Ursula K. Le Guin a fantasztikus irodalom megkerülhetetlen alakja, aki kitalált társadalmain keresztül képes rávilágítani emberi gyarlóságainkra és világunk gyengeségeire. A szerző halála után egy évvel (2018. január 22-én hunyt el) műveinek ezen vonásai méginkább felértékelődnek. Múlt ősszel megjelent kisregény-gyűjteménye, A megtalált és az elveszett is ezt bizonyítja.
A megtalált és az elveszett két kötete hasonló szerkesztési struktúra mentén csoportosítja Le Guin kisregényeit, mint a Valós és valótlan című gyűjteményes kötete. Az első kötet főleg a Haini-körből tartalmaz történeteket, az elején azonban – a Valós és valótlan I.-hez hasonlóan – pár mágikus realizmusba hajló írást is olvashatunk a szerzőtől. Így újra találkozhatunk például a Buffalo lányai, gyertek ki-vel vagy a mozaikszerűen felépülő A Herne-nők-kel. Akadnak az első írások között meglepő darabok is, mint például a Birodalmaknál is hatalmasabb és lassabb, ami a Stalkerre és az Expedícióra emlékeztethet.
A bevezető művek után főleg a Haini-ciklus, azon belül is a Four Ways to Forgiveness történeteit ismerjük meg, amelyek Werel és Yeowe bolygók társadalmi berendezkedését és forradalmát járják körül. Ennek egyfajta előkészítése az Egy másik történet, avagy a beltenger halásza, és a korábbi kötetekben is megismert A segrik ügye. A téma közös: az itt élők a berögzült társadalmi szokások miatt nem élhetnek azzal, akivel szeretnének. Míg az utóbbi kisregényben a nők tekintenek a férfiakra puszta tenyészcsődörökként, addig Werel és Yeowe világa egy sokkal ismerősebb status quo-t vázol fel: a férfiak irányítják a társadalmat, a nők pedig csak eszközök lehetnek. Azonban a Four Ways to Forgiveness történeteiben külön csavar, hogy az elnyomók nem fehér, hanem sötét bőrűek. A rabszolgaság és a gender kérdések univerzális felvetéseit ez azonban nem változtatja meg, talán csak azzal a gondolattal ígyekszik árnyalni, hogy a totális uralkodás iránti vágy nem bőrszín-függő.
A Haini kisregények tökéletes körképet adnak a két bolygó társadalmi berendezkedéséről. A Haini-ciklusban gyakran megforduló Ekumentől érkező mobiloktól kezdve a bolygón született helyi nőig mindenki ugyanazokkal a problémákkal szembesül: nem jól működik a világuk. Lázadások és véres háborúk helyett Le Guin azonban végig az egyén szintjén mutatja be előbbi felismerését és az apró, lassan végbemenő változásokat. Ezt a folyamatot legjobban A nép fia és az Egy nő felszabadulása viszik végig, melyekben a szereplők érzelmeiken keresztül szembesülnek a fennálló rendszer hátrányaival. A nép fiában ez egy kibontakozó szerelmi kapcsolaton keresztül válik világossá, utóbbi írásban pedig a félvér Rakam fejlődéstörténete döbbent rá minket, milyen áldozatokkal jár a szabadság elnyerése.
A második kötet kisregényei az író fiktív birodalmába, a Szigetvilágra kalauzolnak minket (kivéve az utolsó, Elvesztett paradicsomok), és ezzel együtt kicsit el is visznek társadalmunk kérdéseitől, hogy a fantasy zsáner nem szokványos aspektusait mutassa be. Akik olvasták A Szigetvilág varázslóját vagy más Szigetvilág-történeteket, azoknak ismerős a terep, de kezdő szigetvilágiak számára is teljes élményt nyújtanak Le Guin itt olvasható kisregényei. A beválogatott írások a kezdetektől mesélnek a varázslókról, azaz iskolájuk alapításáról. A legelső írás, A kereső mutat némi párhuzamot is A Szigetvilág varázslójával, ami még inkább megerősíti azt az érzésünket, hogy egy nagyszabású történet legelején járunk. Mindkét írás főhőse egy fiatal fiú, aki nem illeszkedik be a közösség életébe, de különleges tehetséggel bír, és nagy tettekre hivatott. A hasonló alapok ellenére is Le Guin egy teljesen egyedi, a mesékhez hű történetet sző, miközben régi és új olvasót egyaránt beránt képzeletbeli világába. Még mai szemmel is érdekesebbé válik a környezet és a varázslók mindennapjai olyan ötletekkel fűszerezve, mint a szómágia (pl. ha ismered valaki igazi nevét, akkor uralkodhatsz rajta), a mágia összetett működése, vagy a cölibátusra épülő varázslórend.
Le Guin azért fantasyjeiben sem feledkezik meg az őt érdeklő témákról.
Például A Szitakötő egyik érintőleges témája a nemi szerepek, ugyanis az egyik főszereplő Szitakötő lány létére szeretne csatlakozni Kútfő varázslóiskolájába, ahol addig csak férfiak tanulhattak. De hasonlóval szembesül A kereső fiatal varázslója is, Vidra, amikor lenézik ellenfelei, amiért a Kéz asszonyaitól (titkos mágiahasználókból szerveződő, főleg nőket összegyűjtő szerveződés) fogad el segítséget.
Azonban a Szigetvilág-történetekben sokkal hangsúlyosabb téma a fiatal generációk szemben állása az idősebbek által alkotott, tradícionális világrenddel. Minden szereplője a közösség által elfogadott szokások ellen lép fel. Szitakötő azzal, hogy nőként is belép a kútfői varázslóiskolába, Vidra azon tettével, hogy a korrupt mágiahasználókkal szemben felépít egy tisztességes alapokon működő varázslórendet, A lápvidék névtelen gyógyítója pedig a varázslórend szabályain kívül találja meg annak módját, hogyan hasznosítsa tehetségét. Ezekben a figurákban az a nem szokványos, hogy a Haini-ciklus szereplőihez hasonlóan számunkra is kézzelfogható célok által vezérelve válnak hősökké.
A Valós és valótlanhoz hasonlóan A megtalált és az elveszett is egyfajta körképet ad Ursula Le Guin életművéről: változatos műfajok és ötletek, különböző társadalmi problémák körbejárására. Más sci-fi és fantasy szerzőkkel ellentétben Le Guin képes volt arra a varázslatra, hogy olyan nézőpontokba helyezze olvasóját, amelyekbe magától nem lenne képes, továbbá a varázslókat, űrhajókat és idegenek civilizációkat arra használta, hogy sokkal többet mondjon világunkról és saját természetünkről. A kötetekben megjelenő írások legtöbbje nem ma íródott, azonban Le Guin olyan univerzális oldalról közelítette meg problémáinkat, hogy 2019-ben, sőt még sokáig aktuális mondanivalóval szolgálhat olvasói számára.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
