Néhány tízezer éve élünk együtt különböző állatokkal, mégsem tanultuk meg tisztelni őket. Lakatos Botond első, Gilisztalázadás című képregénye erre világít rá egyszerűen, de nagyon hatásosan. Publicisztika egy képregény kapcsán.
DISCLAIMER: Kifejezetten nem szeretek magyarázkodni egy cikkben, mégis elmesélek most egy személyes történetet, ami remélem jól rávilágít arra, milyen bonyolult kérdéseket jár körbe Lakatos Botond első képregényében, a Gilisztalázadásban.
Egy időben botsáskákat tartottam – ahogy a Gilisztalázadás főszereplője, Tóbiás is -, melyek a látszat ellenére sokkal kényesebb állatok, mint ahogy a legtöbben gondolják. Ugyan csak napi pár perces figyelmet igényelnek, ráadásul képtelenség bensőséges kapcsolatot kialakítani velük, mégis a szívemhez nőttek. Minden reggel első dolgom volt szellőztetni az insectariumukat, friss vizet spriccelni az ágakra és rózsalevelet adni nekik. Csak ezt, meg szedret hajlandóak enni. Volt, hogy segítettem nekik a vedlésben, mivel néha addig feszegetik magukat a folyamat közben, hogy leszakítják a saját lábaikat. Olyan is volt, hogy az egyik olyan bénán vedlett, hogy mindössze két lába maradt meg, amivel viszont képtelen volt mozogni, ezért óráról órára elé kellett tenni az ételt és a vízcseppeket. Így is majdnem két hétig életben is maradt!
Nagyon jó volt velük foglalkozni! Óriási élmény volt végignézni ahogy vedlenek, hogy a beléjük fektetett munka meghozta a gyümölcsét, akár egy egyszerű, bengáli botsáska fontoskodását néztem – eljutni egy vízcsepptől egy levélig -, akár az úgynevezett vándorló levél (ez tényleg az állat neve) első, szó szerinti szárnypróbálgatásait láthattam. A botsáska tartása ellen aztán két nyomós okot is találtam: Terrorkát és Landót, az egyéves házimacska testvérpárt, akikkel megosztjuk a lakásunkat. A macskák soha egyetlen pillanatot ki nem hagytak volna, hogy megpróbálják levadászni a rovar haverjaimat, pedig jól tudták, hogy az üvegdobozon nem tudnak áthatolni, mégis órákig képesek voltak méregetni őket. Egy alkalommal viszont nyitva felejtettem a doboz ajtaját, és az egyik botsáska felfedező útra indult.
Másnap reggelre a lakás öt különböző pontjáról szedtem össze, ami szerencsétlen állatból maradt. Az egyik lábát pl. Terrorka szájából szedtem ki, aki nagy élvezettel játszott volna vele tovább, ha kegyeleti okokból nem akartam volna véget vetni a mókának. Iszonyatos bűntudatot éreztem, de a macskákra sem tudtam haragudni, tették, ami számukra természetes. Végső soron az én feledékenységem miatt pusztult el ez a nyomorult botsáska. Aztán rögtön eszembe jutott, hogy úgy is nézhetem a dolgot, hogy semmi rendkívüli nem történt: a természet elvégezte a dolgát. A prédaállat óvatlan volt, a ragadozó pedig elkapta. Világos: a gyenge elbukik, az erős pedig életben marad. Ez a két állat viszont soha nem találkozott volna egymással a természetben, ha én nem egy fedél alatt tartottam volna őket, egyetlen okból: a magam örömére.A Gilisztalázadás rögtön első pár paneljén jól rávilágít erre a furcsa helyzetre. Konkrétan nem mondja ki, mégis érezhet az olvasó némi ellentmondást akkor, mikor Tóbiás megeteti hangyáit és botsáskáját, akiknek így semmiféle feladatuk nincs az élelemszerzés tekintetében, mivel automatikusan megkapják azt. Később Csurinak a madárnak is eleséget szór a kertben, de pár oldallal később már-már felháborodik azon, mikor Árnyék, a kóbórmacska utalást tesz rá, hogy szíve szerint elfogyasztaná Csurit. Tóbiás tehát pozitívan diszkriminálja azokat az állatokat, akik vele egy helyen élnek, de megtagadná a macskától, amit annak természete diktál.
Az emberiség legkorábban közel 15.000 évvel ezelőtt háziasította a kutyát, 10.000 évvel ezelőtt a juhot, és az elmúlt néhány ezer évben több, mint három tucat állatfajt a méhtől a tyúkon át a görényig. A háziasítás jó esetben kétoldalú együttműködést jelent állattartó és kitartott jószág között, olyan szimbiózist, melyben az ember megfelelő körülménnyel, az állat pedig tulajdonképpen különböző javakkal – tej, tojás, bunda, hús -, vagy készésgekkel – őrző/védő/írtó szerep – hálálja ezt meg.
A haszonállat tartásának tehát van egy jól ideologizálható jellege, hogy ez végső soron nem csak nekünk, embereknek, de az eltartott állatoknak is sokkal jobb így együtt, mint külön. A szélsőségesen rossz állattartási körülményeket, és ezek jogi vonatkozását most csak azért nem veszem ide, mert egy olyan ideális esetet vizsgálok, mikor ember és állat kölcsönösen jól érzi magát a viszonyrendszerben. A hobbi- vagy társállatok esetében, melyek se tejet, se tojást, se bundát, se húst nem adnak, a helyzet viszont kicsit más. Legtöbb esetben különösebb hasznuk ugyanis egyáltalán nincs, – leszámítva az esztétikai élményt és ha mázlink van, a szeretetet, amit kaphatunk tőlük – mégis erős köteléket tudunk velük kialakítani.
Joggal vetődik fel a kérdés: tisztában van-e egy állat azzal, hogy tejével, bundájával, képességeivel, puszta megjelenésével, vagy szeretetével fizet azért, hogy jó minőségű életet élhessen mellettünk. A válasz az, hogy nem, de sokszor mi sem vagyunk teljesen tisztában azzal, hogy az állat, amivel együtt élünk, pontosan mire is vágyik igazából.
A Gilisztalázadás konfliktusa az állatbarát Tóbiás és az Árnyék nevű macska között robban ki. Árnyék képmutatónak tartja, hogy bár a kisfiú minden állaton segíteni akar, őt mégis megcsúzlizná, mivel néha-néha madarakra vadászik.
Egyszer te vadászol, aztán meg téged vadásznak, így megy ez!
– mondja Árnyék a kisfiúnak, utalva rá, hogy az állatvilágban nincsenek jók, vagy rosszak, elég csak megnézni Tóbiás madár cimboráit, akiket annyira véd: épp mészárszéket rendeznek egy giliszta-tüntetésen. A kukacok azt akarják kivívni ugyanis, hogy ember és giliszta ugyanúgy használhassa a földet, hogy az ember ne szorítsa ki őket természetes élőhelyükről, ezért felvonulást szerveznek a városban. A madarak számára pedig olyan élelemforrási lehetőség ez, amit hülyék lennének kihagyni.
Lakatos Botond képregénye rendkívül összetetten mesél arról a problémáról, hogy mi emberek a különböző állatokat, milyen alá-fölérendeltségi viszonyban látjuk a természetben vagy közvetlen közelünkben. A macska madarat, a madár gilisztát, a giliszta földet szeretne enni, a földre viszont az embereknek van szüksége. Kinek van igaza? Kinek van joga az élelem szerzéshez, és kinek az életben maradáshoz? Mindenkinek, senkinek? Ráadásul ezeket a kérdéseket nem csak az állatok, hanem az elnyomó multik és a szélsőséges állatvédők oldaláról is megvizsgálja.
Pongrácz Máté kollégámmal pont hasonló kérdéseket járunk körbe az áprilisban megjelent Párhuzamos univerzumok „A majom is ember?” című fejezetében.
Valószínűleg nem csak nekem van olyan gyerekkori élményem, hogy a réten befogott gyíkot a szobámban, az ágyam alatt rejtegetem, hogy anyukám meg ne találja, hogy amikor aztán mégis megtalálja, némi hiszti és ígérgetés után megtarthassam a jószágot. A Gilisztalázadás egyik jelenete remekül mutatja be ugyanezt a másik oldalról.
Tóbiás felajánlja az elárvult giliszták számára, hogy hazaviszi őket, ahol kapnak egy terráriumnyi földet, nagyon jó lesz, neki még úgysem voltak gilisztái! A giliszták reakciója pedig heves ellenkezés és kiborulás. Teljes joggal, hiszen egész életüket a szabadban töltötték, más se kellene nekik, mint hogy életük hátralévő részét egy üvegdobozban éljék le. Az ember gyomra önkénytelenül is összeugrik mikor arra gondol ezután, hogy a terráriumában tartott botsáskák, halak, gyíkok vagy ketrecben tartott madarak, esetleg a négy fal közé zárt kutyák és macskák miként érezhetik magukat. Persze, a példa sarkított, hiszen sok, a természetben is előforduló állat, amit háziasítottunk, alapvetően van, hogy pár négyzetméteren is eléldegél. Mégis jól mutatja ez a panelsor, hogy attól, hogy állatvédelem, vagy befogadás címszó alatt mindenféle állatot magunkhoz veszünk, egyáltalán nem biztos, hogy azzal jót teszünk. Egy olyan élőlénnyel legalábbis semmiképp, ami előtte vadon élt.
A Gilisztalázadás egyszerű vonalvezetéssel, de erős és emlékezetes fekete-fehér képekkel, azokon pedig jópofa állatszereplőkkel mutatja be ezt a különlegesen törékeny viszonyrendszert állat és ember között. Kikerül minden közhelyes demagógiát, mivel ezeket elsősorban humorforrásként és nem kijelentésként használja. Érdekes színfoltja ez a magyar képregénypiacnak, mivel már a témakijelölés sem hétköznapi. Lakatos Botond önvizsgálatra hív és az önirónikusan vicces sorok között ott van a kérdés, amit már az olvasóknak kell megválaszolni: miért tartja magát feljebbvalónak az ember a többi állatnál?
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
