Vannak olyan Zs-kategóriás filmek, amik eleve annyira közhelyes és unalmas ötletre épülnek, hogy leginkább csak az „Ez miért kellett?” költői kérdés feltevésére érdemesek. Az ilyen alkotásokra általában teljesen felesleges haragudni, hiszen csak akkor igazán károsak, ha hatalmas franchise-zá növik ki magukat, ezzel rettenetes trendeket teremtve. Azonban vannak olyan filmek is, amelyek egy erős ötletből indítanak, de az alkotóknak távolról sem sikerül kiaknázniuk a bennük rejlő potenciált, így végül kapunk egy olyan ócska alkotást, ami igazán nagyszerű is lehetett volna. Az utóbbi kategóriába tartozik a Bérgyilkos Mary is.
Babak Najafi filmjében megvolt egy közönségkedvenc alkotás lehetősége: blaxploitation-hangulatot kölcsönző pörgős akciófilm, főszerepben az egyik legnépszerűbb fekete színésznővel, a cím pedig ötletesen a Tina Turner előadásában elhíresült dal, a Proud Mary. Nyilván nem egy Oscar- vagy az évtized filmje-díjas kategória, de a cím azt ígéri, hogy egy felvillanyozó, szórakoztató és elsöprő erejű akciófilmmel lesz dolgunk.
Sajnos a dallal ellentétben az azonos című film minden, csak nem ütős.
A Bérgyilkos Mary címszereplője A számolás jogából és az Empire-ből ismert Taraji P. Henson, aki az egyik célpont kiiktatása után jön rá, hogy árvát csinált egy tizenéves kisfiúból (Jahi Di’Allo Winston). Ezután figyelemmel követi az egy bűnbanda erőszakos vezérének csicskájává váló fiú sorsát, majd egy idő után úgy dönt, hogy ez az állapot tarthatatlan, ezért saját otthonában biztosít menedéket neki, és leszámol az őt bántalmazó gazemberrel, ezzel komoly bajba keverve magát. Ha nem láttuk már milliószor a „profi öldöklőgép egy védtelen áldozat befogadásával válik emberivé a néző számára” sémát, akkor egyszer sem, azonban
a Bérgyilkos Mary láthatóan nem akar reflektálni saját közhelyes voltára.
Az egy pillanatra meg nem szűnő hatásvadász aláfestő zene és a végtelenül drámainak szánt elcsépelt mondatok olyan közönséget feltételeznek, akik szeretik a tipikus akciófilmeket, de valamiért nem néztek meg egyet sem az elmúlt két évtizedben. Bár valószínűleg még nekik sem tetszene igazán a Bérgyilkos Mary, hiszen az akció másodrangú szerepet kap a filmben, helyettük az emberi drámára koncentrál a film. Amivel alapvetően nem lenne baj, ha a jelenetek nézése során nem kerítené a nézőt hatalmába az érzés, hogy
egy bóvli mesterséges intelligencia írta a dialógusokat, amely béna szappanoperák alapján próbálja lemásolni az emberi viselkedést.
Hiába az erre utaló cím, plakát és intro, a Bérgyilkos Mary nem női- vagy fekete-empowerment film, mert ahhoz a főszereplő nem elég belevaló (ami nem a színésznő tehetségén múlt), az izgalmas akciójelenetek hiányáról nem is beszélve. Félreértés ne essék, véletlenül sem az akcióhős glorifikálásának hiányával van bajom: azt, hogy valójában mennyire nem szexi a bérgyilkosmeló, nemrég az HBO remek dramedy-sorozata, a Barry is megmutatta (amelyben a címszereplő Maryhez hasonlóan benne ragadt abban a munkában, amelyhez nagyon ért, de gyűlöli csinálni). Csakhogy a téma komolyan vétele még önmagában nem eredmény, ha pedig a készítők nem akartak bármilyen új gondolatot belevinni a filmbe, akkor legalább lehetett volna szórakoztató is a vérontás.
Viszont ahhoz, hogy a pénzért ölés morális fekete lyuk helyett dögös legyen, olyasmi bérgyilkosra van szükség, mint a Killing Eve pszichopata és nárcisztikus Villanelle-je, de ugyebár akkor az egész szentimentális pótanya-szálat kukázni kellett volna (mondjuk nem lenne kár érte). Szóval amikor az addig álmosítóan depresszív hangvételű filmben hirtelen megszólal a Proud Mary-dal legpörgősebb része, az egész nemcsak oda nem illő, de még kifejezetten ízléstelen is. A Tina Turnerrel fűszerezett „csúcsjelenet” esetlensége megadja a végső döfést a filmnek, amely soha nem döntötte el, hogy valójában mi akar lenni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
