December óta látható az HBO GO műsorán a Deadly Class című sorozat, most pedig végre a produkció alapjául szolgáló képregényt is megismerhetik a magyar olvasók. Az utóbbi időben díszkiadásaival hódító Fumax Kiadó hozta be Rick Remender és Wes Craig szerzői sorozatát, amely eredetileg az amerikai Image Comics égisze alatt jelent meg. Az első hat részt magában foglaló kötetből kiindulva könnyen lehet, hogy hamarosan hazánkban is széles rajongótábor szerveződik a gyilkolás művészetét tanuló kamaszok története köré.
Minden történelmi kornak és politikai szervnek, vezetőnek és pártnak megvannak a maga támogatói. Viszont az ő intézkedéseiktől szenvedő réteg gyakran eltűnik, elveszik a fényes magasságokba törő nyugati társadalmak felhőkarcolóinak koszos, húgyszagú és félelemmel töltött árnyékaiban.
Rick Remender azonban előrángatja a Reagan-korszak démonait.
1987-et írunk, amikor az Orgyilkos osztály első oldala megragadja a gallérunkat, és Ronald Reagan elnöklésének idejében maradunk akkor is, amikor a szerző teljesen beránt minket sebes tempójú, erőszakos és – részben önéletrajzi ihletése okán – durván hiteles cselekményébe. Főhőse Marcus, a kamasz srác, akinek szüleit egy szuicid elmebeteg gyilkolta meg, miután a Reagan-kormány megvágta az elmegyógyintézetek támogatását. A fiú sűrű sötét frusztráltsága és fájdalma az otthonául szolgáló gyermekotthon felgyújtásához, majd a hajléktalan léthez vezetett. Az utcán haldokló, koldulásra kényszerülő és az amerikai elnök halálát kívánó Marcust a bölcs Lin mester karolja fel, aki elit magániskolájában profi orgyilkosokat képez.
Az Orgyilkos osztály alapkoncepciója így foglalja keretbe a ’80-as évek Amerikájának gimnazista életérzését.
Rick Remender, ahogy arra a kötethez írt utószavában is rávilágít, saját iskolai élményeit, az 1980-as évtized egyedi hangulati világát és a megannyi fiatalkori szubkultúrát egyesíti azért, hogy kellőképpen kifejezhesse mondanivalóját. A visszafordíthatatlanul sérült serdülő lélek gyógyíthatatlan sebeiről punkok, metalosok, latin-amerikai kisgengszterek és deszkások messziről felismerhető, de mégsem az egyszerű sztereotípiák szintjére süllyedő személyiségrajzai által beszél.
És mindeközben bemutat egy idegbeteg, szociopata Roxfortot.
Egyszerre lenyűgöző és kissé ijesztő az a hozzáértő elbeszélés, amellyel Remender bemutatja ezt a remélhetőleg fiktív sulit, amelynek tanári kara olyan szenvedéllyel és részletes struktúrával oktatja a gyilkolást, mint Harry Potter mentorai a varázslást. Van olyan pedagógus, aki a méregkeverés fortélyaiba avatja be a vérszomjas diákokat, míg más a közelharc halálossá fokozására tanít, de még a lefejezés művészete és a gyilkos agyának pszichológiája is önálló kurzussal rendelkezik. Az izgalmas cselekmény és a kamaszok mélylélektani karakterdrámája mellett ráadásul egyéb értékes tartalmi töltetek is megbújnak a Haláltanok Királyi Iskolájának falai között. Remender ugyanis részletesen értekezik olyan témákról, mint a rasszizmus, a kényszerbetegség, a szegénység vagy éppenséggel a vietnami háborút követő amerikai bűntudat.
Az agresszív, de a vérontást minden esetben megindokló történet Wes Craig kivételesen érzékletes rajzai által kel igazán életre.
Mégsem állítanám, hogy a művész vizuális világa forradalmi, hiszen jól bevált formulákat használ, viszont az biztos, hogy a sztori jeleneteihez remekül alkalmazkodó, merész és dinamikus illusztrációi maximálisra fokozzák a képregényélményt. Ha a panelelrendezés egyik végleteként például a Watchmen katonás rendezettségét határozzuk meg, akkor az Orgyilkos osztály erősen hajlik a skála másik irányába: Craig oldalain a képkockák az események alakulásának ütemét követve épülnek egymásra. Amikor Marcusék a rendőrökkel dulakodnak, a panelek nemes egyszerűséggel átlóban szelik át a lapokat. A gyilkolásra termett kamaszok ütés, rúgás vagy ugrás közben egyik rajzból a másikba térnek át, ezzel testesítve meg azt az anarchikus érzést, amely a társadalom padlóra küldött rétegében burjánzik a történet idején. Ráadásul még olyan finomságok is megfigyelhetők, mint a képregény a képregényben felépítésű flashbackek, például amikor Marcus egyik társa, Lewis számol be édesapja brutális haláláról. Emellett Lee Loughridge színei kiváló atmoszférát teremtenek, hiszen mindegyik jelenetben illeszkednek az adott epizód sajátosságaihoz. A múltba tekintés képei kifakulnak, a haragtól fűtött erőszak lángvörös árnyalatot kap, míg a drogmámorban úszó vegasi kiruccanás nyomasztó neonszínekben pompázik.
A történet, a rajzok, a színek. A karakterek, a társadalompolitikai háttér és a kamaszkori frusztráltság. A vér, az agresszió és a szorongás. Az Orgyilkos osztály oldalain megtalálják helyüket az akciójelenetek, a mély érzelmek és a társadalomkritika is. Sallangmentesen, hitelesen. Izgalmas, látványos olvasmány arról, hogy a külhoni és belföldi szociológiai jelenségek miként fonódnak össze az önmagában is komplikált, nehezen átvészelhető kamaszkorral. Nemcsak a friss verés következtében keletkezett sebek, hanem az évtizedes lelki sérülések is felnyílnak, hogy őszintén meséljenek a fiatalság kemény, kegyetlen oldaláról.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
