Philip Pullman 1995-ben kezdte írni Az Úr Sötét Anyagai fantasytrilógiáját, amely egyházkritikával és párhuzamos univerzumaival túlmutatott a young adult fantasyken. A könyv sikere a filmes világot sem hagyta hidegen: 2007-ben került mozikba Az arany iránytű, 2019. november 3-án pedig a BBC-n debütált a BBC-HBO közös sorozatadaptációja, Az Úr Sötét Anyagai címen.
A regények rajongóit egyetlen kérdés izgatta a projekt kapcsán: mennyire lesz hű a sorozat az alapanyaghoz? Hiszen Az arany iránytű legnagyobb hibája – a könyvsorozat rajongói szerint –, hogy teljes egészében kihagyták a fantasy egyik alapját adó egyházkritikát és egyéb vallási elemeket, amelyek a főbb konfliktusokat adják a történetnek. Nos, a kritikus olvasók most örülhetnek, ugyanis a sorozat végre teljes egészében mutatja be a daimónok által lakott univerzumot.
Egyébként első ránézésre a két adaptáció alapanyaga nem sokban tér el más „kiválasztott gyermek”-történetekétől. Egy alternatív viktoriánus kori Angliában kezdődik minden, ahol az emberek lelke külső kivetülésként, állati formában (daimón) él mellettük. Ebben a közegben cseperedik fel az árván maradt, a tizenegy éves Lyra Belacqua (Dafne Keen), aki az oxfordi Jordan Kollégiumban éli gondtalan életét nagybátyja, Lord Asriel (James McAvoy) és daimónja, Pantalaimon (Kit Connor) védőszárnyai alatt. A nyugodt hétköznapok rendje felborulni látszik, amikor a lány kifigyeli, hogy a kollégium mestere meg akarja mérgezni Asrielt. Az események csak még jobban felgyorsulnak, amikor egy Átkosoknak nevezett társaság elrabolja Lyra legjobb barátját, Rogert. Így veszi kezdetét egy fiatal lány kalandjai a messzi északon, ahol a páncélozott jegesmedvéken túl a felnőttek kegyetlen játszmái várják.
Az Úr Sötét Anyagai tehát néhány apró változtatást leszámítva hűen követi az első kötet, az Északi fény történéseit. A filmben épp csak felvillantott fajok és karakterek a sorozatban teljes bemutatást kapnak. Az alkotók nagyon is érteni látszanak ezt az ismerős, de mégis idegenszerű világot.
Minden apró részletre kiterjedő figyelemmel hívták életre Pullman alternatív Angliáját.
Külön érdemes kiemelni a daimónokat és a páncélos jegesmedvéket, amelyek habár teljesen CGI-munka eredményei, mégis annyira életszerűek, hogy még az a tény, hogy a lélekállatok beszélnek, sem rontja el ezt a varázst (mindez Russell Dodgson és csapatának köszönhető). A világépítésben még külön élvezetes, hogy az eredeti történet szimbólumaira is figyeltek, és azokat hatásos képi elemekkel hívták életre. Ilyen a már sokat dicsért daimónok egymás közötti civódása vagy játékossága, ami Az Úr Sötét Anyagai világában nagyon sokat tud hozzáadni a szereplők viszonyához, de magukhoz a szereplők személyiségéhez is.
Bőven van lehetőség elmerülni az állatszimbolikában és az egyes karakterekre jellemző tulajdonságokra.
Filmes elődjéhez hasonlóan a sorozat nem hagyja ki az egyházhoz és a valláshoz kötődő kérdéseket sem. Az első évadban még inkább a háttérből villan fel csak az alternatív Angliát irányító magisztérium intrikája, de kellő kontrasztot ad a young adultokat jellemző biztonságos környezetnek. Erre a szűkmarkúan felvezetett háttérre rímel szépen Lyra karakterfejlődése is. A vadóc de még nagyon is gyermeki kislány az események sűrűjében szép lassan felnő ellenfeleihez, és hasonlóan intrikássá válik jó fegyverként forgatott gyermeki bájával és eszével. A szerepben Dafne Keen brillírozik, nagyon is természetesen hozza a fiúslány Lyrát és a mindenkinek eszén túljáró hőst.
A sorozat egyik nagy negatívuma pont az egyik legnagyobb erényéből fakad: néha talán túl szolgaian is követi a könyveket. Ennek negatív hatása leginkább a sorozat tempóján érződik. Megvannak a cselekménynek a maga rejtélyei, drámái, melyek kellő lassúsággal bontakoznak ki, minden történés kellő alapozást kap a képernyőn. Ez teljesen működőképes koncepció lehet azoknak a nézőknek, akik szeretnek elmerülni a karakterek motivációiban, fejlődésében, vagy feladványokon agyalni. Ebben a témában jócskán kínál izgalmas elemeket a sorozat. Például Lyra szüleinek kiléte, Mrs. Coulter (Ruth Wilson) karaktere és viszonya Lyrához, az Északon található Por nevű anyag rejtélye, vagy a száműzött jegesmedve, Iorek Byrnison sorsa.
Viszont ezek a kisebb mellékszálak az egész évadot nézve háttérbe szorítják a főcselekményt (a gyerekek megtalálása, Asriel megkeresése Északon). A felvetett problémák nem rendelkeznek annyi potenciállal és bonyolultsággal, hogy el lehessen húzni őket 60 perces epizódokban – ez valószínűleg az alapanyag YA-jellegéből fakad. Vagy kevesebb játékidővel, vagy kevesebb epizóddal Az Úr Sötét anyagai egy jó tempójú, izgalmas sorozat is lehetett volna. Jelen állapotában viszont egy lassan hömpölygő könyvhű adaptáció, ami hosszú távon nem rántja be az embert ilyen ráérős tempóval. Viszont nagy előrelépés a 2007-es filmváltozathoz képest, és még a remény is adott, hogy lehet még jobb ez a sorozat.
A lassúságért valamelyest kárpótol az utolsó két rész, amik néhány nyitott kérdést és érdekes cselekményszálat is hagynak a következő évadra (és persze maradásra bírnak).
Remélhetőleg, ennek a két epizódnak a lángján ég tovább a sorozat, és kilép a kalandfantasyből, hogy valami igazi intrikás – akár Trónok harca-pótlék – alkotássá lépjen elő.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
