Egy japán film kapcsán némiképp túlzás volna elsütni az „ehhez foghatót még nem láttál” közhelyet, hiszen a távol-keleti ország jó párszor meglepte már a nyugati nézőket olyan művekkel, amelyekre azok nem voltak felkészülve. A One Cut of the Dead egyediségéhez azonban kétség sem férhet, és noha elsőre bizonyára a horrorrajongóknak indítja be a nyálelválasztását, számukra a rossz hír az, hogy ezt egyáltalán nem az ázsiai moziktól megszokott brutalitásnak, hanem fenomenálisan felépített, többrétegű formátumának köszönheti.
Japánban, egy elhagyatott vízmű területén zombifilmet forgat egy stáb – vagyis forgatna, de a rendező nincs megelégedve a főszereplő színésznő munkájával. A helyzet azonban azonnal megváltozik, amint igazi élőhalottak támadják meg a csapatot: a rémület immár valódi, a direktor legnagyobb örömére. Azonban az elszabaduló pokol csak az első lépcső abban az őrült és többszintű élményben, amelyet a One Cut of the Dead tartogat. Ennél többet tényleg kár lenne írni az alapötletről, ugyanis a film egyik legizgalmasabb vonása, ahogyan időről időre új alapokra helyezi a koncepciót.
Egy többszörös meta-narratívával van dolgunk, amivel már csak azért is fontos tisztában lenni, mert amíg ezt nem vállalja fel a One Cut of the Dead, addig tényleg csak egy bénácska amatőrfilmmel állunk szemben, amelynek legfigyelemreméltóbb vonása, hogy egyetlenegy snittből áll. Persze a trash rajongói számára az első szakasznak is meglesz a maga bája, de igazán akkor kezd el klappolni minden, amikor kiderül, hogy a valódi film egyáltalán nem az, amely az első fél órában elindult.
A One Cut of the Dead ugyanis egyáltalán nem olcsó horror, hanem elsősorban komédia, egyben pedig szerelmeslevél a (filléres) filmkészítéshez. Hogy mennyi minden csúszhat félre egy forgatáson, és hogy mennyire nem érzékelhető a vásznon semmi abból az emberfeletti erőfeszítésből, ami ennek a varázslatnak a létrehozásához szükséges. És hogy néha nem kellenek milliók egy jó filmhez, csak egy ötlet, valamint rengeteg lelkes és áldozatkész stábtag. Ez egyben persze azt is jelenti, hogy a filmes szakmához konyítók számára jelenti a legnagyobb élményt, akik valamilyen formában már személyesen is megtapasztalták, amiről ez az alkotás szól.
Ugyanakkor laikusok számára is lenyűgöző lehet, hogy a One Cut of the Dead mennyire szellemesen, aprólékosan ki van találva: minden képen kívüli hangeffekt, furcsa félmondat, bizarr kameramunka értelmet nyer előbb-utóbb. A vérmesebb rajongók számára valószínűleg egy újranézést is megérhet, hogy helyretegyék eme remekül felépített kirakós minden darabját. A film a humorát is elsősorban ezekből a felismerésekből, „aha!”-élményekből nyeri, és nem abból, hogy közvetlen módon kacagtató volna – sajnos az ázsiai filmekre jellemző színpadiasság valamennyire a komikum élét is elveszi.
A legfőbb kritikánk ugyanakkor mégiscsak azzal kapcsolatban lehet, hogy a játékidő felének is el kell telnie, mire kiderül, mire megy ki a játék, az addigi altatásra pedig nem elégséges magyarázat, hogy utólag minden értelmet nyer. Arról nem is beszélve, hogy így a röpke másfél órás film pont azon a ponton ér végét, amikor igazán elkezd szórakoztatóvá válni. A One Cut of the Dead tehát távolról sem tökéletes, de éppen arról szól, hogy a mozi varázsa sok esetben éppen a tökéletlenségekből, a félresikerült, kapkodva improvizált húzásokból származik, és ezt kevesen tudják olyan ötletes formában kommunikálni, mint ez az alkotás.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
