblémát ismerünk meg, főleg a versenysportokból fakadó nyomást és stresszt. Johanna the Mad mangákat idéző stílusa könnyen befogadhatóvá és szerethetővé teszi a képregényt, ám a cuki arcok és karikatúraszerű grimaszok mögött komoly karakterdinamikák és drámák bontakoznak ki. Még olyan érinthetetlennek tűnő figurák lelkébe is bepillantást engednek, mint a mindig a győzelemre hajtó Seiji vagy a helyi playboy, Auden. Pacat – aki még középiskolás korában szeretett bele a vívósportba – bevallása szerint ilyen pszichológiai elbeszélésekre nincsen jobb eszköz ennél a sportnál, hisz egy vívónak ezer dolgot kell mérlegelnie, miközben másodpercnyi ideje van csak egy-egy döntés meghozatalára.

Saladin Ahmed – Jason Wordie – Sami Kivelä: Abbott (2018)

Az Abbott történetét látva könnyen kérdezhetjük, hogy miért volna szükség egy sokadik okkultista nyomozós sorozatra. Saladin Ahmed Hugo-díjra jelölt képregénye a körítés miatt megérne egy minisorozatot is. A történet főhőse egy afro-amerikai újságírónő, Elena Abbott, aki gond nélkül írja meg a 70-es évek Detroitjában zajló rendőri brutalitást és korrupciót. Emiatt persze sokszor megüti a bokáját, de ettől nem ijed meg. Konfliktusoktól amúgy se mentes mindennapjait egy különös brutalitással elkövetett gyilkosságsorozat nehezíti. A történet két szála – a 70-es évek fehér-fekete társadalmi feszültségek és az okkultista vonal – egyszerre idézi meg a hasonló történetek hangulatát és mutatja meg ennek a korszaknak egy eddig kevésbé ismert perspektíváját. Ehhez a vállaláshoz illeszkedik a főhős, Elena is. Egy belevaló, önmagát keménynek mutató fekete nő, aki a környezete ellenére is felveszi a harcot a nagybetűs igazságért, miközben saját démonaival is küzd – mint bármelyik film noir hős örököse. Ez a koncepció tévésorozatként is megállná a helyét, akár évadonkénti újabb és újabb ügyekkel.

Simon Spurrier – Matías Bergara: Coda (2018-2019)

Simon Spurrier fantasy képregénye első ránézésre egy szokványos klasszikus high fantasy. Egy apokaliptikus esemény következtében eltűnt a mágia a világból. Ebben a kaotikus és elhagyatott világban indul útnak a képregénye főhőse, az egykor bárdként vándorló Hum (aki amúgy azért Hum, mert már akkor hümmögött mindenre, amikor Henry Cavill Geraltját csak egy „First Look”-videón láthattuk), hogy megtalálja fogságban szenvedő feleségét. Az úton hű társa pedig nem más, mint egy mutáns unikornis, aki vad természetével sok gondot okoz Humnak. Ahogy egyre több helyet és egyre több embert lát a bárd, úgy derül ki minden történetelemről, hogy Spurrier nem használja másra őket, mint hogy becsapja az olvasót. Ezért is szerepel ezen a listán a Coda: sorozat formában is jól működne egy olyan koncepció, amiben sorra derül ki mindenről, hogy nem is az, aminek elsőre hittük. Maga Spurrier erre úgy utalt a képregény debütálásának idején, hogy „a high fantasy halott, a Coda pedig azt meséli el, mi lesz a temetés utáni reggelen.” A képregény további erényei, mint a kaotikus, színkavalkádos, rajzfilmes stílus (Matías Bergara munkáját dicséri), a komikus helyzetek és a fantasy világot sújtó válság (a mágia eltűnése) mind olyan izgalmas elem, amelyet képernyőn is jó lenne nézni.

Matt Kindt – Tyler Jenkins – Jim Cambell: Grass Kings (2017-)

Egy másik képregény, aminek már elkeltek a filmes jogai: a Deadline értesülései szerint a Legendary Television fejleszt a lista utolsó darabjából tévésorozatot. A Grass Kings egy évszázadok óta elszigetelt és védett helyen, a Grass Kingdomban játszódik. A társadalomtól és mindennemű hivatalos szervtől elvágva magukat tartja fenn a közösséget három testvér. A szomszédságban lévő Cargill város seriffje, Humbert nem nézi jó szemmel a település működését, mert szerinte körözött bűnözőket rejtegetnek ott. Így a seriff gyakran küldd be „kémeket” (Cargill-i lakosokat), hogy tudomást szerezzen a Grass Kingdomban zajló eseményekről. Mindeközben a város lakói aggódva figyelik vezetőjük, Robert lecsúszását. A Grassba menekültek új vezetőválasztásról sugdolódznak: a férfit öccsére, Bruce-ra cserélnék a jelenlegi főnököt, viszont Bruce nem akar bátyával szembe menni. Robert figyelmét pedig a folyóból kimentett nő köti le, aki csak egyre több megoldandó feladatot zúdít Grass Kingdomra. A 2018-ban Eisner-díjra jelölt képregény olyan műfajok elemeit egyesíti, mint a krimi, a fantasy és a western. Bár a történet lassan építkezik, de a 3. füzetre bőven felpörögnek az események, és a „mi-ők” szembenálláson túl is kínál számos izgalmat. Az élményt Tyler Jenkins stílusa teszi igazán egyedivé. Az eseményeket álomszerű, minimalista képeken keresztül ismerjük meg. Jenkins vízfestékkel készített képein egyrészt érezni egyfajta romantikus nosztalgiát az egykori amerikai Nyugat iránt, másrészt nagyon érdekes kontrasztot alkotnak a képregény oldalain zajló brutalitással. A különutas városlakók életén túl még ez az érdekes vizuális élmény adna egy sajátos karakterjegyet egy esetleges Grass Kings-sorozatnak, akár egy felnőtt animációs sorozat formájában.