Minden idők egyik legjobb B-filmje, a világ legjobb folytatása, és három kevésbé sikerült film – ez a Terminátor-széria, amely idén újjászülethet, de akár örökre a roncstelepen is ragadhat.
A gép, ami érted jön a jövőből
A Világ Ura, a legnagyobb amatőr tengerbúvár, vagy legújabban Mr. Avatar, azaz James Cameron fizikát tanult az egyetemen, később azonban kamionsofőrként helyezkedett el, szabadidejében pedig maketteket készített. Első mozgóképes próbálkozásában, a Xenogenesis című rövidfilmben már minden megvolt, ami miatt később imádtuk: a világűrben kalandozó ember, a gyilkos robot, az erős női főhős, na és persze a kimunkált látványvilág.
A szakmába a B-filmek pápája, Roger Corman mellett tanult bele, neki köszönheti, hogy elnyerte a beszédes nevű Piranha 2.: Repülő gyilkosok írásának és rendezésének jogát. A film botrányos lett a stábon belüli viaskodások miatt (ironikus, hogy később a folytatások királyának nevezett direktor egy gagyi második résszel debütált a nagyjátékfilmes területen), mégis fontos állomása a kanadai rendező pályafutásának, ugyanis a mű sajtókörútján Cameron annyira lázas lett, hogy álmában feltűnt egy lángokból kiemelkedő, ölésre programozott robot. Így született meg első nagy sikere, a Terminátor: A halálosztó ötlete.
Noha később kiderült, hogy Cameron nemcsak víziójára, hanem egy Harlan Ellison nevű sci-fi író munkájára is hagyatkozott, ez vajmi keveset von le érdemeiből. A történet szerint a jövőben háború dúl az emberek és a Skynet nevű mesterséges intelligencia között. A gépek visszaküldenek egy emberi kinézetű masinát 1984-be, hogy likvidálja Sarah Connort (Linda Hamilton), az emberi ellenállás vezérének leendő anyját. Ám egy katona, Kyle Reese is visszatér a múltba, hogy megvédje a fiatal nőt. A férfi és a nő a nagy rohanásban összemelegednek, szerelmük gyümölcse pedig John Connor lesz…
Cameron az időutazás hülyeségeit (John Connornak vissza kell küldenie apját a múltba, hogy megszülethessen) az alacsony költségvetés ellenére is ügyes vizualitással, nyers, kemény akciókkal és feszült légkörrel feledtette, miközben érdekes történetet mondott el az emberekről, akiket – ha nem óvatosak – a saját technikájuk és nagyzási vágyuk fog kinyírni. A rendező legnagyobb ütőkártyájának azonban az akkoriban még viszonylag ismeretlen osztrák testépítő, Arnold Schwarzenegger bizonyult: egyértelmű, hogy még az Isten is a sztoikus nyugalmú, megállíthatatlan buldózer szerepére teremtette. Arnold a hidegvérű, a Halloween Michael Myersére hajazó gyilkológép eljátszása után hamar Hollywood tetején találta magát. Ám nemcsak az ő csillaga emelkedett fel az égig, hanem a mögötte álló „agyé”, Cameroné is, aki innentől kezdve keresett név lett a szakmában.
Folytatást csak okosan, szépen, ahogy Cameron csinálta, úgy érdemes
Cameronnak volt ötlete a folytatáshoz, de az akkori technikai lehetősége még nem tették lehetővé elképzelései megvalósítását, így mással kezdett el foglalkozni. 1986-ban megrendezte Ridley Scott űrhorrorjának folytatását, A bolygó neve: Halált, amelyet a szakma és a nézősereg szintén üdvrivalgással fogadott, és sokan jobbnak tartják az első résznél, majd a különleges, víz alatti idegeneket felvonultató A mélység titkát. Mindkettő nagy befolyással bírt a Terminátor 2-re, amely korának legnagyobb költségvetésű mozija (ez volt az első film, amelynek gyártási költsége átlépte a 100 millió dollárt), a számítógépes trükkök felhasználásának megreformálója és nem mellesleg minden idők talán legjobb folytatása.
Cameron műfajt váltott: slasher helyett egy sci-fi köntösbe bújtatott akciófilmet alkotott. A rendező már az A bolygó neve: Halál esetében is ezt csinálta: Scott klausztrofób kamara-horrorját követően egy nagyobb, hangosabb sci-fi akcióval lepte meg a nagyérdeműt. A hangulat is megváltozott: a T1 nyomasztó, a jövőt megmásíthatatlannak valló felfogása a második részben eltűnt, ezt az alkotás már egy jó nagy adag optimizmus hatotta át („Nincs végzet”).
Arnold Schwarzenegger a ’90-es évek elején már hatalmas sztár volt, és úgy vélte, az antagonista újbóli eljátszása nem tenne jót renoméjának, a szerepről azonban nem akart lemondani. Cameron a filmtörténelem egyik legzseniálisabb csavarjával állt elő: Arnold ezúttal a jó oldalon tér vissza a jövőből. Ráadásul az első részhez képest többet beszél – az „I’ll be back!” után újabb büntető egysorosokkal („No problemo! Hasta la vista, baby!”) gazdagítja a popkultúrát. A gép egyetlen feladata védelmezi a fiatal John Connort, akit Edward Furlong meggyőzően hoz. A 10 évvel ezelőtti események után elmegyógyintézetbe zárt Sarah Connor (Linda Hamilton még Furlongnál is jobb) is jelentősen megváltozott: a múlt és a jövő démonai elől menekülő nő itt már egy harcos amazon, aki leginkább az Aliens badass hősnőjére, Ripley-re (Sigourney Weaver) hasonlít.
Schwarzi „megtérése” miatt a sötét oldalon is valami emlékezeteset kellett produkálni, így jött a T1000-es modell, amely mimetikus polialoidból, azaz folyékony fémből áll, és emiatt bármi vele egyező térfogatú dolognak fel tudja venni az alakját. Cameron A mélység titkában kikísérletezett morfing-technológiát fejlesztette tovább az új típusú gyilkológép megalkotásához (a Star Wars-okon is dolgozó ILM szakemberei által készített effektekre 8 millió dollárt költöttek, amely több, mint az első rész teljes költségvetése!). A kanadai rendező tökéletesen castingolt, amikor a szerepet az addig ismeretlen Robert Patricknek adta: Patrick arckifejezése olyan hideg, mint a karakterét alkotó anyag, szenvtelen alakításának köszönhetően gyakorta lopja el a show-t. A híresen perfekcionista Cameron arra kérte a színészt, hogy tanuljon meg úgy újratölteni, hogy nem néz rá a fegyverére – és ez egy teljesen logikus lépés, hiszen egy ölésre programozott robot nem tököl ilyesmivel.
A film legnagyobb erőssége azonban a hihetetlen precizitással összerakott akciójelenetek: a valóban felépített, hatalmas műgonddal megalkotott díszletek közül nem egy robban darabokra, miközben Cameron végig ügyelt arra, hogy filmjében ne legyen két ugyanolyan csörte – persze a vágás, a ritmus és a tempó mindegyikben kifogástalan. Nem véletlenül lett tehát Az ítélet napja hatalmas klasszikus és box office-király (gyártási költségének ötszörösét hozta vissza).
Ezért kár volt visszatérni
A T2-nek létezik egy alternatív befejezése, amelyben kiderül, hogy a Cyberdyne filmvégi felrobbantásával valóban sikerült elkerülni a gépek hatalomátvételét. Az idős Sarah Connor ugyanis egy diktafonba elmondja, hogy a nukleáris holokauszttal járó Ítélet napja nem jött el 1997-ben, és hogy a felnőtt John már a kongresszusban harcol egy szebb, békésebb világért. Nagy kár, hogy Cameron nem ezt a jelenetet rakta filmje végére, mert ezzel talán megakadályozhatta volna a további, rosszabbnál rosszabb folytatások elkészülését, amelyek miatt a széria pöcegödörbe került.
A T2 után nem sokkal Cameron elkezdte tervezni a harmadik részt. Beszélt is róla Linda Hamiltonnak és Schwarzeneggernek, ám a Két tűz között és a Titanic mellett kevés ideje akadt a projektre, és egyszerűen nem tudott elegendő ötletet felmutatni egy filmhez, így visszakozott. Meggondolni pedig már nem tudta magát, mert a ’80-as évek egyik legsikeresebb producerpárosa, Mario Kassar és Andy Vajna szívós munkával megszerezték a Terminátor jogait, így – egy alaposan felfrissített alkotógárdával – ők valósíthatták meg a harmadik, A gépek lázadása alcímmel ellátott epizódot.
A rendezői székbe a szintén B-filmes gyökerekkel rendelkező Jonathan Mostow került, aki kiváló munkát végzett a Félelem országútján című rendezésében, a blockbusterek világában azonban már nem tudta kamatoztatni tehetségét. Az első, maratoni hosszúságú akciójelenet ugyan még méltó Cameron filmjeihez, de utána Mostow látványosan kifogy a puskaporból, és csak szétvágott és fantáziátlan ütlegelésekre telik tőle. De ha ez még nem lenne elég, a film – igazodva az új évezred elvárásaihoz – alaposan túlhasználja a számítógépes technikát, a műség pedig – hiába a 200 milliós gigabüdzsé – meglátszik a produkción. A T2 egyik legzseniálisabb húzása pont abban rejlett, hogy csak akkor fordult virtuális trükkökhöz, amikor nagyon kellett (a legfőbb attrakciónál, a T1000-esnél), egyébként minden mást valóban megcsináltak, ennek köszönhetően pedig szinte érezni lehetett az összecsapások energiáit. A T3-ban már kevésszer tapasztaljuk meg a valóságot: a két terminátor csatája olyan, mintha gumimacik verekednének.
Apropó terminátorok: A gépek lázadása talán a gyilkológépek frontján rúg a legnagyobbat az előzményekbe. Noha nem tűnt rossz ötletnek, hogy a visszatérő Schwarzenegger figuráját az olvadt acél után öniróniába is mártsák, ám jeleneteinek többsége ( például a „Kérd meg a kezem!” geg) inkább illik egy paródiába, mintsem egy rendes Terminátor-filmbe. A gépek ezúttal egy nő képében támadnak, azonban a Kristanna Loken által alakított T-X-ből annyiszor csinál hülyét a forgatókönyv, hogy a karakter teljesen erőtlenné válik. Sajnálatos módon az emberek terén is kudarcot vall a film: John Connor leendő felesége, Kate hullagyenge Sarah Connor-pótlék, a felnőtt, a világ elől menekülő John Connor karakterútja pedig hiába érthető, Nick Stahl túl sokat nyavalyog – a tizenéves Edward Furlongnak elhittem, hogy ő lesz az emberiség vezetője, felnőtt kollégájának viszont nem igazán. A gépek lázadása egyetlen erőssége az elképesztően sötét befejezés, amely a második résszel szemben elhozza az atomháborút és a gépek korát.
John Connor a Mad Maxben
A harmadik rész lezárása egyértelművé tette, hogy a készítők nem játszhatják el újra a múltba visszaküldött terminátor koncepcióját, hanem a jövőbe kell tekinteniük. Az egyfajta alternatív harmadik résznek is tekinthető Sarah Connor krónikái tévésorozat ugyan még tett egy gyenge kísérletet az időutazással, de a negyedik mozifilm, a Megváltás már meghallotta az új idők új dalát, ezért a posztapokaliptikus 2018-ban, a gépek elleni háború kellős közepén vette fel Connor történetének fonalát.
A sorozatot új alapokra helyezni kívánó Megváltás (még Arnold is csak egy nyúlfarknyi CGI-betét keretei közt tűnik fel!) kétségtelenül előrelépés a harmadik epizódhoz képest, az új direktor, McG önmagát és az átlagos látványfilmeket is felülmúlóan izgalmas, ütős akciókat varázsolt a vászonra, a saját messiásszerepében vakon hívő Connor (Christian Bale) és a Terminátor-mítosz új résztvevője (Sam Worthington), az ember-robot hibrid Marcus pedig érdekesek, de sajnos nem tudnak eléggé kiteljesedni. Utóbbi esete különösen fájdalmas, hiszen az ember és a gép összefonódása fontos sci-fi téma (lásd például Ex Machina), de itt elsikkad a robbanások között. Mivel a Megváltást egy trilógia kezdő részének szánták, érthető, hogy az alkotók miért égették takaréklángon matériájukat, de így a végeredmény olyan lett, mint a Terminátor maga: masszív kiállású, de lelketlen.
Összekutyult legendárium
A Megváltás még kevesebb embert érdekelt, mint a harmadik rész, így a széria újabb „átprogramozásra” szorult. Az ötödik Terminátor-mű, a Genisys azonban minden eddiginél nagyobbat rúgott a cameroni örökségbe. A film alaposan megkavarja az első két Terminátor idővonalát (a történet szerint Kyle Reese egy olyan 1984-be érkezik, ahol már két gyilkoló gépezet tevékenykedik), ám ez a manőver nem egy kreatív újraértelmezést szül, hanem inkább egy minden értelmet nélkülöző mixtúrát, erőltetett fan service-el, súlytalan akciókkal és egy elképesztően félrecsúszott szereplőgárdával. A némi fémbeültetésen átesett John Connort játszó, amúgy tehetséges Jason Clarke-ot nem tudjuk komolyan venni, Emilia Clarke, mint a kőkemény Sarah Connor is egy vicc (Linda Hamilton kettétörné, mint a ropit), Kyle Reese pedig bár itt kapja a legnagyobb teret a sorozatban, a szerepet alakító Jai Courtney csak bambán bámul maga elé. Egyedül Schwarzenegger tud értékelhetőt nyújtani: többnyire még mindig hatásosan hozza évtizedes manírjait.
Egy új remény
A Genisys megbukott, a jogok pedig visszakerültek James Cameronhoz, aki idén Sötét végzet címen újabb folytatást küld a mozikba. A film egy újabb reboot lesz, ami csak az első két részt veszi figyelembe, és visszatér benne Schwarzenegger, Linda Hamilton és Edward Furlong is. Cameron csak a forgatókönyvbe szólt bele, a rendezőnek, Tim Millernek (Deadpool) teljesen szabad kezet adott. Noha a sikert sikerre halmozó Cameron visszatérése mindenképpen örömteli hír, az előzmények fényében a közönség többsége szkeptikusan tekint a jövő felé. De ahogy a széria egyik leghíresebb mondata tartja: ” Nincs végzet, csak ha bevégzed.”
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
