A Libri Könyvkiadó gondozásában jó félév csúszással, de végre megjelent újra magyar nyelven Art Spiegelman képregénye, a Maus. A teljes Maus című kiadvány a Pulitzer-díjas alkotás összes fejezetét tartalmazza, így akár egy szuszra végigolvashatjuk a megrázóan hiteles és rendkívül életszagú családi drámával egybekötött holokauszt beszámolót. Ráadásul mindez antropomorf állatok szereplésével elevenedik meg előttünk.
A művészet berkein belül gyakorlatilag külön alzsáner szerveződik Adolf Hitler nemzetiszocialista ideológiájának és politikai rendszerének bűneit bemutató alkotások köré. Számtalan film és irodalmi projekt tárgyalja a témát, ezért valószínűleg akadnak olyanok, akiknek elege van ebből és az lehet az érzésük, hogy 2018-ra túl sok szó is esett már a holokausztról. Ők unják az újra meg újra feltűnő holokauszttörténeteket. Felháborodottan bírálják őket, mondván, hogy nem értik, miért kéne nekik ismét végignézni, ahogy ártatlan gyermekeket, anyákat, apákat és nagyszülőket lőnek agyon, éheztetnek halálra, meneteltetnek a pusztulásba, és gázosítanak el a náci munka- és haláltáborok tisztjei. Ez a hozzáállás nem különösebben meglepő. Az emberek többsége mindig is szeretett elmenekülni a felzaklató témák elől, mert bizony a valóságot teljes egészében szemlélni rohadtul fájdalmas. Elsősorban nekik ajánlanám Art Spiegelman példátlanul őszinte és sallangmentes képregényét. Talán a Maus nekik is segít beismerni azt, hogy a huszadik század és a komplett történelem egyik, ha nem a legembertelenebb kegyetlenségéről nem szabad megfeledkezni.
Spiegelman kifejezetten aljas és egyben zseniális fogással bontja le a békés mindennapi életünket és a világháborús pusztítást egymástól elválasztó falakat, mégpedig úgy, hogy szereplőit antropomorf állatfigurákként ábrázolja. Alighanem ez az egészen szokatlan, ugyanakkor veszettül kreatív megközelítés hozta meg a szerző számára – a képregények történetében először – a Pulitzer-díjat. A zsidók egérfejű, a németeket macskaképű, az amerikaiak kutyafizimiskájú emberekként, míg az egy szem francia mellékszereplő békaarccal jeleneik meg. A Maus ezekkel a karakterábrázolásokkal magaslik ki a holokauszttörténetek közül.Így válik különlegessé és figyelemfelkeltővé, nem utolsósorban pedig merésszé, hiszen egyértelműen felfedezhető a keserű üzenet, például abban, hogy a németekkel a legtöbb jelenetben együttműködő lengyelek disznófejjel jelennek meg. Miután elolvastuk a kötetet jó eséllyel soha többé, vagy legalábbis jó ideig biztos nem leszünk képesek úgy ránézni egy egerésző cicára vagy egy macskákat hajkurászó kutyára, hogy ne a népirtás borzalmait lássuk lelki szemeink előtt.
Mégis kinek jutna eszébe a kertvárosi háziállatok táplálékláncát metaforaként alkalmazni a náci embervadászatra?
Csak egy igazi géniusznak. Pont ezért válik Spiegelman megkerülhetetlen művésszé. A Maus legalább annyira családregény és önismereti tabló, mint amennyire holokausztdráma. A közel háromszáz oldal jelentős részét ugyanis nem a szerző túlélő édesapjának beszámolója nyomán megelevenedő epizódok teszik ki, hanem magának a folyamatnak a bemutatása, amely során a szerző rögzítette az idősebbik Spiegelman visszaemlékezéseit. Apa és fia beszélgetéseiben tombolnak az érzelmek. Rengeteg a mindkét oldal konok hozzáállásából fakadó feszültség, amelyben folyamatosan jelen van az őszinte szülő-gyermek szeretet is. A saját ceruzája szemében szintén egérfejjel (vagy a nézőhöz kiszóló, negyedik falat átszakító lapokon egér-álarcban) megjelenő alkotó nem csak édesapjával, hanem az alkotói válság és az esetleges hiteltelenség folyamatosan jelen lévő árnyékával is viaskodik. Fokozatosan kikészíti a tény, hogy papája átlagon felüli zsugorisága gyakran emlékezteti a zsidókról alkotott antiszemita sztereotípiára, de még talán ennél is jobban kínozza az a gondolat, hogy nem fogja tudni megfelelően visszaadni a népirtás sokkját úgy, hogy ő maga nem élte át az eseményeket.
A holokausztfilmek és történelmi drámák esetében nagy a túlzott szentimentalizmus kockázata. Ebbe a hibába könnyű beleesni akkor, amikor elmúlt korok ártatlan áldozataira vagy hőseire emlékeznek a készítők. Spiegelman azonban úgy idézi meg a pozitív és a negatív érzelmeket, a valóságos csodákat és a pusztító brutalitást is, hogy képregénye egyetlen panelje sem válik giccsessé vagy hamisan csengően érzelgőssé. Ezt az életszagú és megrázóan valóságos atmoszférát egyszerű, de nagyon kreatív fekete-fehér rajzai is erősítik. A történethez hűen illeszkedő illusztrációk olykor egészen vad mértékben hatásos képi elemeket, szimbólumokat vonultatnak fel. Az egyik legemlékezetesebb panelen a szerző édesapja épp azt meséli, hogy egy ponton feleségével nem tudták eldönteni merre induljanak, és ezt a nehéz döntési helyzetet a szerző egy horogkereszt alakú útkereszteződéssel teszi szívfacsaróvá, a kilátástalanság metaforájává. Ugyanígy az erőszak hatásos ábrázolás sem ütközik az önkényesség falába: Spiegelman inkább kevesebbet mutat, de oly módon, hogy így az értelmetlen gyilkolás még nyomasztóbb alakot ölt.
A hátsó borító fülén az egér képe három teljesen különböző interpretációban jelenik meg: az antropomorf főhős egy ijesztően nagy patkányt tart a kezében, mögöttük pedig Mickey egér vigyorog kivetítve. A képregény így, az utolsó oldal után még hozzáteszi az összkép gondolatvilágához azt, hogy bizony egy adott jelenséget, embert vagy eseményt rendkívül eltérő módokon lehet elbeszélésbe foglalni.
Art Spiegelman műve antropomorf figuráival látszólag magasan elrugaszkodik a földtől, ám valójában pont ezáltal nyitja meg maga előtt az átlagosnál jóval valóságosabb összhatás megteremtésének lehetőségét. Mert a Maus szól a népirtásról, a II. világháborúról, a holokauszttúlélőkről, apákról, fiúkról és házasságokról egyaránt, viszont amit leginkább képvisel, az nem más, mint az őszinte történetmesélés.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
