Már látszanak a repedések a Galaktikus Együttműködés Rendszerének felszínén

Persze az Elrabolt világ sem abban az értelemben „felnőtt”, hogy sok korhatáros elemet vonultat fel, hanem abban, hogy semmi vicces, bagatell vagy tündérmesei nincs benne. Sem giccses megdicsőülést, sem csodálatos feltámadást, sem megváltókat, kiválasztottakat nem találunk ebben az alkotásban, csak rengeteg, hellyel-közzel hiábavaló áldozatot. És azoknak a nézőknek is csalódniuk kell majd, akik az egyébként igen egyedi külsejű idegenek és az emberiség látványos összecsapására számítanak, ugyanis az űrlények jóformán alig szerepelnek többet a kész filmben, mint az előzetesekben. Az idegenek megérkeztek, megszálltak minket, felállították a bábkormányukat, majd szépen elvonultak a felszín alá. A történet így inkább a kollaboráns és a lázadó emberek közötti feszültség eszkalálódását ábrázolja, ahogyan a megszállás (vagy a megszállók szavajárásával: az egyesülés) 9. évfordulójára időzítve mindkét fél egy fontos csapás végrehajtását tervezi.

A majmok bolygója: Lázadás – Harmadik nekifutásra

Az Elrabolt világ tehát távolról sem idegeninváziós mozi. Valójában a klasszikus disztópiák nyomdokain jár, annyi különbséggel, hogy azokhoz képest lényegesen több időt fordít az ellenállás ábrázolására, mint az elnyomó rendszerére. Ez alapvetően jó döntésnek bizonyul, hiszen Wyatt sem tud már újat mondani a diktatúrák és rendőrállamok természetéről, egyetlen rendkívül fontos motívumot leszámítva: mivel ezúttal földönkívüliek a zsarnokok, a hangsúly az ideológiáról a módszerek felé tolódik. Az idegenek nem elvi győzelmet akarnak aratni, hanem a Föld nyersanyagaiért jöttek, és egy-két propagandisztikus megnyilvánulást leszámítva ezt nem is titkolják különösebben. Ebben rendkívül könnyű felismerni korunk illiberális államait, amelyek bár előszeretettel öltenek magukra különböző ideológiákat, ezek villámsebes cserélgetésével teljesen nyilvánvalóvá teszik, hogy – szemben az 1984 alapját képező nemzetiszocialista és szovjet rendszerrel – a felszín alatt teljes nihilizmus uralkodik. Az Elrabolt világ űrlény-diktatúrája ezt legalább nyíltan felvállalja: nem szállja meg a kultúrát, az állampolgárok magánéletét, nem üldözi a kisebbségeket, de akár teljes lakónegyedeket is eltöröl, ha azok a rendszer útjában állnak. 

Wyatt pedig ebből egy olyan konklúziót von le, amelyre a közgondolkodás még most sem teljesen ébredt rá: az elvtelen elnyomás ellen nem erkölcsi diadalt kell aratni. Úgy tűnik, ezt az Elrabolt világ lázadói is tudják, hiszen nem tartanak hangzatos beszédeket arról, hogy miért ők az igazság bajnokai, hanem döbbenetes pragmatizmussal a rendszer lerombolásába ölik minden energiájukat. Egy pillanatig sem dilemmáznak, hogy vajon helyes-e megölni kollaboránsokat az ügy érdekében, hogy lesz-e értelme saját haláluknak és hogy milyen színben tűnnek fel a nép szemében: a cél ezúttal nemhogy szentesíti az eszközt, hanem a cél maga az eszköz.

Ez egyben azzal is jár, hogy maguk a karakterek is kissé eszközként viselkednek: legtöbbjük gépies szabadságharcos, aki személyiségéről, múltjáról, hátteréről maximum néhány gesztus vagy vágókép árulkodik csak. Valamennyivel szerencsésebb lett volna, ha legalább akad egy figura, akihez tudunk valamilyen szinten kötődni, de ez a koncepció meglepően jól működik még úgy is, hogy kvázi külső megfigyelőként követjük csak a történéseket. Még az a meglepő húzás is bejön, hogy az első felvonás után a film magára hagyja addigi főhősét, és egy vadidegen csapatot hoz elénk egy merénylet tervezgetése kapcsán. Sőt, nem, hogy bejön, de egyenesen egy pokolian izgalmas középrészt eredményez, amelynek során torkunkban dobogó szívvel figyelhetjük, ahogyan a résztvevők a nagy terv végrehajtására konspirálnak.

Eleve az egész alkotás rendkívül feszes és sallangmentes: Wyatt nem tár elénk különösebben részletgazdag világot, de abban mindennek és mindenkinek megvan a történet szempontjából releváns helye. Nem talál ki egyetlen különleges technológiát sem csak azért, hogy majd később egy fordulathoz felhasználhassa, az Elrabolt világ e tekintetben is maximálisan hiteles. Sajnos ettől függetlenül a befejezés –  egy a filmen részben egyébként kívül álló okból – eléggé kiszámítható, de a lezárás még így is igen hatásos tud lenni, főleg azért, mert nem akar teljesen megfelelni a hollywoodi konvencióknak.

Wyatt tehát ismét demonstrálja, hogy tökéletesen érti a látványfilmek hatáskeltésének mechanizmusát (bár a maga 25 milliós büdzséjével ez az alkotás még csak nem is igazán nevezhető blockbusternek), de ő ezt a tehetséget nem üres CGI-parádék, hanem komoly társadalmi relevanciával bíró művek létrehozásához használja fel. Csak remélni tudjuk, hogy nem az Elrabolt világ lesz a történet vége – sem átvitt, sem a szó szoros értelmében.