Simon Stålenhag svéd digitális illusztrátor, akit neofutorisztikus festményeiről, vagy a No Man’s Sky című videojátékhoz készült munkáiról ismerhet a nagyérdemű. Rajztáblagépén készülő munkáin keresztül nem csak elképzeléseit veti digitális papírra, hanem történeteket is mesél velük. A két tevékenység egyesülésének eredménye a Könyvhéten megjelent Elektronikus állam.
A Stockholm közeli vidék mezői nem tűnhetnek túl izgalmas művészeti témának. Simon Stålenhag viszont egész munkásságát rájuk tudta építeni. A gyerekkori táj, Lars Jonsson ornitológiai illusztrátor és a fiatalként látott sci-fi filmek inspirációja mentén Stålenhag lélegzetelállító futurisztikus, vagy posztapokaliptikus tájakat fest a digitális festészet eszközeivel. A sok kép pedig az évek során történetekké állt össze, amelyek rólunk és társadalmunkról mondanak el egysmást.
Az Elektronikus államban Stålenhag most maga mögött hagyja a svéd tájakat, és a 90-es évek Amerikájának végtelen útjai és hegyei felé veszi az irányt. 2017-ben egy KickStarter kampány keretén belül kiadott artbookjában az illusztrátor, előző két könyvéhez (Tales from the Loop és Things from the Flood) hasonlóan, történettel egészítette ki festményeit. A 144 oldalas kisregénynek is nevezhető kötet egy lány és robotja útját meséli el egy alternatív Egyesült Államokban, ahol megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag vége felé közeledik az emberiség.
A könyv a naplóregény és a road movie jellegzetességeit egyesíti magában.
Előbbi jellemzői egyértelműen a szöveges részekben érhetőek utol. Az elbeszélő, Michelle naplóbejegyzésekhez hasonló rövid bekezdéseken keresztül mesél arról, épp hová tart robotjával, Skippel, vagy felidézi gyerekkori emlékeit aszerint, épp milyen tárgy kerül elé. A road movie hatást pedig a szövegek mellé illesztett digitális képek idézik meg. Az olajfestményeket idéző tájképek egy félig nyugodt és félig nyomasztó atmoszférát kölcsönöznek a köréjük kreált történetnek. A hasonló, egymást követő képek lapozgatása megadja a cél nélküli utazás érzetét, ami az ilyen jellegű történetek a sajátja. A látványt uraló gigarobotok nyugtalanító jelenléte, vagy épp az ürességtől kongó épületek viszont egyetlen kérdés folyamatos feltevésére késztetnek olvasás közben: Mi történt az általunk ismert világgal?
És minél előrébb haladunk a könyvben, annál inkább égetőbbé válik a fenti kérdés. Azonban hiába tűnik úgy, hogy ez az Elektronikus állam központi kérdése, Stålenhag nem erre helyezi a hangsúlyt. Pontosabb az a kifejezés, hogy más oldalról közelíti meg a kérdést. A képekről egyesszám első személyben mesél Michelle, amivel jelzi, hogy ő nem az emberiségről mint egyetemes témáról szeretne valami nagyon bölcset mondani, hanem egyetlen egyénről, aki most történetesen egy tinédzserlány.
Egy olyan lányról mesél, aki nem volt tudatában annak, hogy épp a világ pusztulását nézte végig.
Stålenhag ezen a ponton a legrealistább a könyvében. A kataklizma közepén egy ember nem feltétlen az odavezető bonyolult társadalmi út érdekli, hanem a saját túlélése, jelen helyzetének átértékelése és természetesen traumáinak feldolgozása. A miért esetleg ezek megélése után merülhet fel. Ehhez a koncepcióhoz illeszkedve Michelle szemén keresztül csak néhány fontosabb dolog derül ki a képeken megelevenedő világvégéről, saját céltalansága és múltja sokkal nagyobb hangsúlyt kap a szövegekben és a festményekben.
A képekkel és a rövid szövegekkel Simon Stålenhag egy hangulatos képes könyvet hozott létre az Elektronikus állam lapjain. Habár a kép és szöveg nem minden esetben fedi egymást, mégis képesek egymást kiegészítve működni, és ezzel egy nem szokványos olvasásélményt adni. Rövid, csattanóval záruló történet, ami nem feltétlen azokra a kérdésekre válaszol, amelyekre nagyon tudni szeretnénk a választ.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
