Az idei év egyik ha nem legjobban várt nem szuperhős képregényadaptációja a Locke & Key volt, amit hosszas huzavona után a Netflix hozott tető alá. Bár az első előzetesekből látszott, hogy lesz némi hangvételváltozás az alapanyaghoz képest, de a képregényhű díszletek bizakodásra adtak okot. A tényleges sorozat viszont elég felemás lett. Locke & Key sorozatkritika.
Joe Hill és Gabriel Rodriguez képregényéből először 2011-ben kezdtek sorozatot fejleszteni a Fox csatorna számára. El is készült egy pilotepizód – ezt 2011-ben bemutatták a San Diego-i Comic Conon is -, de a Fox végül nem adott zöld utat a sorozatnak. A 2014-es Comic Conon bejelentettek egy filmtrilógia tervet, majd 2016-ban inkább az IDW Entertainment kezdett Locke & Key sorozatfejlesztésbe Joe Hill-lel. Ekkor az alkotók már nem kábelcsatornákban gondolkodtak, hanem streamingben. Először a Hulunál házaltak a sorozattal, de több személycsere után 2018 márciusában a Hulu is dobta a projektet. Ezután lépett be a képbe a Netflix, akik 2018 júliusában hivatalosan is felkarolták a Locke & Keyt. Majd tíz éves huzavona után végre sorozat formájában is bemutatkozhatott az évtized egyik legkiemelkedőbb képregénye, amikor 2020. február 7-én elérhetővé vált a Netflix felületén.
A történet egy tragikus eseménnyel indít. A Locke család, Nina (Darby Stanchfield) és három gyermeke, Tyler (Connor Jessup), Kinsey (Emilia Jones) és Bode (Jackson Robert Scott) Mattheshonba költözik, miután édesapjukat, Rendellt (Bill Heck) saját otthonukban ölte meg egy tanítványa, Sam Lesser (Thomas Mitchell Barnet). Az új város nem teljesen ismeretlen Locke-ék előtt, ugyanis itt található a Kulcsház nevű családi, kastélyszerű ház, ahol Rendell és a gyerekek nagybátyja, Duncan (Aaron Ashmore) is felnőtt. A házba beköltözve a Locke gyerekek egyre furcsább és furcsább hangokra lesznek figyelmesek. Így találnak rá a házban elrejtett különleges képességekkel rendelkező kulcsokra. Az ősöktől megörökölt kulcsokat azonban más is meg akarja szerezni: a kerti kútból egy kedvesnek tűnő, de körmönfont nő (Laysla De Oliveira) próbál kitörni, hogy megszerezze Locke-ék varázskulcsait.
Az első epizódok alapján még képregényolvasói szemüveggel is úgy tűnt, minden adott ahhoz, hogy egy jó sorozatot kapjanak a rajongók. Torin Borrowdale nyitózenéje rögtön a néző fülébe mászik, a képregényből ismert szereplők egy egész jó castinggal elevenednek meg a képernyőn. A díszletekről bőven visszaköszönnek a képregény ikonikus tárgyai és helyszínei: az ódon hangulatú ősi családi ház telitalálat, a képregénybeli kulcsuk megszólalásig hasonlítanak a sorozatbeliekre – csakhogy a legfontosabbakat említsem. Ráadásul a sorozatkészítők apró easter eggekkel is bőven ellátták a Locke & Key-t: Stephen Kingre, Richard Mathesonra és Hitchcock Psycho-jára is találunk utalásokat.
Mindezek ellenére sem működik adaptációként a sorozat.
Ugyanis pont azokat a faktorokat hagyta el, amik miatt jó a képregény. A Stephen King-easter eggek és a jellegzetes képi világ alól előbukkan a rideg profizmus, ami egyenesen hátrányává vált a sorozatnak. A Locke & Keyben megjelenő témák és elemek kapcsán joggal foghat el az az érzés, hogy mintha a kijelölt célközönség érdeklődési köre alapján válogatta volna ki egy algoritmus. Érdekes természetfölötti elemek, iskolai közösség a jól bevett tinifilm-kasztrendszerrel és szerelemmel, a varázslat felfedezése a Harry Potter-filmeket idéző gyermeteg rádöbbenéssel, és sok-sok cliffhanger – valahogy így hangzik egy tuti sikeres tini fantasysorozat receptje. És ezeknek mind eleget is tesz a Locke & Key, de úgy, hogy az alapanyag elemeit formálja a vélt célközönség igényeihez.
Ahogyan egy rendes, képregényhű adaptációtól elvárható, a Locke & Keyben is megjelennek a mű központi témái, a cselekmény fontosabb momentumai és fordulatai. Ilyen például a tragédiafeldolgozás folyamata, a traumatizált gyerekek beilleszkedési nehézségei, az apa személyének utólagos megismerése, és az anya szerepének ideiglenes átvétele a családban. És persze egyéb tinédzserkori vagy épp családon belüli problémák, mint például az anya szétszórtsága vagy Tyler és Kinsey iskolai kalandjai.
De ezek a témák nagyjából annyira vannak bemutatva, érzékeltetve, ahogyan az imént felsoroltam.
A szereplők bár beszélnek érzéseikről, minden strerilen hat. Kevés idő jut a karakterekre, kevés az olyan kapaszkodó, ami segíti a néző fejében felépíteni azt, amin éppen a szereplők keresztülmennek. A traumák átéléséhez szintén kevesek az olyan bevett filmes eszközök, mint a folyamatos flashbackek vagy az épp aktuális nagyon trendi popsláger bejátszása. Ezek arra elegek, hogy a nézőben tudatosuljon, mit lát, de a jelenetben látottakhoz érzelmileg ne tudjon bevonódni. Így lesz például a félelmével küzdő Kinseyből egy tipikus durcás de kemény tinédzserlány, az apjához fűződő viszonyát átértékelő Tylerből pedig a helyi suli csajozó menőfiúja, aki mégse túl boldog, Bode-ból pedig egy olyan kisfiú, akit nem érint meg érzelmileg a családja helyzete, csak nagy kalandjával, a kulcsokkal foglalkozik.
A steril adaptálás mellett a Locke & Key korhatár-besorolása is nagyban befolyásolta a végeredményt. Az erősen felnőtt tartalmú alapanyag adaptációja 13 +-os korhatárbesorolást kapott csak, és ez számos helyen megkötötte az alkotók kezét. Ennek mentén kerültek átalakításra a történet olyan kulcsmomentumjai, mint például a Fejkulcs első használata. A képregényben a kulcs használója testéből kilépve saját felnyitott fejébe nyerhet betekintést. Ez egyértelműen a testhorror műfaját hozza be egy gyerekeket szerepeltető sztoriba. A sorozatban ez azonban egy testen kívüli élménnyé szelídült: a Fejkulcs használója egy ajtón keresztül megközelíthető külön univerzumként érheti el emlékeit. Az ilyen módosításokkal a Netflix-féle Locke & Key pont azt a különlegességét veszti el, amivel kitűnhetne a hasonló gyerek főszereplős horrorsorozatok közül: Gabriel Rodriguez egyszerre gyermeteg és groteszk képi világát.
Az alapanyaghoz való ilyen szintű óvatoskodó megközelítés főleg meglepő egy olyan streaming szolgáltató felületén, ahol olyan, hasonló korosztályt célzó horror művek is megférnek mint a Sabrina borzongató kalandjai vagy a Stranger Things.
Az évad vége felé a sorozat azért rátalál arra az útra, ami miatt a képregény is működött. Nina depressziója és alkoholizmusa átélhető problémaként jelenik meg, amihez a Locke gyerekek próbálnak minél érettebben hozzáállni és segíteni édesanyjukon. Az édesapa volt barátainak felkutatása, a Kút hölggyel vívott harc és a rejtélyfejtés is bőven izgalmassá teszik a három részre rugó finálét. Azonban a hosszú, elnyújtott és steril felvezetés fényében túl gyorsnak érződhet a váltás. Az események során újra összekovácsolódó család képéhez, amely a négy szereplő karakterfejlődésének végeként is értelmezhető, nincsenek meg az egyértelmű kapaszkodók. Hasonlóan lustán felvázoltnak hat az évadvégi finálé is, annak ellenére, hogy minden probléma megoldódik, és a főcselekmény is kiteljesedik. Nem lehet azzal vádolni a forgatókönyvírókat, hogy nem varrtak el minden szálat, és nem hagytak további mesélnivalót a 2. évadra, ám ennek elbeszélése sokszor olcsó vagy csak odavetett írói megoldásoktól hemzsegett.
Locke & Key képregényrajongóként sajnos egyértelműen csalódás, de meg merem kockáztatni, képregényszűzként is egy egyszer nézhető, érdekes mágiát bemutató átlagos young adult sorozatélmény csak. Egy olyan adaptáció született, amely bár minden elemet beépít az alapanyagból, csak annak lényegét felejti ki:
Ez pedig a Locke & Key esetében nem feltétlen a horror, hanem a traumatizált emberek iránti empátia.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
