Persepolis Magyarországon először 2007-ben jelent meg, az azonos című filmadaptációval egy időben. Az eredeti megjelenést követve 2 kötetként jött ki a Nyitott Könyvműhelynél a történet: az első rész az Iránban töltött gyermekkorról számolt be, a második pedig az Európában töltött éveket, majd a hazatérést beszélte el. Tizenkét évvel az eredeti magyar megjelenés után végre egyben olvashatjuk Márdzsi megpróbáltatásait a Libri teljes kiadásában.
Marjane Satrapi 1969-ben született Iránban, ami nagyban meghatározta későbbi alkotói tevékenységét. Felnőttként Franciaországba került, ahol gyermekkönyvek és képregények írójaként kezdett dolgozni, de később a filmes szakmában is kipróbálta magát. Sikeres képregénye a Chicken with Plum (Poulet aux prunes, 2004), filmes munkáiban pedig olyan címek tűnnek fel, mint a Gang of The Jotas, a The Voices vagy a Radioactive című Marie Curie életrajzi film.
A legnagyobb sikert viszont 2000-es években indult Persepolis képregénnyel érte el.
Angoulême Coup de Coeur-díjat nyert a 2003-as Angoulême Nemzetközi Képregényvásáron. Később a Persepolishoz kapcsolódó Asszony beszéd szintén elnyerte a francia képregénydíjat. 2007-ben, a képregényt adaptáló animációs film készült, ami világhírnevet hozott Satrapinak. A szintén Persepolisként futó film több fontos filmfesztivált megjárt, 2008-ban pedig César-díjjal tüntették ki. Mind a filmről, mind a képregényről azóta rengeteg írás és elemzés jelent meg, mondhatni az elmúlt évtizedben igazi klasszikussá váltak. Nem véletlenül.
Aki olvasta anno a Persepolist, tudja, Satrapi gyerekként kemény időszakon ment keresztül. Önéletrajzi ihletésű képregénye 1970-1980-as évek Iránjába visz minket, ahol a sah, majd az Iszlám Köztársaság rémuralma alatt próbáltak élni valahogy az irániak. A szerzővel azonos főhős, Márdzsi mindössze tízéves, amikor kötelezővé teszik a nőknek a kendőviselést, bezárják a világi iskolákat, és Irak ledobja az első bombát Teheránra. A kislány nagyon is jól érti az őt körülvevő eseményeket, és mindez fel is háborítja, meg is próbál tenni mindez ellen a saját eszközeivel. Közben szülei úgy látják, lányukra nem vár túl fényes jövő a háború dúlta Iránban, ezért tizennégy évesen Bécsbe küldik Márdzsit egy jobb jövő reményében. Azonban egy idegen ország szülötteként nem is olyan egyszerű az élet a világ szabadabb részén.
A Persepolist legtöbbször grafikus memoárnak szokták nevezni, Satrapi viszont nem tekinti önéletrajzinak a művét.
Az eredeti megjelenést követő tizenkilenc év igazolni is látszik a szerző igazát. Habár a képregény főbb történései megtörtént történelmi eseményekhez kötődnek (pl. az 1978-as iráni forradalom, az irán-iraki háború), az ezek kapcsán megfogalmazott megfigyelések és mondanivalók nagyon is univerzálisak. Annyira, hogy napjainkban is aktuálisak, és gyomorba vágóak, ha egy-egy iráni eseményben jelenünk kül -és belpolitikai történéseit ismerjük fel. Például egy „a nők takarják el a hajukat, mert a férfiakban gerjedelmet kelt a haj” és a „biztos olyan ruha volt rajta” mondatokat ha végiggondoljuk, nagyon is ugyanaz a hímsovinizmus mondatja ki.
Az ehhez hasonló apró felismeréseket nem rágja szánkba Satrapi, inkább hétköznapi emberek párbeszédein keresztül tárja fel azokat, mondhatni a józan paraszti ész segítségével.
Ilyen momentum például a képregényben, amikor a híradóban mindennap bemondott iráni rakéták száma összeadva sokkal több katonai tartalékot adott ki, mint amekkorával akkor az USA bírt. Vagy az olyan pálfordulások, mint amilyen Márdzsiék szomszédjaival történik, hogy a nagyon is nyugatiasan élő család hirtelen mélyhitű muzulmánná avanzsál.
Az ilyen jelenségekből kultúrától függetlenül minden olvasó le tudja vonni a maga tanulságait, vagy ráismerni saját környezetének történéseire.
Emellett a diktatúra borzalmai is felsejlenek: a propaganda eszközként használt mártírok, a háború folyamatos fenntartása, az élelmiszerhiány és az ember életének legapróbb szeletébe való beleszólás. Így felsorolva is borzalmas belegondolni ezekbe, nemhogy olvasni. Satrapi némi humorral vagy szarkazmussal oldja ezeket a kemény jeleneteket. Egyik ilyen legemlékezetesebb jelenet (ami a film előzetesében is feltűnik), amikor a tizenkét éves Márdzsi elmegy Iron Maiden és Kim Wilde kazettákat vásárolni, ám pont elkapják az állam erkölcscsőszei Nike cipője miatt. Ez a kis jelenet pontosan tükrözi a diktatúrák abszurditását és az ilyen rendszerben élők találékonyságát.
Hasonló módon mutatja be Satrapi Márdzsi bécsi éveit is. A demagóg politikai üzenetek vagy a propagandisztikus álhírgyárak jelenségéhez hasonlóan az itt bemutatott bevándorló élet is aktuálisabb mint valaha. A 80-as évekbeli Ausztriában a tizennégy éves Márdzsi harmadikországbeliként hasonló nehézségekkel néz szembe, mint manapság egy kelet-európai vendégmunkás vagy egy szír menekült egy nyugatabbra lévő országban.
Akármilyen kedvesek is legyenek az emberrel, mindig éreztetni fogják velünk kívülállóságunkat.
A haladónak hitt elméletek és trendek csupán felszínes maszlagként élnek a hétköznapi emberek mindennapjaiban. A honvágy és a magány kibírhatatlan érzése. A rosszakarókról vagy a nagyon erős nemzeti sztereotípiákról nem is beszélve. Az iráni tapasztalatokkal szemben itt nincs önirónia vagy más humoros eszköz, ami ellensúlyozná a helyzet tragikusságát. A kivándorló lét minden árnyoldalát a maga tiszta realitásában kapja az olvasó. Ennél még a fojtogató diktatúra is otthonosabb – jut erre a következtetésre az elbeszélő, majd hazautazik. Ám ekkor jön csak az igazi tragédia, a bevándorló lét betetőzése:
Amikor külföldről hazaérkezve Márdzsi a saját országában is bevándorlónak érzi magát.
Mellesleg az osztrák éveket tárgyaló részben teljesedik ki Satrapi tényleges célja, amin mentén a 2000-es évek elején elkezdte élményeit képregény formába önteni: a nyugati médiában élő Irán képtől egy eltérőt bemutatni. Azok az epizódok, ahol Márdzsit kibeszélik vagy el is üldözik, nagyjából leképezik, a 80-as évek hírei alapján milyen kép alakult ki az irániakról Európában: terrorista, vallási fanatikus, őrült. Az otthon maradt irániak mindennapjai pont ezek ellenkezőjére mutatnak rá, míg a sztereotípiák inkább az ország kormányát jellemzik. Az irániak békére vágynak, kíváncsiak figyelik a nyugati dolgokat, miközben élik és tisztelik azt a saját kultúrájukat, amelyhez elég ellentmondásos érzéseik fűzik őket. De egy nyugati emberhez hasonlóan egy iráni is csak boldog szeretne lenni, ennél többre nem vágyik.
Marjane Satrapi kultképregénye, a Persepolis megjelenése után tizenkilenc évvel is lelkileg megterhelő, de mégis humoros és valahol nagyon is hétköznapi olvasmány. Megállja a helyét történelmi korrajzként, fejlődéstörténetként is.
Hiába foglalkozik specifikus történelmi eseményekkel, mondanivalójában univerzális mű, amelynek jeleneteire magyar olvasókként is bőven együtt tudunk érezni – akár múltunk, akár jelenünkön keresztül.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
