Nagyon úgy tűnik, hogy a Black Mirror legújabb epizódja nem hozza el azt az áttörést az interaktív televíziózásban, amit vártunk tőle. De ha el tudunk vonatkoztatni a saját magunk által felállított elvárásoktól, a Bandersnatch olyan mélyre ránt minket a technológiai fejlődés sötét bugyraiba, amiről eddig nem is álmodtunk volna.
A Bandersnatch nagy valószínűséggel főként koncepciójával, mintsem történetével vonzza a közönséget – már persze azokat, akik nem tősgyökeres Black Mirror-rajongók – és a tökéletes (játék?) élményhez is nagyban hozzájárul a minimális előismeret. Ennek tükrében bőven elég annyit tudnunk, hogy 1984-ben egy Stefan nevű fiatal programozó srác kedvenc, Kaland-Játék-Kockázat típusú fantasy könyvét szeretné ugyan azzal a koncepcióval videojátékra adaptálni. Miközben a közeledő határidő miatt egyre nagyobb stressz nehezedik rá a fejlesztés alatt, mi nézők befolyásolhatjuk milyen irányba alakuljon Stefan és ezáltal a játéka sorsa. A Bandersnatch interaktivitása egész egyszerűen úgy működik, hogy a cselekmény bizonyos pontjain a „film” felkínál (legtöbbször) két lehetőséget, nekünk pedig tíz másodpercünk van eldönteni, hogyan reagáljon a főszereplő adott szituációra, ami következtében a sztori folyása is egy bizonyos irányba mozdul el.
Rengeteg rövidebb-hosszabb véleménnyel és kritikával találkoztam mióta a Netflix elérhetővé tette az epizódot, ezek alapján pedig az az igen erős benyomásom, hogy a Bandersnatch megítélése egészen ironikus módon erősen függ a néző azon döntésétől, hogyan áll hozzá az egészhez.
Egyrészt azt veszem észre, hogy aki egy innovatív, akár a tévézést és filmkészítést megreformáló konstrukcióra számított, az elég rendesen csalódott. Ez a csalódottság abszolút jogos is, hisz voltaképp a Netflix azt az egyszerű játékmódot készítette el platformjára, amit Stefan is próbál lefejleszteni a nyolcvanas években. Ez a döntéseken alapuló formátum pedig már hosszú múlttal rendelkezik, és nem egy olyan játékkal játszhattunk már, ami csúcsra járatta azt, és sokkalta izgalmasabb és összetettebb élményt nyújt ennél, elég csak a nemrég szomorú véget ért Telltale Games termékeire, vagy akár a Mass Effectre gondolnunk.
Ebből a szempontból nézve a Bandersnatch cselekménye is viszonylag rövid és kötött, több újrajátszás/nézés után feltűnik, hogy egyes döntések kis kitérővel, de végül ugyanahhoz a ponthoz vezetnek, ahova a másik úton is eljutottunk volna. Az odáig vezető út nagyban különbözhet ugyan, de mindössze öt-hat különböző befejezéssel zárul a történet, amit néhány újrakezdés és pár óra nyúzás után mind végignézhetünk (persze benne van a dologban, hogy létezhetnek olyan rejtett utak, amiket csak nagyon speciális döntési fák végigjárásával fedezhetünk fel). Nyilván ha filmként tekintünk rá ezek abszolút nem problémás aspektusok, de sajnos az így sem mondható el, hogy a Black Mirror valami teljesen újszerű dologgal rukkolt elő, annál is inkább, mert az HBO tavalyi Mozaik című sorozata hasonló koncepción alapult, ott a nézők egy app segítségével szólhattak bele a dolgok alakulásába (nálunk sajnos nem volt élőben elérhető). Így Stefan története érdekes és jópofa koncepció ugyan, de korántsem az az izgalmas, innovatív technológiai újdonság az interaktív televíziózásban amire vártunk.
Ismerős szituáció, nem igaz? Hol is találkoztunk utoljára a problémával, hogy egy technológiai fejlesztés nem teljesen azt az eredményt produkálja, amit vártunk tőle?
Mondjuk a U.S.S. Callister virtuális valóságában, ami szórakozás helyett élet-halál harcba torkollott? A The Entire History of You visszatekerhető emlékeiben vagy az Arkangel digitális bébiszitterében, amik brutális bizalmi krízishez vezettek? Ezen a gondolaton alapul az a bizonyos másrészt, a másik nézőpont a Bandersnatch-csel kapcsolatban, amit magam is osztok. Ahogy a koncepció, úgy önmagában véve a történet – kimenetelétől függetlenül – sem mondható a sorozat kiemelkedő darabjának, a kettő együtt viszont valami egészen új és nagyszerű élményt nyújt.
A film többször felkínálja az egyes befejezések, vagy látszat befejezések után, hogy ugorjunk vissza bizonyos döntéshez és kezdjük onnan újra, másképp. Minél többször térünk vissza az egyes választásokhoz, minél jobban próbáljuk új irányba befolyásolni Stefan reakcióit, annál jobban válunk részeseivé a cselekménynek. A történetben pedig folyamatosan feltűnnek olyan apróságok, amikkel reflektál rá, hogy beleszóltunk a dolgokba. Így az alapvető cselekmény fölött kialakul egy új narratíva, melynek főszereplői mi magunk vagyunk. Elmerülünk a játékban, irányítjuk Stefan döntéseit, de minél tovább játszunk, annál nyilvánvalóbb, hogy bármit csinálunk, Stefan sorsának kimenetele véges számú, és rá kell jönnünk, hogy a Bandersnatch világában a szabad akarat számunkra épp olyan illúzió, mint számára.
A Bandersnatchre érdemes egyszerű Black Mirror epizódként tekintenünk, így pedig valami egészen új dolgot mutat nekünk. Olyan, amit az utóbbi évadokban nem sokszor sikerült tető alá hoznia a készítőknek. Charlie Brooker és a Black Mirror készítői átemelték a fent taglalt játékok konstrukcióját, de azt teljesen másra használják: míg előzőek esetében döntéseinkkel a karaktereket irányítjuk és a cselekmény kimenetelét befolyásoljuk, itt a döntéseinkkel az ő játékuk karaktereivé válunk, ez pedig abszolút módon összecseng a Black Mirror szellemiségével. Ezúttal mi magunk vagyunk a gondolatkísérlet alanyai. Az eddig általunk körülrajongott disztópikus világban csapdába ejtve kell most személyesen megtapasztalnunk azt a nyomasztó felfedezést, amit az eddigi epizódokban az írók a karaktereiken keresztül kommunikáltak.
Ennek tudatában pedig egészen egyedülálló élmény végigvinni a történetet, akár újra és újra, más-más kiutat keresve az agymenésből. A Bandersnatch végső soron a Black Mirror esszenciája, gyakorlatilag megtapasztaltatja nézőivel filozófiáját, ennél többet pedig egy sorozat nem igen tud elérni. Az az érzésem, hogy Brooker az ötlet kidolgozásához találta ki az egész interaktivitást, amivel ezt az epizódot különlegessé teheti, nem pedig egy világmegváltó dolgot akart létrehozni. Az egész interaktív koncepció azért sem képzelhető el a jövőben majd előszeretettel használt történetmesélési technikának, mert a konstrukció nagyon mélyen integrálódik a sztoriba, nem pedig fordítva, pont ettől lesz az egész zseniális, máshogy pedig nem működne ennyire jól.
A Bandersnatch egyértelműen nagyon megosztó alkotás, így nem fogja elnyerni mindenki tetszését. Ám mindenképpen érdemes tenni egy próbád és eljátszadozni vele kis ideig. Az lehet, hogy nem reformálja meg a televíziózást, de a sorozat történetében mindenképpen mérföldkő, mert ennél Black Mirrorosabb dologgal valószínűleg nagyon sokáig nem fogunk találkozni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
