HIRDETÉS

HIRDETÉS

Film

Az Ad Astra minden érdeme ellenére néha két szék közé esik

Az űr a legvégső határ. Ennek végtelenjét járja Brad Pitt. Ám hiába merészkedik oda, ahová ember még nem merészkedett, így sem menekülhet a magányától, a megbánásaitól és az apja hagyatékától. Az Ad Astra – Út a csillagokba az egyik legintimebb „világmegmentős” űrfilm, ami nem csupán azért az év sci-fije, mert alig készül már nagyköltségvetésű sci-fi film. Spoileres kritika.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

2019-ben már az Ad Astra – Út a csillagokba puszta elkészülése is egy kisebb csodának érződik. Hiszen utoljára az Interstellar idején láttunk egy nagyköltségvetésű, széleskörű mozi forgalmazásba küldött, eredeti ötlet alapján készült sci-fit. A hangsúly pedig ez esetben a sci-fin van. Az Ad Astra ugyanis nem egy sci-fi elemeket használó akció/kaland blockbuster, hanem a szó klasszikus – Arthur C. Clark és Robert Heinlein nevével fémjelzett – értelmében vett, a hetvenes évek modorában elkészített tudományos-fantasztikus mű. Olyan alkotás, amelynek lényege nem a sci-fis külsőségekben, és még csak nem is egy (elemeiben reálisnak is tűnő) jövőkép felfestésében keresendő, hanem a gondolatiságában. Még ha utóbbi nem is annyira árnyalt, vagy mély, mint sokan számítanának rá, a mai mozimezőnyt nézve mindenképpen dicséretes, hogy egy blockbuster kiállású film meg meri lépni, hogy ne kizárólag a külsőségeiben legyen sci-fi. Ráadásul gondolatiságát tekintve az Ad Astra bizonyos szempontból, különösen a műfajához és címéhez képest, egészen meglepő irányba megy el.

Gyorsan szögezzünk le valamit: a sci-fi lényege nem feltétlenül a természettudományos, kvantumfizikai és asztrológiai pontosságban rejlik. Az Ad Astra – Út a csillagokba számtalan olyan jelenetet tartalmaz, amin károghatnak a fotelszakértők, hogy „hát a valóságban ez nem is így van”. Az interneten belefutottam olyan véleménybe, ami kifogásolta, hogy nem kapunk választ arra a minden szempontból lényeges kérdésre, hogy „Ugyan mit evett Brad Pitt és Tommy Lee Jones az űrben töltött hónapok alatt, illetve hová mentek WC-re?”. Emellett kétségtelenül látszik a filmen, hogy bár egy 100 milliós büdzséjű, kvázi-blockbuster, az akciójelenetei bizony fizikai értelemben véve elnagyoltak.

HIRDETÉS

Ám mindezek ellenére James Gray rendezése épp annyira hard sci-fi, amennyire 2019-ben egy nagyköltségvetésű stúdiófilm az lehet. Persze az elmúlt pár évben több olyan nagyköltségvetésű sci-fit is láttunk, amelynél külön hangsúlyt fektettek az alkotók arra, hogy minél hűebbek maradjanak az ismert világunk fizikai és asztrológiai szabályaihoz (Mentőexpedíció, Interstellar), és bár valamennyire ez az Ad Astra esetében is felmerülhetett – a rendező beszélt asztronautákkal –, a hangsúly egyáltalán nem ezen volt. A ma már klasszikusként számon tartott sci-fik ugyanis nem feltétlenül a tudományos hitelességük miatt váltak maradandóvá, hanem azért mert a futurisztikus külsőségeiken túl valami általánosat is meg tudtak fogalmazni az emberi létről. A legjobb sci-fik ugyan a jövőben játszód(hat)nak, ám valójában rólunk, a jelenünkről és a mi életünkről (és persze egy lehetséges jövőképről) szólnak. Ilyen film az Ad Astra is, amely sok külföldi kritikus szerint a 2001: Űrodüszeia és az Apokalipszis most sajátos elegye. Amellett pedig, hogy ez egy kétségtelenül jól hangzó és figyelemfelkeltő hasonlat, még pontos is.

James Gray rendezése ugyanis tényleg olyan, mintha Kubrick filmjének külsőségei és melankolikus tempójába helyezte volna bele Coppola háborús eposzának a cselekményét. Hiszen a középpontban itt is egy sztoikus, a külvilág felé látszólag érzéketlen hős (Roy McBride – Brad Pitt) áll, akinek a küldetése, hogy felkutasson egy kegyvesztett és veszélyes férfit. És csakúgy, mint az Apokalipszis mostban Kurtz ezredes, úgy McBride Neptunusznál bujkáló apja (Tommy Lee Jones) jelenléte is végig érezhető a filmen, annak ellenére, hogy a két karakter csupán a fináléban találkozik. Ám a hasonlóságok ellenére mégsem szimpla utánzatról van szó, hiszen Pitt karaktere teljesen más fejlődésen megy keresztül, mint Coppola klasszikusának főhőse, és ezért értelemszerűen maga a film is teljesen más témákkal dolgozik.

A gyönyörűen és roppant kifejezően fényképezett látvány (operatőr: Hoyte Van Hoytema) és a 70-es éveket idéző melankolikus filmzene (zeneszerző: Max Richter) által adott atmoszféra, illetve a féltucat, koncepciójában blockbusterhez illő, kivitelezésében azonban sokkal visszafogottabb és jóval kevésbé hatásvadász akciójelenet mögött ugyanis éppen a Pitt által megtett út a lényeg. Mármint nem a fényévek, hanem a karakter talán még annál is nagyobb belső utazása. Ennek az utazásnak a végállomásától válik az Ad Astra egy meglehetősen atipikus sci-fivé, ami meglepő érzékenységgel reagál a korhangulatra is.

Első ránézésre az Ad Astra egy űrbéli road-movie, melynek lényege, hogy egy magányos, a múltjától szabadulni kénytelen ember megtanulja értékelni az életet, és elkezd az igazán fontos dolgokkal foglalkozni. Ám James Gray filmje nem pusztán egy ember személyes lelki fejlődésének a krónikája, hanem egy figyelemfelkeltő üzenet az egész emberiség számára, hogy hova kéne fordítania jelenleg a tekintetét.

És ezért válik, az Ad Astra atipikus sci-fi-vé, hiszen a legtöbb űrfilmmel ellentétben nem az űrkutatás fontosságát, és az ismeretlen meghódításának romantikáját hangsúlyozza.  Persze nem rombolja le teljesen az asztronauták mítoszát, de kíméletlenül rámutat, hogy elsősorban nem a csillagok közt, hanem a saját Földünkön van a jövőnk záloga.  Így válik a 70-es éveket idéző külsőségek, és stílusbeli fogások mellett is egy roppant modern filmmé az Ad Astra, hiszen a klímaválság (és az azt övező leghangosabb viták idején) ki mer állni, hogy azt mondja:

Az űr ugyan izgalmas és lenyűgöző hely, de az emberiség jövője egyelőre még mindig a Földön van.

Hogy Gray ezt mennyire szánta az olyan unatkozó milliárdosok számára, mint Jeff Bezos és Elon Musk, akik az űrkutatást választották hobbinak, azt persze nem tudom, de remélem egy kicsit legalább ők is megértik a filmet. Persze szó sincs arról, hogy a világegyetem felfedezése ne lenne nemes, vagy nagyszerű vállalás (sci-fi rajongóként én se mondhatnék ilyet), csak arról, hogy jelenleg nem ennek kellene az emberiség elsődleges fókuszának lennie. Az űr rengeteg lehetőséget rejt, de a legégetőbb problémáinkat előbb itt a Földön kell megoldanunk.

Mindezek mellett az Ad Astra nem egy túlságosan árnyalt film. Sőt, köszönhetően Brad Pitt belső narrációjának olykor kifejezetten szájbarágós. Néhol mintha kicsit együgyűnek is tartaná a nézőjét, amikor a főszereplője szájába ad olyan teljesen triviális dolgokat, amelyek épp a vásznon történnek. Pedig Pitt nagyszerűt alakít, ám talán éppen a játékának – a karakteréből eredő – visszafogottsága és a teatralitás mellőzése miatt érezték szükségét az olykor-olykor a Szárnyas fejvadász moziváltozatának hírhedt narrációját idéző monológoknak.

Részben emiatt is az Ad Astra egy felemás mozi, mintha nem tudná melyik székre üljön a kettő közül: a hard sci-fire, vagy a monodrámára, ezért a kettő közé huppan.

Senki ne dőljön be a gyorsra vágott előzetesnek: az Ad Astra egy komótos líraisággal hömpölygő film. Így, aki eposzi űrakciót vár, az csalódhat, hiszen a film kevés és nem túl hosszú – ám annál kreatívabb – akciójelenetet tartalmaz. De ugyanígy csalódhatnak azok is, akik a 2001: Űrodüsszeia örökösét keresik, hiszen őket éppen az a kevés, és meglehetősen elborult akció szekvencia zökkentheti ki. Illetve az, hogy ez egy jóval egyszerűbb, érthetőbb film, mint Kubrick pszichedelikus űrutazása. Az Ad Astra nem egy „elgondolkodtató” film – jelentsen is ez bármit -, hiszen pontosan és teljesen egyértelműen kimondja, hogy mit szeretne közölni a nézőjével.
Ám Graynek a két véglet között valahogy mégis sikerül felépítenie egy konzisztensnek érződő világot, amelybe épp úgy megférnek a holdjárós űrkalózok, és az űrállomáson elszabadult páviánok, mint az egzisztenciális önmarcangolás. Egy olyan világ, amely részleteiben annyira izgalmasnak tűnik, hogy kedvünk lenne sokkal jobban elmélyedni benne.

Persze erre igazán nincsen szükség, hiszen az Ad Astra így is egy kerek egész filmélmény. Egy költői és magával ragadó utazás a szerzői film és a blockbuster határmezsgyéjéről, ami nem pusztán azért nevezhető az év sci-fi filmjének, mert jó, hanem mert legfeljebb néhány évente kapunk egy ilyen egyedi és ambiciózus alkotást.

8 /10 űrraptor

Ad Astra - Út a csillagokba

Ad Astra

sci-fi
Játékidő: 124 perc
Premier: 2019. szeptember 19.
Rendező: James Gray

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.