Nem mindegy, hogy a hülyék okoskodnak vagy az okosok hülyéskednek

A Vadászatot még be sem mutatták, már alaposan kiverte a biztosítékot: bemutatóját el kellett halasztani, hogy az embervadászatos alapötlet nehogy kegyeletsértőnek bizonyuljon egy aktuálisan lezajlott tömegmészárlás tükrében. Csakhogy kiderült, hogy a film alkotói valójában egészen mással akarják kiverni a biztosítékot, méghozzá azzal, hogy az országukban dúló kultúrharcba állnak bele páros lábbal. Ugyanis a hajsza apropója az, hogy néhány üzletember poénkodós üzenetváltása kiszivárog az internetre, az alt-rightos trollok és megmondóemberek céltáblájává téve őket, egyben pedig tönkretéve karrierjüket. Így „áldozataink” az egyetlen logikus konklúzióra jutnak: az általuk viccként elképzelt embervadászatot megvalósítsák, méghozzá azokat kapva puskavégre, akik a legvehemensebben ekézték őket az interneten.

Ha ebben az alapötletben nem találunk logikát, nem a mi készülékünkben van a hiba: a film sem győzi aláhúzni, hogy szereplői bosszúból pontosan azt valósítják meg, amiért először jogtalanul vádolták őket. A legtöbb értelmezés megragad ezen a ponton, hogy a Vadászat egyszerűen hülyeség, amely kifejezetten gyerekesen figurázza ki a trumpista redneckek és a liberális-hópihe elit ellentétét. Pedig ennek a filmnek pont az az értelme, hogy nincs értelme: nem azt akarja üzenni, hogy az extrém polkorrekt liberális értelmiség, amely még a cultural appropriationtől is kivan, mélyen vérszomjas gyilkos, aki ellenfelei vérére áhítozik. És nem is azt, hogy a másik térfél meg bezzeg az életéért futva sem tud kiszakadni a konteós podacastjeiből, és az első szembejövő arabnak gránátot dobna a gatyájába. (Ahogyan a Tűnj el! sem arról szólt, hogy minden kertvárosi, jól szituált fehérember véresszájú kriptorasszista.) Hanem éppen azt, hogy ezek az ideológiai pozíciók nem ideológiai pozíciókként vesztik érvényüket ( pl. konteós podcasterünk is végül joggal volt bizalmatlan a vonaton talált menekültekkel), hanem azáltal, amilyen szélsőséges tettekre sarkallják szereplőinket.

Athena felháborodásával könnyű lenne együtt érezni, csakhogy mire kiderül annak kiváltó oka, addigra már tudjuk, hogy bosszújával beigazolta, amivel vádolták. Ez pedig teljesen összezavarja az erkölcsi iránytűnket: igaztalanul vádolták, de valójában mégsem, hiszen tényleg képes azokra a borzalmakra, amivel eredetileg csak viccelt. Ami érdekes megvilágításba helyezi az amerikai jobbradikálisok által oly szívesen használt „virtue signalling” fogalmát: ha Athena példájából indulunk ki, könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy minden morális állásfoglalás, vita álszent és tét nélküli, hiszen adott impulzusok hatására bárki képes lehet a gyilkosságra. Azaz a valódi erkölcs az, amely meg is mérettetik.

Felmerül azonban egy másik logika is: ha Athenát és társait úgyis gyilkosnak tartják, akkor tulajdonképpen nincs vesztenivalójuk azzal, ha ténylegesen azzá is válnak. Ez a szemlélet abszolút a posztigazság korának gyermeke, ahol a látszatok és keretezések sokkal fontosabbak a valóságnál, ahol kellő retorikai fortéllyal az igazság belefojtható a zajba. A Vadászat ezt azzal is kihangsúlyozza, hogy tévedések komédiája is lehetne, hiszen a legtöbb szereplőnek a megtévesztés jelenti a végzetét – legyen szó a benzinkutas házaspár áldozatairól; Donról, akiről Athena sikeresen hiteti el Crystallal, hogy beépített ember; vagy éppen arról, hogy Athena valószínűleg megnyerte volna saját gyilokpornóját, hanem nem a rossz Crystalt rángatja bele. Beszédes, hogy Athena elsőre ezt teljesen el is engedi a füle mellett: annyira szilárdan hisz saját előítéleteiben, hogy csak akkor hajlandó tudomást venni mellényúlásáról, amikor kiderült, hogy ellenfele olvasta (sőt még nála is jobban érti) az Állatfarmot. És tessék, egy újabb jelképes tévedés: Athena pont Orwell szándékával ellentétesen látja Hógolyót. Vagy simán csak bele sem gondolt, hogy miről szól a regény.

Akármelyik motívumához is nyúlunk tehát a Vadászatnak, az úgy van megalkotva, hogy ne adjon ki koherens képet – pontosabban éppen azáltal adjon ki koherens képet, hogy minden ízében egy Csubakka-védelemre emlékeztet.Damon Lindelof és Carlton Cuse forgatókönyve a középpontra helyezett nyúl-teknős fabulával még külön is kihangsúlyozza saját ars poeticáját. A klasszikus La Fontaine-mese kegyetlen csavart kap Crystal alternatív befejezésében: a nyúl végül brutálisan végez a teknőssel és családjával. A második csavar pedig az, hogy miközben még akár ebből is várhatnánk a szájbarágós példabeszéd-tanulságot, végül Crystal sem tudja megfogalmazni, mit akar ebből az egészből kihozni. Hiszen a Vadászatban sincsenek a kedvenc történeteinktől megszokott szépen kirajzolódó ok-okozati összefüggések: nem a ravaszabb, erősebb, nemesebb nyer, hanem az, aki egyszerűen tovább bírja.

Néhány mondattal korábban hangzik el egy hasonlóan fontos gondolat Crystal szájából: nem mindegy, hogy a hülyék okoskodnak vagy az okosok hülyéskednek. A filmvásznon se szeri, se száma azoknak a szatíráknak, példabeszédeknek, amelyek triviális tanulságokat próbálnak világmegváltó megfejtésként eladni, jelképrendszerük pedig kártyavárként roskad össze, ha megpróbáljuk nagyobb ívű allegóriákba rendezni őket. És akkor itt van ez az alkotás, egy ennél sokkal többre érdemes alkotók agyszüleményeként létrejött B-slasher, amely mégis valahogy azzal képes közvetíteni valamit, hogy másfél órán keresztül egy rakás idiótasággal bombáz. Vagyis ennek az egy aforizmájának mégiscsak van értelme és súlya: a Vadászat az élő példa arra, hogy nem mindegy, hogy a hülyék okoskodnak vagy az okosok hülyéskednek.