Beszélnünk kell David Lynchről

David Lynch egyike Hollywood legfurcsább figuráinak. Elvégre már az sem mindennapi, hogy egy kultikus filmrendező neve a nagyközönség számára egy tévésorozat kapcsán csengjen ismerősen. Lynch a Twin Peaksnek köszönhetően vált világszerte ismertté, de a legnagyobb szakmai és kritikai elismeréseket már jóval a Laura Palmer meggyilkolása előtt készült filmjeivel sikerült kivívna, és akkorra már a művészfilmek iránt rajongó szűkebb közönség körében is komoly rajongótáborral rendelkezett. Igaz, Lynch és filmjei az elmúlt negyven évben a filmművészet és a hollywoodi élet szerves részévé váltak, alakja sohasem integrálódott teljes egészében a mainstream popkultúrába, valahogy mindig sikerült félig kívülálló, különc független filmes képét mutatnia a világ felé.

Aki a valóságot az álmaihoz igazítja

Ahogy azt a Small Stories / Kis történetek kiállítás sajtótájékoztatóján Török Ferenc rendező (Moszkva tér, 1945) is kiemelte, Lynch úgy vált az amerikai független filmesek meghatározó alakjával, hogy közben egyáltalán nem adta el magát. Persze manapság már eléggé elcsépelt, már-már demagógiába hajló kijelentés arról beszélni filmes közegben, hogy valaki eladta-e magát, azonban Lynch esetében ez kiemelkedően fontos szempont. Bármilyen művészeti ágban is alkosson, számára az önazonosság, önmaga korlátok nélküli kifejezése a legfontosabb vezérlő elv. Ugyanis David Lynch hiába filmjei kapcsán a legismertebb, a festészettől kezdve, a fotózáson keresztül a művészetek szinte teljes palettáján alkot, már egészen fiatal kora óta.

Pályáját festőként kezdte, több képzőművészeti iskolában is próbálkozott, végül mégis a mozgóképben találta meg azt, amire szüksége volt a kiteljesedéshez. De a rendezés mellett sem adta fel az egyéb művészetek iránti rajongását. Mind a mai napig aktívan fest, sőt, zeneszerzőként is kipróbálta magát. Több előadó mögött is zenei producerként tevékenykedik és két saját albumot is kiadott, melyek leginkább talán furcsa pszichedelikus elektropop zeneként definiálhatóak. És természetesen a fotózás is a szenvedélyévé vált. Bármilyen formában is alkosson éppen, műveinek legfontosabb és elidegeníthetetlen aspektusa a nagyon mély személyesség. Célja soha nem több, minthogy a fejében kavargó szürreális valóságot pont úgy adja át fizikai formában, ahogy azt elképzelte.

Legtöbb alkotása elsőre nehezen értelmezhető, kaotikusnak és zavarba ejtőnek tűnik, ráadásul a művész sem igazán segít abban, hogy közönsége egy konstruktív értelmezést tudjon hozzájuk csatolni (miért is tenné, hiszem pont azért készíti műveit éppen abban a formában, mert számára az a legkifejezőbb, minden kommentár csak csökkentheti a befogadás élményét). Annak ellenére, hogy soha nem tudhatjuk meg pontosan mi is zajlik Lynch kócos frizurája alatti kimeríthetetlen elméjében, mégis olyan alkotásokat képes elénk tárni, amelyek segítségével mélyen elmerülhetünk gondolatvilágában. Lynch tökéletesen ért ahhoz, hogyan vigyen vászonra idegennek ható – mégis mindenki számára ismerős – elemi érzelmeket, nagyon erőteljesen, komplex valóságot alkotva mindennapi életünk sötét tükörképeként.Lynch műveit figyelni olyan, mint egy félig elfelejtett álom másnap reggel: nem igazán tiszta, mi is történik konkrétan, mégis velünk tart egy érzés, ami mélyen belénk ivódik és gondolatainkban még sokáig nem szabadulunk tőle.

Nincs ez másképp a jelenleg Budapesten megtekinthető fotótárlatával sem. Az idén negyedik alkalommal megrendezett Budapest FotóFesztivál nyitóeseménye és főattrakciójaként hozták el a szervezők Lynch Small Stories / Kis történetek című kiállítását, melyet még 2013-ben készített az azt követő párizsi Maison Européenne de la Photographie elnevezésű fotóhónapra és most első ízben tekinthető meg Közép-Európában. Szarka Klára, a kiállítás kurátora úgy jellemezte a tárlatot, hogy az retrospektív módon visszatekint David Lynch egész alkotói pályára. Ez bizonyos értelemben igaz is: a kiállított fotókon hemzsegnek az olyan jellegzetességek, szimbólumok, melyeket már jól ismerhetünk a mester munkásságából. Az egész tárlat monokrómokból áll és természetesen átfogóan jellemző rá a bizarr, nyomasztó hangulat. Ebből a szempontból leginkább a fentebb említett korai rövidfilmjeit idézik meg, de felfedezhetőek a későbbiekben is előszeretettel használt elemek is, mint az arc nélküli, vagy torz emberalakok, szűkös, lepusztult épületek és szobák, melyek visszatérő elemek Lynch filmjeiben. Így valóban a kedvenc témáiból láthatunk egy tömör összeállítást.

Ennek ellenére alaposan csalódni fog, aki azt várja, hogy a Kis történetek által egy átfogó képet fog kapni David Lynch művészetéből. A tárlat 55 képből áll, nagy részét három nagyobb fotósorozat teszi ki. Az összeállítás két teremben lett elhelyezve és viszonylag gyorsan körbejárható, nem mondható kifejezetten nagynak, így könnyen maradhat utána hiányérzete az embernek. Ez a hiányérzet abszolút nem a szervezőkön múlott, nagyszerű ötletekkel igyekeztek minél áthatóbbá varázsolni a kiállítás atmoszféráját. Az első termet a Twin Peaksből jól ismert  fekete barlang vörös függönyén keresztül közelíthetjük meg, a terem közepén egy lemez nélküli lejátszóból szól a zene, mely kicsi, ferde lábú székekkel van körbevéve. A második terem közepén a plafonról lelógó két óriási fekete kocka alatt hallgathatjuk meg Varró Attila filmelemző és Nemes Z. Márió költő gondolatait Lynch filmjeiről és képzőművészetéről, a kiállítást pedig Lynch óriási arcképén keresztül hagyhatjuk el.

Azonban a kiállított fotók mégiscsak Lynch munkái, így a befogadásuk nem egyszerű feladat. Bizarr, szürreális kis történeteket láthatunk, olyan történeteket, amelyektől éppen akkor hemzsegtek Lynch gondolatai. Hogy a groteszk figurák, elmosódó tájak és egységesen sötét, feszült hangulat felett konkrétabban milyen történetek fogantak meg fantáziájában, azt nem köti az orrunkra. Helyette azt kéri, hogy magunk is merüljünk el a saját belső feszültségeinkben és írjuk bele saját kis történeteinket az ő fotóiba.

Mindezek tükrében pedig nem csoda, ha valaki csalódottan távozik a tárlatról. Hisz azok, akik a Small Stories / Kis történeteken keresztül szeretnének először belépni David Lynch világába, csupán egy adag, látszólag minden kontextus nélkül összepakolt bizarr fotót láthatnak maguk előtt. A kiállítás elsősorban Lynch-rajongóknak lehet érdekes, ám számukra sem várható eksztatikus hatás a látottaktól. A tárlat inkább csak egy aprócska, de ízletes falat David Lynchből, ami meg sem próbál az „őrült zseni” legnagyobb műveivel versenyre kelni. Ettől függetlenül kihagyhatatlan alkalom a rajongóknak, elvégre meg van benne minden, amiért az alkotásait szeretjük: egy bizarr és sötét utazás David Lynch személyes belső világába, még ha ezúttal nem is túl kimerítően.