A Trónok harca nyolcadik és egyben sorozatzáró évada olyan volt, mint egy nyögvenyelős, muszáj-kefélés egy olyan házasságban, ahol a felek már csak azért fekszenek le a egymással, mert az ismerőseik, barátaik ferdén néznének rájuk, ha nem tennék. Mintha mindenki túl akart volna esni rajta, ezért gyorsan lezavarták, de azért próbálkoztak, hogy jó legyen. Persze valószínűleg nem így állt hozzá David Benioff és D. B. Weiss, a sorozat két showrunnere az utolsó évad elkészítéséhez, de hadd legyek profán: ezt elbaszták. Spoileres évadkritika.
Próbálom magam a készítők helyébe képzelni, próbálom átérezni azt a stresszt, azt a nyomást, amit Benioff és Weiss érezhetett az elmúlt másfél évben. Nem volt kevesebb feladatuk, mint a 21. század egyik, ha nem a legnagyobb televíziós sorozatának, a tévétörténelmet író Trónok harcának kellett kreálniuk egy olyan befejezést, amely úgy emeli majd be a sorozatot a sorozatok panteonjának rá vonatkozó szekciójába, hogy a hozzá tartozó leírásban ne szerepeljen mondjuk egy ilyen mondat:
„Jól indult, de gané lett a vége”.
Kétségkívül nehéz feladat volt egy ennyire kiszámíthatatlan sorozatnak egy olyan befejezést kreálni, ami mindenki számára kielégítő. A rajongók egyik fele mindenkinek, de minimum a legtöbb szereplőnek a halálát várta, a másik tábor pedig szívesen ünnepelte volna a szimpatikus karakterek jogos vendettáját és győzelmét. Másrészt őszintén nehéz lehet megfelelő végkifejletet gyártani egy olyan rajongótábornak, aki szentül hiszi, hogy az ő verziója jobb, vagy a legjobb.
A nyolcadik évadon érződik is ez az őrlődés, és ha nagyon figyelünk az epizódokra, azt is hallhatjuk, ahogy Weiss és Benioff diói nagyokat recsegnek-ropognak a nézői megfelelés, a fanservice satujában. A dolgukat az is megnehezítette, hogy Westeros világának teremtője, a Tűz és jég dalának egyszerre hangszere és énekese, George R. R. Martin a hatodik évad után már nem látta el őket hasznos történetvezetési tanácsokkal. Egyedül, „elmartinatlanodva” kellett ugyanazt a minőséget produkálni, amit eddig az öreg segítségével hoztak össze.
Láthatóan Martin távozásával exponenciálisan kezdett csökkenni a sorozat minősége is. A hetedik évad egyre jobban megosztotta a széria értékeléseit a nézők körében.
A nyolcadik évadra pedig szembesülnünk kellett azzal, hogy a két showrunner alkotói tehetsége és tudása ehhez világhoz kevés, mint a Sztálin-orgonán (katyusa) a billentyű.
Martin távozásával a sorozat a kimért, jéghideg, racionális és hataloméhes politikai ármány- és ártánykodást lecserélte a számító pszichológiai és emocionális gyökerű akciók és reakciókból álló narratív struktúrára. A sötét realizmusból szépen elbattyogott a sötétszürke puhafantasybe, ami a nyolcadik évadban teljesedik ki. És azt is hanyagul.
Asztalon hagyott Starbucksos pohár, visszanőtt levágott végtag, egy kis palack ásványvíz a lábnál – mintha a stáb tényleg nem akart volna már ezen komolyan dolgozni. Mintha látva a forgatókönyvet érezték: ebből már itt senki nem jön ki jól. Ezért nem is figyeltek oda, hiszen mit számít, hogy milyen a séró, ha a nyaktilóban a fejünk. De ezek csak apró, szórakoztató, mémképes, ámbár amatőr hibák.
A nagyobb probléma, hogy a hat, hosszabb epizódot kapó évad nagyon rosszul építette a saját ívét és sok esetben a hatásvadászat mellett döntött a logika helyett.
Talán ez sem fájt volna annyira, ha következetesebben íródnak meg az epizódok, kibontanak pár momentumot, gondoznak, locsolgatnak pár karakterívet. Leszögezhető: elfért volna még az évadban plusz kettő, vagy akár három epizód is. Ehelyett lándzsát törtek az elnagyolt történetmesélés mellett, hálátlanul bánva a szereplőkkel és a világ mitológiájával. Amin már csak hab az forgatókönyv szabados időkezelése, a túlzott támaszkodás a kihagyásos dramaturgia adta lehetőségekre, ami miatt sokszor úgy tűnt, hogy a szereplők teleportálnak.
Lehet, hogy „Benioffék cserbenhagytak minket”, bár nem hiszem, hogy ezt akarták. Tőlük ennyire futotta.
Egy alaposan semmitmondó, seregszemleként funkcionáló, száraz pettingnek tekinthető nyitóepizód után lelkesen próbálták a rajongókat szívfacsarni a következő, sorban a második résszel. Próbálták emocionálisan, emberi minőségükben közelebb tolni a szereplőket a nézőhöz. És bár úgy gondolom, hogy az ilyen húzásoknak helye van a fináléban, a mesterkéltsége szembeötlő volt. Már-már kiírták a képernyőkre: „képzeld el, hogy megöleled a srácokat, így jobban fáj, ha a következő epizódban majd jól megdöglik valamelyikük”. Mert a következő epizód volt az évad egyik kulminációs pontja. Ez is kapta a legnagyobb hype-ot. Ez volt a csata a félelmetes Éjkirállyal és élőholt seregével. Nem is restellték egy barátságos farokméregető marketingverseny alkalmával a Gyűrűk Ura nagyszerű Helm-szurdoki összecsapásához hasonlítani.
Az epizód jött, a világ pedig nem látott belőle semmit, mert túl sötét volt.
Az operatőrtől megtudtuk, hogy ez azért van, mert vagy szar a tévénk, vagy nem értünk hozzá, meg amúgy is mire van a függöny meg a sötétítő, meg az éjjellátó, ha nem használjuk akkor, amikor kell. Most kellett. Ő amúgy is mindent látott, meg így tervezték: odaképzelősnek. Fuzionálni akarták a sötéttel érkező természetfeletti lények támadásának horrorját, és a közelharccal vívott háború kiszámíthatatlanságát egy 60 perces akciójelenetben. Az indoklás, a védőbeszéd kicsit olyan volt, mint Steve Jobs válasza az iPhone 4 térerő-problémáira: ne tartsd úgy a telefont. Bár a szándék érthető, az ötlet jó, csak a megvalósítás volt kellemetlen.
Elfelejtették, hogy a csatákat, az akciójeleneteket a nézők nézni szeretik és nem ott érezni magukat, és nem azt látni, amit a katonák látnak – erre a videojátékok valók.
Ebben az epizódban nem csak az évad (egyik) legnagyobb húzását gáncsolták el a készítők a valóságkiterjesztés próbájával, hanem rögtön kinyírták a hét évadon keresztül felszopott misztikumot is. A jégdárdával sárkányt az égről leszedő Éjkirályt ugyanis tíz másodperc alatt ölte meg a videojáték-logikával (teljesítette a kapott küldetéseket, szintet lépett, majd a képességpontokért cserébe megnyitotta a fenyegető osonás és tűpontosság képességét) halálos asszaszinná fejlődött Arya. Amikor azt hittük, hogy Westeros politikai csatározásai csupán gumikacsák halmaza egy kádban, a „real deal” pedig a halált a ribancaként tartó Éjkirály lesz, Benioffék „nem”-et pisáltak a hosszú téllel érkezett hóba. Nem foglalkoztak tovább vele.
A rossz és helyenként kifejezetten oktondi, lusta írásból adódó momentumok azokra pillanatokra is rányomták a bélyegüket, ami kifejezetten működtek az évadban. Ilyen volt a látvány, aminek a minősége egy televíziós sorozatnál elképesztő, kiemelkedő. Az persze más kérdés, hogy ezeket a látványos jeleneteket pillanatok alatt megölték a logikátlan együgyűséggel. Például a sárkánytűz úgy robbantja az épületek szét, mintha C4-et használtak volna kötőanyagként az építkezéskor. És itt említsük meg akkor a balliszták hatékonyságának folyamatos, a történet előgördülése által meghatározott hatékonyságát. De nyugodtan idecitálhatjuk ismét azt a csodálatos deresi csatát is, ahol konvencionális hadviseléssel küzdöttek a halottakat katonának beállító, sötétséggel érkező természetfeletti seregek ellen úgy, hogy az előző epizódban jegyezték meg: konvencionális eszközök itt most nem jók. Ez volt az a pont, ahol a látvány átvette az uralmat a logika felett az évadban és teljesen hülyét csinált a professzionálisnak beállított katonakaraktereiből.
Ilyen volt Daenerys nagy pálfordulása is, amit az évad legnagyobb csavarának szántak. A sorozat már az elejétől építgette azt a pillanatot, amikor a királynő őrült apja nyomdokaiba lép, a karakter pszichológiai íve is ebbe az irányba mutatott, ám Benioffék úgy tették a fordulatot be a sütőbe, hogy elfelejtették kivajazni a tepsit, majd az eccájgot is kihagyták a tálalásból. Oda is égett rendesen. Így érte a Daenerysben gondolkodó nézőket nyakba öntött vödörnyi jeges vízként az, hogy a kedvelt Khaleesiből a sorozat végére Sztálina vált, és hirtelen végrehajtott egy genocídiumot Drogon hátán. Nem lepte volna meg őket a dühből-becsületből elkövetett spontán népirtás, nem fájt volna senkinek az sem, hogy miután a Sárkányok Anyja megszabadította Királyvárat a népet elnyomó elittől (és magától a néptől is), bolsevik célokat fogalmaz meg: elindulna felszabadítani a világ népeit az elnyomás alól, hogy helyébe a saját igazság-konstrukcióit ültesse nagy hatékonysággal. Mindez kitűnő, jól átgondolt lépés lett volna, ha előkészítik neki a terepet.
A sárkányoknál már csak az írói lustaság pusztítóbb a Trónok harcában
Ehelyett inkább úgy tűnt, a fordulat egy bohókás forgatási nap fantáziadús improvizációja, a Targaryen-ház sárkányos címere pedig csak véletlenül fest úgy, mint egy horogkereszt a huzatossá vált trónterem külső falán.
Az utolsó évad meglepően átgondolatlan volt, viszont a végkifejlet és különösen az utolsó rész eseményei már mutatnak egyfajta írói trehányság és/vagy középszerűség felé. Tyrion, aki Szürke Féreg foglya, ebben a minőségében dönt arról, hogy ki legyen a király. Szürke Féreg abba is beleegyezik, hogy királynője gyilkosát, Jont visszaküldjék az Éjjeli Őrségbe, a határőri funkciót ellátó szervezetbe, aminek már semmi értelme sincs, mert megszűntek létezni azok a veszélyfaktorok, amiktől védte a birodalmat. Legalább az új király igazságos, Bran, a megtört, akiről kiderült, hogy azért utazott nagyon északra, hogy majd Háromszemű Hollóként visszatérve ne legyen Háromszemű Holló.
Persze nem csak a Háromszemű Holló és az Éjkirály mítosza halt meg a végeszólóval, hanem az Azor Ahai, a Nissa Nissa, és persze az Ígért herceg-próféciák is. Helyette megkaptuk Tyrion királyválasztó bárgyú politikai beszédét, végignéztük, ahogy a királynőölő és nagynéni-szelídítő Jon szűkszavúan, könnyes búcsút vesz fogadott testvéreitől, akik pillanatok alatt elfelejtették, hogy királyi vér folyik férfi ereiben, amikor az új királyról tárgyaltak. Közben megágyaztak egy Arya-spinoffnak azzal, hogy az ifjú nindzsa-asszaszin lányt elindították nyugatnak, amiről csak remélhetjük, hogy nem hanyatlik. Legalábbis nem úgy, mint ahogy Westeros az utolsó két évadban.
De örülhetünk, hiszen az évad végére a khalasar teljesen akklimatizálódott, bevándorlóként integrálták magukat, nem vonulnak, foglalgatnak területeket, erőszakolnak nőket, és már a hajózástól sem félnek.
Végül a Trónok harca nem kapta meg méltó lezárását, helyette penészként ül ez az évad a történelmet író televíziós mérföldkő testén. A szálait nem varrta el, inkább csak elnagyolva lesöpörte az asztalról. Nem adott konklúziót (azon túl, hogy Drogon leolvasztotta a trónt, ezzel is azt szimbolizálva, hogy a régi világnak mennie kell), nem vont le tanulságot a történetben látott kíméletlen hatalomhajszából. Természetesen lehet „elmúlt hat év”-ezni – a sorozat fénykora a televíziós történelem egyik csúcsa, ezt nem lehet elvitatni tőle. Viszont sajnálatos módon, ha egybe vizsgáljuk mind az egész produkciót, olyan érzésünk támad, mintha végignéztük volna hogyan válik szellemi fogyatékossá egy zseni. Emiatt a Trónok harca úgy vonul be a filmtörténelembe George R. R. Martin nagysikerű könyvsorozatának adaptációja, mint az a kiváló eposz, amelynek elbaszták a végét. De rendesen.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
