A Skywalker korával lezárul egy korszak a Star Wars-filmek történetében, de ahhoz, hogy ez jól sikerüljön mindenképp szükség volt J.J Abramsre, aki ha néha vélhetően megosztó magyarázatokat, vagy rossz értelemben nem várt fordulatokat is dobott be, mindenképpen egy jól megírt, kerek egész és az egész franchise szempontjából grandiózus filmet hozott össze. Spoilermentes kritika.
Bármit is gondol róla az ember, a Star Wars több, mint negyven éve az életünk része. A három trilógia és megannyi animációs, illetve a The Mandaloriannal induló, élőszereplős sorozata nemcsak művészetileg értékelendő filmes univerzummá nőtte ki magát, hanem brutális méretű pénzgyártó gépezetté is. A Star Wars tehát önmagában nem csak a rajongói szíveket, de a pénztárcájukat is újra és újra meghódítani akaró űreposz. J.J Abrams feladata 2015-ben tehát nem csak az volt, hogy készítsen egy jó Star Wars-filmet, hanem egy üzletileg is jól értékesíthető produktumot kellett leszállítania, ami egyszerre szólt minden generációhoz, legyenek azok akár az eredeti filmek rajongói vagy az előzménytrilógián felnövők.
Star Wars: Az ébredő erő – Ez az a Star Wars-film, amire vártál
Látnunk kell tehát, hogy a Star Wars egy ugyanolyan üzleti vállalkozás, mint bármelyik másik blockbuster a világon, talán annyi különbséggel, hogy soha más franchise nem gerjesztett ennyi vitát. Már a hetedik rész után is, a Rian Johnson-féle nyolcadik után pedig főleg felbolydult a rajongói közösség. Részben persze olyan hülyeségek miatt, hogy milyen neműek, bőrszínűek vagy szexuális identitásúak a szereplők, vagy, hogy milyen logikátlanság van egy olyan űrmesében, ahol bináris nyelven, emberek számára viszont érthetően beszélő robotok, fénykardozó varázslók, meg lézersugarat nyílpuskával lövöldöző majomkutyaemberek kiabálnak érthetetlenül, amit, ahogy a robotokat, az emberek értenek, csak a nézők nem. Közben a “jók” vagy négyszer ugyanazzal a módszerrel pusztítják el a “rosszak” nagy lézersugarakat lövő űrállomásait. Persze azért voltak tényleg furcsa és kifogásolható momentumok is, mint Leia lebegése. Bármit is gondolunk a hetedik és nyolcadik részről, egy biztos: J.J Abrams nem állt kisebb feladat előtt, mint négy évvel ezelőtt Az ébredő Erő bemutatójakor, sőt!
A Skywalker koráról egy dolgot biztosan lehetett tudni: ez lesz az a film, ami végül pontot tesz Luke, Leia, Han Solo és úgy általában minden, a környezetükben lévő barátjuk vagy ellenlábasuk történetének végére. Kevés is ezért a címben eldurrantott kritikusi közhely, hogy méltó folytatás, hiszen ahogy bármelyik eddigi filmet is szanaszét szedte a szakma és a rajongók is külön-külön csoportokra szakadva, úgy fog ugyanez történni a Skywalker korával is, úgyhogy majdnem mindegy, hogy az-e vagy sem. Mégis: bár akad vitatható rendezői és forgatókönyvírói döntés, amin majd lehet vekegni, a Skywalker kora tényleg annyira kerek, hogy nemcsak az új trilógiát teszi rendbe, hanem a teljes eddigi Skywalker-sagát is. Abrams úgy hozta vissza a franchise-t az egyébként erényekkel is bőven rendelkező Az utolsó Jedik után a gödörből, mintha mindig is erre készült volna. A hardcore rajongóknak biztosan fel fog tűnni például, hogy mennyi részletet emelt át a Legendákból, és hogy mennyi olyan ötletet szuszakolt bele, amit már a hetedik részben is szeretett volna ellőni. A galaxis egyre csak tágul különböző bolygók, társadalmak, kultúrák és frakciók tekintetében, amiben mindig jó elveszni. A film grandiózussága viszont nem csak a távolságok, az űrhajók vagy a csaták méreteiben jelenik meg, hanem abban is, ahogy a saga korábbi nyolc filmjének eseményeit részben leleplezi, részben elmagyarázza, és részben újraértelmezi.
A Skywalker kora mégsem tűnik magyarázkodásnak vagy az elvarratlannak tűnő szálak béna elvarrásának, mivel – néhány kivételtől eltekintve – a legtöbb fordulat valamely korábbi filmből következik. Amire a rendező nagyon jól ráérzett, amikor műfaji sajátosságot adott a film nagyobbik felének, ami lényegében egy kincskeresős, kalandos roadmovie-nak feleltethető meg, akár Az ébredő Erő, csak épp sokkal nagyobb tétekkel játszik. Fősodorbeli filmekre – Abrams filmjeit leszámítva – eddig nem nagyon volt jellemző, hogy a “Star Wars-műfajon” kívül más zsánerük lett volna, nála viszont újra egyértelműen tetten érhető ez a szándék és megint nem sül el rosszul. A cselekmény iszonyatos lendülettel pörög, talán jobban, mint eddigi bármelyik Star Wars-film, mégis jut idő a fő történetszálat magyarázó minden apró és fontos részlet bemutatására és elmagyarázására, amit viszont, – ahogy a Star Wars-filmeknél azt már megszokhattuk – sajnos változatlanul és meglehetősen szájbarágósan mondanak el a karakterek egymásnak és a nézőknek is. És nem átallanak közhelyes igazságokat puffogtani sem, amit pl. az első trilógia vitathatatlanul nem tett, csak az előzmények és az újak.
Az utolsó Jedik kevés erényei közül az egyik biztosan az volt, hogy mert kísérletező lenni úgy, hogy közben megtartotta a karakterek legfőbb motivációt és jellemvonását. Ilyen volt Rey és Kylo, az Erőn keresztül való kommunikációja, vagy Leia és Poe közti generációs szakadékának körüljárása, Kylo, Hux és a Legfőbb Vezér csörtéje vagy az Erő újabb rétegeinek bemutatása. A Skywalker kora bizonyos szempontból úgy tűnik, hogy még továbbmegy – pl. a karakterek viszonyait vagy az Erő működését illetően – mégis, mintha kevésbé lenne meg benne a bátorság és újítási szándék, mint Az utolsó Jedikben. Ez persze egyéni ízlés kérdése, kár ezen lamentálni, én pl. nyitott vagyok az újdonságra, vagy a váratlan dramaturgiai döntésekre. Mégis furcsa, mikor úgy tűnik, egyes karakterek sorsára először például pecsét került, de ezt J.J Abrams gyorsan vissza is vonja, behoz izgalmas, teljesen új vagy korábban csak pár pillanatra felvillanó szereplőket, de nem használja ki őket igazán, ahogy egy-két régi ismerős is tiszteletét teszi ugyan, de a fanservice-en kívül kevés funkciójuk van. Ráadásul akadnak olyan váratlan fordulatok, amik bár előreviszik a cselekményt, olyan sebességgel történnek meg, hogy nem igazán lehet elmélyedni bennük. A látvány is ilyen sűrű néha: biztos vagyok benne, hogy itt a legmagasabb űrhajó/négyzetcentiméter szám, ez pedig néha már inkább zavaró, mivel képtelenség kiszúrni bármilyen látványos csatajelenetet. Közben viszont helyszínek tekintetében csodálatosan gazdag ez a film.
A film két igazi érzelmi csúcspontja viszont bravúros forgatókönyvírói munka, pedig az egyik csak egy háromszavas párbeszéd, ahol se móka, se csatazaj nincsen. Carrie Fisher halála ellenére ebben a filmben szép és dramaturgiai szempontból fontos szerepet kapott, ami megint csak a forgatókönyvet dicséri. A jó és rossz, a Világos és a Sötét Oldal küzdelme pedig bár nem mélyül el jobban mint, a nyolcadik részben, teljes egészében átszövi a filmet és végig koncentráltan uralja a cselekményt.
A Skywalker kora tökéletesen megfelel a Disney által diktált, év végi profitmaximalizáló akciójának, hiszen tele van jól merch-elhető űrhajóval, karakterrel és helyszínnel, a fanservice pedig a csúcsra jár. Nagy valószínűséggel, mint bármi, ami sok embert érdekel és képes megosztani, ezt a filmet is utálni fogják egy csomóan, mások meg puffogtatják a “méltó lezárás” frázist.
A lényeg közben mégis az, hogy itt egy film, ami elérte, hogy a jó forgatókönyv, az átélhető karakterek, leleplezett hazugságok és feltáruló titkok miatt újra rajonghassak egy filmért, ahol a robotok bináris nyelven beszélnek, az idegen lények lézersugarakat lövöldöznek és fénykardozó varázslók a főszereplők. Úgy néz ki, utoljára.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
