Richard Morgan legújabb sci-fijének, a Légszomjnak a főszereplőjéből sajnos minden hiányzik, ami a szerző nagysikerű Takeshi Kovacs-könyveinek hősét szimpatikussá tette.
Hakan Veil egy nagyvállalat genetikusan módosított, speciális mesterséges intelligenciával felszerelt egykori gyilkológépe, aki éveken át űrhajók rakományát védve öldökölt. Idővel azonban még a módszerek között nemigen válogató tulajdonosai számára is vállalhatatlanná vált. Így a Marsra száműzték, ahol azután a korábbihoz hasonlóan alantas munkákból tartotta fent magát. A vörös bolygón az egykori amerikai vadnyugathoz hasonló állapotok uralkodnak – persze itt nem a régi westernek idealizált világára kell gondolni, hanem a véres valóságra. Egy szép napon meg is jelennek a hatóságok a Földről, hogy rendet tegyenek a határvidéken, Veilt pedig megbízzák az egyik ellenőr védelmével. A földi nő egy lottónyertes rejtélyes eltűnésének ügyében kezd el nyomozni, aminek a hátterében jóval nagyobb titkok lapulnak, mint a zsoldosból lett testőr gondolná.
A Légszomj világa nem igazán eredeti, legfeljebb a részletekbe menő kidolgozottsága miatt tud érdekes lenni.
A Morgan által megálmodott Mars egy elmaradott gyarmat, amelynek vezetését áthatja a korrupció. Pénzéhes politikusok, a bűnözők mellett egymással is harcban álló rendfenntartó szervek, kegyetlen maffiózók és piti forradalmárok paradicsoma ez – hasonlóról pedig elég sokszor olvashattunk már. De azt el kell ismerni, hogy az író remekül kidolgozta ezt a világot, és minden egészen reálisnak, hihetőnek tűnik – nincs benne semmi, ami annyira elrugaszkodottnak hat, mint a Valós halál tudattokjai. A világépítésnek csak annyi szépséghibája van, hogy a könyv tele van olyan marsi szleng kifejezésekkel, rövidítésekkel, fogalmakkal, amik nincsenek kifejtve, megmagyarázva, ezért nem mindig lehet teljesen megérteni a leírásokat, és ez kissé zavaró tud lenni, még ha a szövegértést nem is akadályozza.
A társadalomkritikához és a határvidék-mítosz rombolásához az író egy külső szemlélő nézőpontját választotta: az egész a földi származású főszereplő szemszögéből van megírva, aki végtelen cinizmusából és érzelemmentességéből fakadóan nem táplál illúziókat a Marson élőkkel szemben.
Az egyes szám első személyű elbeszélésnek azonban itt akakd egy elég nagy problémája: a narrátor karakterében semmi érdekes és szimpatikus nincs, ami teljesen hazavágja az olvasásélményt.
Takeshi Kovaccsal ellentétben Veil nem egy szerethető, emberi antihős, hanem egy alantas, könyörtelen és brutális férfi, akinek a cinizmusában semmi humoros nincs, egyszerűen színtiszta bunkóság. Tisztában van vele, hogy erkölcsileg nulla, de úgy van vele, hogy az egész világ ilyen, és ezt előszeretettel dörgöli az orrunk alá – aki pedig esetleg változtatni szeretne a dolgokon, azt a legnagyobb élvezettel neveti ki. Ráadásul a különleges adottságainak köszönhetően semmitől és senkitől nem kell tartania, amiből egy irritáló nagyképűség fakad, még inkább ellenszenvessé téve ezt az egyébként is kifejezetten taszító figurát.
Az ember persze nem mindig tud szurkolni egy-egy történet főszereplőjének, de olyan még soha nem fordult velem elő, hogy egyenesen a központi karakter halálában reménykedtem volna.
A Légszomj olvasása közben viszont végig abban bíztam, hogy Veil a végén tarkólövéssel végzi, és elkaparják a Mars vörös homokjába.
Maga a történet még éppen kárpótolhatna, de az lényegében csak az összeesküvős krimik szokásos elemeit és fordulatait hozza.Elég lassan építkezik a cselekmény, aztán a végén, amikor már végre kiderült az igazság, hirtelen túlságosan felgyorsul minden, és Morgan itt már igazából nem is csinál mást, mint hogy öncélúan tovább csavargatja a sztorit. Újabb és újabb fordulatokat pakol egymás után a befejezésben, ami már csak puszta hatásvadászatnak érződik – márpedig egy-két utolsó meglepetés már nem tud érdekesebbé tenni egy könyvet. Ráadásul ezúttal hiányzik az elvont mondanivaló, ami a Valós halált érdekessé tette. Míg az a könyv a nyomozás közben a halhatatlanság problémáját is körüljárta, a Légszomj szimplán csak a modern emberi társadalom árnyoldalát mutatja be a mindent átszövő korrupció és bűnözés részletezésével – mindezt a legkülönfélébb csonkítások, gyilkosságok és szexjelenetek naturalista leírásaival fűszerezve.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
