A Csernobil dermesztő emléke a történelem legfélelmetesebb katasztrófájának

A Csernobilt nincs értelme más sorozatokkal összehasonlítani: nem attól kötelező darab, hogy olyan, és annyira jó, mint ez, vagy éppenséggel nem olyan rossz, mint amaz. A Csernobil igazából egy teljesen más tészta, egy teljesen más és meglehetősen összetett aspektusból fantasztikus. A sorozatok műfajában ugyanis igen, készült már ilyen minőségű, ilyen nívójú darab, viszont a téma és annak a fel- és kidolgozottsága, illetve az, ahogy mesél róla – ez az, ami miatt mégis kiemelkedik ez az öt epizód.

Az 1986. áprilisában felrobbant reaktor történetét szinte minden évben halljuk. Fontos, hiszen a bolygón addig nem történt olyan eset, hogy egy tökéletesen biztonságosnak hitt és híresztelt, önmagában pusztítóan veszélyes energiaforrás a levegőbe repüljön úgy, hogy van egy olyan, minden országban használt gomb, ami elméletileg rögtön kiiktatja a veszélyt. Legalábbis nem tudunk arról, hogy történt volna ehhez hasonló eset, és az ilyen mértékű volt, mint ez. Fontos, mert ha ez a destabilizálódott energiaforrás, ha akkor nagyobbat durran és nem képesek időben lenyugtatni, akkor ma nem csak, hogy ezen sorok írója nem fogan meg (vagy hal meg az édesanyja méhében), de annak is jó esélye lenne a nemlétezésre, aki most olvassa – ezt piszkosul érdemes átgondolni, hogy megértsük, miért kiemelkedő a Csernobil. Viszont hiába lenne érdemes, ha minden évben lerágják ezt a csontot. Sokak számára ez a sztori egy vállvonást ér: „tudjuk apa, már mondtad” történet, ami idővel, tanulva az esetből lényegtelenné, sőt tárgytalanná válhatott, mert hát technológia és bűnbánó, elővigyázatos szakértelem.

Szörnyű pillanata volt ez az emberiség energiafejlesztési törekvéseinek, de túl vagyunk rajta. Felejtsük el. Kész is. Majd jövőre, az évfordulón elfelejtjük megint.

Ekkor jön Craig Mazin író, és Johan Renck rendező, akik az ember hátára ejtik a sugárzástól védő betonszarkofágot és szépen megkérnek arra, hogy ha érdekeltek vagyunk a dologban, cipeljük azt hetente egy órácskára.

A svéd származású, inkább videoklipeket rendező (jó, azért egy két Walking Dead-, meg Breaking Bad-epizód becsúszott) Renck, és a Horrorra akadva 3-4 vagy a Másnaposok 2-3 forgatókönyveiért felelős Mazin nem várt módon nyitott borzasztó ablakot ’86-ra, a felrobbant 4-es számú reaktorra és annak politikai kontextusára: a dicső Szovjetunióra, meg az édes kis mismásolására. Mazin gyakorlatilag Gorbacsov száján keresztül kimondott mondatban foglalta össze a szovjet tekintélyelvű, hazugságokra, dilettantizmusra és „külcsín(y)re”, de leginkább önzőségre épülő hatalmi rendszerének ars poeticáját:

„Az erőnket az erőnk látszata táplálja.”

Ez a mondat, mint valami vallató lámpa, ami hirtelen, mintha minden olyan aljas bűntett pofájába világítana, ami a Szovjetunió védnökségében elkövettek. Már ez az egyszerű mondat megérteti a nézővel, hogy miért volt szörnyű ez az egész.

Talán ez volt az első sunyi, alattomos kis gyomros, amit a sorozat kioszt az epizódjai alatt. Hiszen ez a mondat tökéletesen parafrazálja a szovjet, egymás ánuszát egyszerre nyaló és vesszővel óvatosan megkörnyékező hivatalnokok, különféle tanácselnökök, mélyen tisztelt vezérek, elvtársak mellébeszélő válaszreakcióit, amit a film az öt rész alatt roppant őszintén mutat be. Olyannyira őszintén, hogy ezt a fajta egyenességet az oroszok – ha ők készítik a sorozatot – soha nem merték volna bevállalni. Ez abból is látszik, hogy a Csernobil pillanatok alatt felkeltette az orosz hatalombarát sajtó érdeklődését, és hangsebességgel kezdték el diszkreditálni a filmsorozatban látottakat az orosz nép előtt, akiknek amúgy tetszett a sorozat. A sajtó ezekben a pillanatokban is izomból próbálja eladni, hogy az öt részes produktum egy hazug próbálkozás az orosz atomenergia technológiájának lejáratására, de elfér itt a történelemhamisítás is, mert az egész a CIA szabotázsa volt. Úgy látszik, az orosz vezérkar még mindig nem mer őszintén meggyónni, sőt inkább követnék a filmben bemutatott és taglalt hagyományokat.

Ám szerencsére Mazin és Renck mert helyettük beszélni, ráadásul a pártosság utóíze nélkül.

Szikár, tényekre támaszkodó elmesélése ez katasztrófának öt felvonásban, amit az író-rendező páros középen állva ad közre igazi átgondolt katasztrófafilmes dramaturgiával, ám a zsáner sallangjai nélkül. Mert a Csernobil elsőrangúsága pont abban rejlik, hogy úgy adja el a történelmi valóságot, mintha az egy amerikai katasztrófa-fikció lenne, ami úgy marad földön, hogy közben nem válik száraz, ezerszer látott dokumentumfilmmé és/vagy kommersszé.

A Csernobil kifejezetten az a mű, ami ma emlékeztet minket a valóságra, ha netán felszippantott volna radioaktivitás romantikája. Mondjuk úgy, éberre pofoz minket a kérges tényekkel: egy atombaleset eredménye nem óriásgyíkok, szupererők, vagy torz szörnyek, hanem a több évszázadig strázsáló halál. Egyszerűen kirepít minket a komfortzónánkból, ráébreszt minket arra, hogy a filmekben látott, sokszor tudományos-fantasztikumba csomagolt „izgalmasság” valóban megtörténhet, sőt már megtörtént, és minden volt, csak nem szórakoztató.

Viszont erről is elegánsan beszél a sorozat. Nem tolakodik. Nem nyomja az orrunkat a sugárfertőzés okozta horrorba, pont annyit mutat meg belőle, amennyit a néző kíváncsisága még megengedne.

Fegyelmezetten, érzelem nélkül, pókerarccal fogalmazza meg az implicit rendszerkritikát, ugyanakkor nem felejt el mesélni azokról az emberekről, akik valódi és nem a tipikus „szovjet hősként” hoztak áldozatot.

Egyszerű, kimért jelenetekkel, hangsúlyos beállításokkal mutatja be a likvidátorokat (azon személyeket, akik a reaktornál kárelhárítottak), vagy a halálosan radioaktív grafitot az épület tetejéről eltakarító, „biorobotoknak” becézett férfiak munkáját.

Óvatosan dramatizál, nem válik giccsessé, nem lesz hatásvadásszá. Nincsenek látványos robbanások, hullahegyek, csupán tényszerű mesélés. Ámbár több helyen elrugaszkodik a történelemtől ugyanakkor mégsem lesz ettől hiteltelen. Szükséges elmondani, a helyenkénti, elhanyagolható történelmi „hűtlenség” egy szükséges lépés volt a készítők részéről, mivel a hónapokig elnyúló ügyet üzenetkészen és hatásosan (nem tévesztendő össze a hatásvadászattal) kellett egy sorozat formátumába konvertálni. Olyan változtatásokról beszélünk, mint egyes események időbeni sorrendjének a felcserélése, vagy éppen az Emily Watson által játszott Uljana Komjuk fiktív karaktere, aki probléma fokozódásának elhárításán dolgozó tudósokat hivatott reprezentálni. Ennek ellenére a sorozat nem torzít, nem emel ki sorokat a kontextusból, csupán módosításokkal egy működőképes mozgóképpé varázsolja a történelem egy pontját, megőrizve annak emlékezeti esszenciáját.

És annak ellenére, hogy meglehetősen lassú, de kimért tempóban előre haladó sorozatról beszélünk, mégis nyugtalanítóan feszült, izgalmas marad az elejétől a végéig. Az első résztől az utolsóig mindig mutat valamit, amitől még súlyosabbá válik a szarkofág a hátunkon, még kényelmetlenebbé lesz a cipelése. Minden epizódban beleöklöz a gyomrunkba és szembesít minket azzal, hogy harminchárom éve történt egy olyan baleset, ami miatt – ha ennél is rosszabbul kezeli a szovjet rendszer – ma nem így nézne ki Európa.  Olyan őszintén, manírmentesen beszél, hogy nem lesz belőle egy pillanatra sem tanmese. Nem ülepszik le, nem válik unalmassá, patikamérlegen kimért adagokban adja Csernobil keserű piruláját a nézőnek.

A Csernobil egy dermesztő mementója, emlékjele a történelem egyik, ha nem a legfélelmetesebb katasztrófájának.

Jared Harris és Stellan Skarsgard mint Valerij Legaszov és Borisz Scserbina tökéletesen játsszák a szerepüket és az az igazság, hogy a sorozatban nincs gyenge alakítás. A helyszínek, a díszletek tökéletesen átadják a nyolcvanas évek Ukrajnáját, amiben az ország nagy része máig benne ragadt. Ez a pontosság nem véletlen. Mazin már 2014-től írta a történetet és nem restellt meglátogatni Magyarország keleti szomszédját, azon belül is Pripjatyot. Igaz, először kicsit furcsán hangzik, hogy az orosz és ukrán nyelv (vagy akcentus)  helyett echte brit és amerikai angolt hallunk a sorozatban, de hamar megszokjuk, sőt tovább mélyíti bennünk az érzést: ez egy olyan fikció, ami nagyon megtörtént.

De a forgatókönyv, a rendezés, a szereposztás és a színészi teljesítmény mellett a sorozat legnagyobb érdeme, hogy elképesztően közérthető, hihetetlenül nézőbarát. Nincs benne érthetetlen tudományos szövegelés, úgy magyarázzák el a reaktorban végbement folyamatokat, magát az erőmű működését, a robbanás miértjét, hogy minden átlagos értelmi képességekkel rendelkező ember számára is világossá váljon.

Többek között ezért is érdemeli meg a Csernobil-sorozat, hogy egy tanári narrációval átvegye a helyét az esetről beszélő roppant száraz iskolai leírásoknak, ott levetített dokumentumfilmeknek. Emellett az ebben a formában átadott történet kiváló mikroszkóp lehet, amin keresztül mélyebben vizsgálhatjuk a ma különösen aktuális környezeti problémákat és a rájuk adott politikai reakciókat. Mazin és Renck példás hatékonysággal szemlélteti, milyen az, amikor a hatalom, csak önmaga működését, életben tartását és homlokzatát veszi figyelembe nem törődve a hosszútávú következményekkel. Még akkor sem, ha a következmények tulajdonképpen önnönmaguk halálos ítélete.

A Csernobil nem a világ egyetlen, legkiválóbb sorozata. Volt és lesz is olyan alkotás, amit pont olyan tátott szájjal fogunk végignézni, mint ezt. Nem ír televíziós történelmet, viszont olyan minőségben, olyan formulákon, csatornákon, valamint dramaturgia megoldásokon keresztül mesél a nézőknek erről a katasztrófáról, ahogyan eddig még más nem tudott. Képes ezt a sokévfordulós, sokújságcikkes, sokfeldolgozásos „lerágott csontnak” az üzenetét úgy közvetíteni, hogy mindenki megértse azok közül, akik leülnek elé – ezzel a teljesítménnyel pedig nagyon kevés alkotás büszkélkedhet. És ez az, ami miatt most az év közepén nyugodtan leszögezhető, hogy az évtized egyik legfontosabb mozgóképes alkotásával van dolgunk, ha a Csernobilról beszélünk.