Az ŰrDongót már előre azzal harangozták be, hogy le fog számolni a legtöbb jellegzetességgel, amely Michael Bay regnálása alatt a Transformersre ragadt. Ez kétségtelenül így történt, de az első önálló Transformers-film legnagyobb tanulsága, hogy óvakodjunk azoktól az alkotásoktól, amelynek a fő érdemük, hogy mások, mint a hírhedt rendező munkái.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
De tisztázzuk: igen, az ŰrDongóban tényleg nincsenek agyzsibbasztó logikai bakik (leszámítva a korábbi Transformers-filmekkel kapcsolatos ellentmondásait és az alakváltó robotok koncepciójából eredő bugyutaságokat), nincsen robotpisi, robotherék és rasszista sztereotípiák, nincs a főszereplő hölgy testén a szemét már-már pornófilmeket idézően legeltető rendező, nincsenek pofátlan termékmegjelenítések, kínosan röhejes szövegek, nézhetetlenre vágott pusztításorgia. Sőt, legyen bár a CGI rajzfilmesen olcsó, az egymást gyepáló robotok végre mutatnak valamennyi koreográfiát is (abban az egy jelenetben, ahol igazán jut tér ennek).
És hogy mivel érte el az ŰrDongó ezt az előrelépést? Azzal, hogy Christina Hodson megírta a világ legsablonosabb forgatókönyvét, Travis Knight pedig megrendezte belőle a világ legsablonosabb filmjét.
A történetre kár egy szót is vesztegetni, idézzétek fel meg az E.T. vagy a Szuper haver szinopszisát, helyettesítsétek be a neveket és az évszámot, és meg is kaptátok az ŰrDongó sztoriját. A karakterekben ezért nincs is semmi különleges, semmi eredeti, Charlie úgy lesz a Transformersek első női főszereplője, aki nem biodíszlet, hogy valójában igencsak biodíszlet. Alig járul hozzá valamivel ŰrDongó küzdelméhez, de nőisége egyébként is annyi szerepet kap, hogy akár egy gendersemleges robotot is a helyére tehetnénk: férfinévvel, férfihobbival, apakomplexussal az a fajta James Cameron-i kemény csaj, aki 1987-ben lehet, hogy rendkívül feministán hangzott, de 2018-ban már egy cseppet sem. Az ŰrDongó a női forgatókönyvíró ellenére sem tud rajta kívül egyetlen minimálisan is komplex női karaktert felmutatni, Charlie kortársait üresfejű libáknak ábrázolja, édesanyját pedig a tipikus, hóbortos archetípusra építve formálja meg.
HIRDETÉS
Tény, hogy az ŰrDongó a néző szívét célozza a kamaszfiúk ágyéka helyett, de Michael Bay ezt a célt legalább néha meg tudta valósítani, míg Travis Knight és csapata igyekezete fájdalmasan álságos. A film nem fárad azzal, hogy egyetlen karakterét is megfelelően megformálja és megszerettesse, drámájukat felépítse, helyette bejáratott hívóképekre bízza a könnyfakasztást (de hiszen meghalt az apukája!!!) és a bájt is (a címszereplő véletlen törés-zúzása emberi barátja házában kötelező elemként ismét megjelenik). Nem próbál hangulatot teremteni, hanem a nosztalgiára támaszkodva abban reménykedik, hogy kellő mennyiségű filmes és zenei utalással elárasztva minket, egyből a 80-as években fogjuk érezni magunkat. És ha tévedni emberi dolog, akkor az ŰrDongó a lehető legembertelenebb attitűdöt ölti magára azzal, hogy a hibázás minimális lehetőségének láttán egyből a sablonokba menekül.
Lényegében ezért tud csak jobb lenni Baynél: nem kockáztat, így nem is nyúl mellé.
És ez egy kis posztmodern önreflexióval, az ökörködésbe izomból beleállva még akár működhetne is, de az ŰrDongó nagyon elhiszi, hogy ebből a koncepcióból szívmelengető felnövéstörténet fog válni, csak mert sokat nézik a szereplők A nulladik órát a garázsban. Miközben sokszor épp ugyanolyan bárgyú és épp ugyanolyan módon, mint a korábbi Transformersek: Charlie egy az egyben úgy próbálja rejtegetni a címszereplőt, mint Sam Witwicky, ŰrDongó ugyanúgy rémíti halálra, amikor az úton átveszi az irányítást, a harcedzett katonák pedig ugyanúgy hagyják, hogy az Álcák átverjék őket, de eleve az összes mellékszereplő ugyanolyan karikatúraszerűen béna, mint az előző öt filmben.
Ironikus módon ezzel az ŰrDongó is ott vérzik el, ahol Bay Transformers-mennyországot és egyéb ambiciózus idiótaságokat felvonultató filmjei: mindenáron többnek akarja láttatni a koncepcióra jellemző gyerekességet. Csakhogy Bay legalább kétszer, az első és a negyedik rész alkalmával megértette, hogy a Transformers semmi más, mint Hasbro-akciófigurák kétórás reklámja, és rendezett két önazonosan bugyuta filmet. Az ŰrDongóban viszont csak 5-6 alkalom akad, amikor tudatosan is mer szégyentelenül infantilis lenni,. Ezekből nemcsak a film, de az egész Transformers-széria legjobb poénjai származnak, hiszen Hodson és Knight ezt azért egy fokkal jobb ízléssel tudja megvalósítani, mint az altesti és rasszista humorra támaszkodó Bay.
És ilyenkor villan meg, hogy mennyivel jobb is lehetett volna ez az alkotás, ha nem a Stranger Things nyomában loholna, hanem tényleg újra merné definiálni, hogy mit is jelent a Transformers. Az ŰrDongó szépen eltakarította, amit Bay felépített és lerombolt, hogy a helyére ne építsen semmit, csak kölcsönvegye a szomszédból azokat a kliséket, amelyekhez a legkönnyebb volt hozzájutni. Lehet, hogy van a Transformersnek jövője Bay után, de biztosan nem ebből a filmből fogjuk megtudni, hogy milyen.
